I.

Valahány ház, annyi szokás.

Nálunk, itt a jó Magyarországban, szokás az, hogy gazdag, gyermektelen

asszonyságok felfogadják szegény emberek gyermekeit, elhagyott árva

leánykákat örökbe, azokat fölnevelik, megtanítják mívelt magaviseletre,

házkörüli munkákra, gazdasszonykodásra, ügyelnek erkölcseikre, hozzá

szoktatják takarékossághoz, emberbecsüléshez, Istenimádáshoz, hogy

bárminő sorsra legyenek is hivatva, magasra vagy alacsonyra, magukat

abban otthon találják, emezzel megelégedve legyenek, amannak diszére

váljanak; és a midőn eljön az Istentől rendelt idő és alkalom,

kiházasítják tisztességesen örökbe tartott leányaikat, választván

számukra becsületes, szorgalmatos férjet, s ellátva őket mindenféle

becses aprósággal, a mi új gazdáknak annyira szükséges, és még azután is

gondoskodnak felőlük; és ha férjhez adtak egyet, keresve keresik, hogy

hol kapjanak másikat, a kinek ismét hasonló sorsot készítsenek elő.

Nálunk ez a szokás.

Beszélik, hogy az orosz birodalom fővárosában lakott egy úri asszonyság,

előkelő születésű, a kinek palotáját a legdíszesebb urak látogatták, s

tánczvigalmait egy Dolgorucki és egy Potemkin herczegnőé mellé merték

helyezni pompa és pazarlás tekintetében. Sőt voltak vakmerők, kik még

elsőbbséget mertek találni e mulatságokban a több főúri vigalmak fölött;

ezen elsőbbség abból állt, hogy míg a legnagyobb herczegnőknek sem áll

hatalmukban, hogy mikor mulatságot adnak, abban minden jelenlevő hölgy

szép és fiatal legyen, addig **nő dáridóiban mind a legválogatottabb

szépségek voltak jelen. A kellemes delnő maga is szerette a könnyelmű

életet s iparkodott maga körül olyan társaságot gyűjteni, melyben

mindenki hasonlóan kellemes és könnyelmű tudott lenni, mint ő.

Különösen kitüntek azonban e víg mulatságok alkalmával, mind rendkívüli

szépségük, mind pompás öltözékeik, elragadó tánczuk, szellemdús

társalkodásuk által a delnő fogadott leányai. Rendesen volt neki öt,

hat. Ezek tán elszegényült rokonok leányai, hűséges gazdatisztek árvái,

tán egy-egy magasabb családbeli hölgy eltitkolandó gyermeke: ilyesfélét

lehetett róluk hallani, ha valaki érdekesnek találta, hogy felőlük

tudakozódjék.

Voltaképen pedig ez volt a fogadott leányok eredete: a nagyon tisztelt

úrnőnek roppant kiterjedésű jószágán tizezer jobbágya lakott, kik neki

az ország törvényei és szokásai szerint testükkel és lelkükkel

tartozának.

Mert meg kell mindenek előtt tudni, hogy mit jelent orosz nyelven ez a

szó: «muzsik» jobbágy.

Ez azt jelenti, hogy negyvennyolcz millió embernek nincsen saját sorsa

születése órájától kezdve haláláig.

A muzsik az ő gazdájának fundus instructusa, melyet szaporít, elad,

elpusztít, elajándékoz, a hogy neki tetszik. A muzsiknak ha van esze a

kereskedéshez, vagy hajlandósága, hogy mesterember legyen, az ő urának

megegyezésével lehet kereskedő, lehet mesterember; a mit pedig ezen az

úton nyer, az mind gazdájáé, és ha a leggazdagabb aranyművest

Szentpétervárott, vagy a legtiszteltebb nagykereskedőt egy órában

megszólítja az ő földesura, hogy adja át rögtön minden ingó-bingóját, s

maga feleségével és kisasszonyaival menjen haza a falujába kapálni,

engedelmeskedni tartozik és semmi váltság, semmi védelem meg nem

szabadítja őt, «muzsik voltál és muzsik maradsz».

Ha a muzsik feleséges ember és nincsenek gyermekei, a földesúrnak

érdekében áll, hogy őt elválaszsza feleségétől és neki más feleséget,

feleségének más férjet adjon; mert a muzsik az ő urának jószága, s

kötelessége a szaporodás.

Ebből látni való, hogy a muzsik állapota a legnyugodalmasabb a világon,

mert a földesúrnak érdekében áll, hogy jószágán sem éhen ne haljanak,

sem egymást agyon ne verjék, sem pedig nagy munka idején tömlöczbe ne

kerüljenek; a muzsik leányai mind férjhez jutnak, s ha kis gyermekek

maradnak utánok, nem kénytelenek aggódni, hogy mi lesz belőlük, ott van

a gazda, a ki ügyel az apró bárányokra, bornyúkra, ha az anyajuh és

tehén bőrével talált is adózni, hogy el ne veszhessenek.

Ilyen muzsikja volt tizezer darab a többször tisztelt úrnőnek.

