(Fekete pecsét.) Atyám meghalt. Megölte a kínozott szív. Most már csak
ketten szenvedünk.
Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a vigasztalást,
soha sem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy
betegsége számára nem e világrész füvei termenek írt. Készen voltunk
halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem
gyógyít meg engem, s még csak enyhíteni sem engedte fájdalmait. Utolsó
perczig megtartotta azt a catói szigort, mely alatt összeroskadt. Nem
engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám
félrement ágyától, siralmas sarcasmussal mondva: nem megyek hozzád
közel, mert betegséged rám ragad. Engem oda vont magához a haldokló.
Arczán erőt látszott venni a sokáig elkényszerített érzelem. Füleimbe
súgva mondá: iróasztalomban találsz egy ezüst szelenczét, ha meghalok,
nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! onnan
hoztam azt el… Mikor eltemettek, hintsétek arczomra, hadd nyugodjék
fejem – hazai föld alatt!…