Azt meg kell vallani róla, hogy ő igen gondos asszonyság volt s gyakorta

meglátogatta jobbágyait, s mint bizonyos, hogy tizezer ember közt mindig

akad egy-két kitünő szépséggel biró fiatal leányka, ő azokat rendesen

kiválogatá még nyolcz-tíz éves korukban s felviteté magához

Szentpétervárra, díszes palotájába.

A jámbor muzsik úgy örült, ha elgondolá, hogy az ő leánya már most

palotában fog lakni és selyem viganót visel.

Ott nevelőket, énekmestert, hárfaoktatót (zongorának még akkor nem volt

divatja), nyelvtanítókat rendeltek a parasztlánykák mellé, megtaníták

őket tánczolni, idegen nyelveket fecsegni, időjártával elméjük

elevenséget, bőrük finomságot kapott, kezeik megfehérültek a

keztyűviselésben, termetük hozzá szokott a vállfűzőhöz, a midőn

bevezették őket az úrnő elfogadó termeibe, mint örökbe fogadott

rokonokat, mint elhalt tisztviselők leányait, mint magas családok

sarjait, kiknek titokteljes születésük nem engedi jogos neveiket

viselni, és ezek a leányok voltak a vidám körök legragyogóbb ékességei

és ezekért emelték **nő társasköreit még Potemkin herczegnőé fölé is.

Történhetett azután akárhányszor, hogy egy-egy fiatal orosz gavallér,

vagy még többször valami élemedett öreg úr a milliomosok sorából

belebolondult valamelyikbe e gyönyörű hajadonok közül. A szives delnő

engedte az ilyen szenvedélyeket kifejlődni, engedte az öreg urakat

bolondulni, s mikor már egynémely annyira ment indulatában, hogy tán

képes lett volna feleségül venni szerelme tárgyát, akkor félrehívta az

illetőt egy szóra, elmondá neki, hogy az a leány, a kit olyan nagyon

szeret, korántsem valamely tisztességes család ivadéka, hanem egy muzsik

leánya, testével lelkével neki adatott rab, a kivel úrnője azt teheti, a

mit akar, férjhez adhatja az inasához, megkorbácsoltathatja s gázló

malomba küldheti s eladhatja, a kinek tetszik. Ha tehát valaki birni

akarja a leányt, tegyen le érte tíz vagy tizenkét vagy tizenötezer

rubelt, a mennyit szépsége szerint megér, akkor elviheti a leányt, az ő

jószága lesz az, – testestől lelkestől.

Ilyen módon évenkint vevőhöz juttatott a derék úrnő kettőt-hármat örökbe

fogadott leányai közül, a mit némelyek tán nem megvetendő

jövedelemforrásnak fognak nevezni s azt mondhatják, hogy ez az eljárás

nagyon különbözik attól a fentebb leirttól, melyben jámbor asszonyságok

fogadott leányaik neveltetése és rendeltetése felől van szó; hanem

hiszen épen azért kezdtem beszédemet azon, hogy «valahány ház, annyi

szokás»; ottan ez a szokás, hátha ott épen ezt tartják a

legillendőbbnek. – Mi fehérnek képzeljük az angyalt, a szerecsen

feketének.

Volt egyszer a többször tisztelt úrnőnek egy különösen szép leánykája, a

kit Feodorának híttak. Soha oly hosszú, szőke, selyempuha hajat emberi

képzelet nem alkotott, mint az övé; kék szemekben is ritkaság látni

annyi tüzet, termetének egyéb részeiről nem is szólok, mert nem illik

feleséges embernek olyan nagy elragadtatással beszélni idegen női

kellemekről.

Egy jeles fiatal orosz gróf beleszeretett a gyönyörű leánykába; az úrnő

engedte szenvedélyét egész az őrülésig fejlődni s mikor már annyira

ment, hogy egészen eszét veszté a leányka miatt, akkor megismertette őt

a valóval, tudniillik hogy megnyerheti a leánykát, ha tetszik, huszezer

rubelért; azon alól nem használ semmi sóhajtás.

Gróf Csarekoff azonban bebizonyítá, hogy még sem vesztette el az eszét

oly mértékben mint mások képzelék, mert a helyett, hogy a húszezer

rubelt leszámlálta volna a delnő asztalára, egy dáridó alkalmával, míg

az úrnő maga a cotillont járta, a szép Feodorát leszökteté a lépcsőkön,

felülteté ötlovas szánkójába s elvitte valamelyik ukraniai kastélyába –

ingyen.

A fiatal gróf egy pár igen vidám évet töltött el Feodorával ukraniai

jószágán, azalatt gyakran felment Szentpétervárra s elégszer találkozott

a delnővel, kitől a szép leánykát elszöktette, az eleget dúlt-fúlt,

perlekedett, hanem a gróf maga is kedves ember levén az udvarnál, semmit

sem nyerhetett ellene. Még ki is nevették, a kiknek panaszkodott, s

minthogy a gróf elhiresztelte, minő üzletet tart a tisztelt asszonyság a

muzsikleányokkal, minden ember azt mondá, hogy nagyon jól tevé, a miért

a legszebbiket elszöktette közülök és igen sokáig a finom társaságokban

ezt az esetet beszélték a legsikerültebb tréfa gyanánt.