Nem vagyok citoyen többé. Száműztem magamat Ikáriából.
Nemsokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva
voltak az égnek csatornái negyven nap és negyven éjjel, oly mértékben,
hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.
Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.
E kellemetes farsang elmultával első dolgom volt vetéseimet megnézni.
A búzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságú volt
a víz, s azon a salamandrák legelésztek, egy domboldalban levő hat hold
földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott
kertestül együtt a dombról s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok
ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.
Az esőidő elmultával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, a
minőkről civilizált embernek fogalma sincs.
Egy-egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket
pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét úgy csavarja guzsnak,
mint én egy fűzfavesszőt; folyóvíz megáll a szél miatt s keresztültör a
partján, s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig
próbálgatja a tetejét, míg egyszer egy iszonyú roppanásra ébred s maga
felett látja a csillagos eget, míg a háztető egyes nádkévéi ezer
lépésnyire repülnek szétszórva.
Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az
embert agyon ne üssék a fák.
A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől néhány
nap alatt mocsárrá apadtak a vízáradások, myriádjait hozva elő a mérges
kigyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a
fekér hangyák megették az egész bútorzatomat, nem hagytak meg egyebet,
mint a mi vas volt és kő.
Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, a minőnek
ti csak neveit hallátok, sárgaláz, fekete halál, ichthyosis,
elephantiasis, scorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle
veszedelem, miknek leirásával restellem bántani æsthetikai érzelmeidet;
elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember
nyomorúságosan elveszszen.
Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi
beleveszett.
Egyszer már makacs hideglelésből gyógyítottam ki, a mi itt mindennapi
dolog, de végre polypus támadt a torkában, s már annyira nem terjedt
orvosi tudományom, hogy ezen segíteni tudtam volna, s a szegény fiut
megfojtotta a gyilkos kinövés.
De nem soká kellett a magány buslakodásain tépelődnöm.
Egy reggel, midőn épen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen
jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabiró universalgenie legyen,
egy kicsinyt földmíves, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanicus, jó
nagyon vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e
férfiakat magamon kívül kellene keresnem, épen akkor hallok nagy
tappogást, czammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek,
mely bebocsáttatást kiván.
Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szobámba a citoyen,
utána egy másik citoyen, egy hét láb magas rézszinű indus, kinek
tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.
– Ez ipam, Kaméhaméha, a mohawkok fejedelme, monda az öcsém, bemutatva a
vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránynyal és vörös
agyaggal; az orra fel volt hasítva méltóságosan, s belőle egy nagy
rézperecz lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a
fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról lescalpozott, egyik kezében volt
egy hosszú harmincz fogú szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A
derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami
vadállati bűzzel.
Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott
valamit (e nép beszéde igen rövid sententiákból áll), melynek értelmét
citoyen Kurcz ilyenformán adá tudtomra:
– A nagy kaczika, ajánlataim által indíttatva, elhatározá magát, hogy
legkisebbik leányát, Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el
is hozta őt magával ide künn áll az ajtóban.
Hát híják be, inték a kaczikának, ki szavaimat megértve, kinyúlt az
ajtón s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlított a
nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a
nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. A
mint engem meglátott, elkezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni,
míg a kaczika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette
hozzám.
– Nagyon szerelmes, biztosíta a citoyen, ő a természet legvadabb
gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.
(– De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamba.)
A kaczika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által
tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk
áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy
tizenkétszer iszonyú kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan
biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát
leölte vele s felhúzta azt egy fanyársra, oda tette a tűzre pirulni.
Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanúsított
undorodásomat, aggodalmas arczczal figyelmeztetett, hogy ebből aztán
enni kell, mert itt a kutya szent állat és annak a húsa delicatesse.
De majd teszek én arról, mondám, s előhozva egy kulacsot tele rhummal,
oda nyújtám azt a kaczikának, s míg ez azzal volt elfoglalva, belerúgtam
a kutyát a tűzbe, úgy hogy az spodiummá égett.
A kaczika azonban úgy leitta magát, hogy elkezdett előttünk tánczolni, a
fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.
Végre az jutott eszébe, hogy felhívjon bennünket birkózni.
A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszinű Goliáth úgy
áthajította a vállán, mint egy macskát, s miután Cannibal herczeg nagy
nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egy párszor összeropogtatta s
a levegőbe bukfenczeztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is
birkózzam vele.
De már engem, teringette vadkirálya, csak nem csapsz a földhöz, ha még
egyszer születsz is, kiálték nekigyűrközve, s derékon kapva az óriást,
amúgy szegedi gulyások módjára egyet lódítottam rajta, s azzal úgy
teremtettem a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.
Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a
földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül;
azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam,
hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszívjuk.
Pipát cseréltünk.
Ő elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat,
melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén
gyönyörű egy darab, állván az egy kokusdió héjából, melybe egy nád van
dugva szárnak.
Míg mi az udvaron a szövetségpipát szíttuk, szeretetreméltó
menyasszonyom azalatt ottbenn a szobában kutatott.
A gerendára volt felakasztva félfont faggyúgyertya, azt mind egy szálig
megette.
Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy
hát én mit adok viszont nászajándékul leányáért.
Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet,
biztosítám, hogy ezt mind neki adom, sőt még más mindent veszek, csak
vezessen el a szomszéd városba.
Az ember majd kibújt bőréből örömében s igérte, hogy rögtön elvisz, ha
akarom Quebeckig.
Én pedig régen szöktem volna már innen, ha út vezetne ki ebből az
országból, de soha sem kaptam kalauzt.
Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.
Minek az? inté a kaczika, hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.
Én biztosítva a citoyent, hogy mentül előbb visszajövök, felültem a
kaczika nyakába s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a
legkényelmesebb alkalmatosság, a melyen utazni lehet.
Szeretett menyasszonyom messzire elkísért bennünket, s mikor egy tó
mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyítsa
előttem, beleugrott, s nagy örömmel úszott vissza, az egész kötényét
tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kinálni.
Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, mondék neki, csak tedd a füstre,
előveszed, míg visszajövök, s ezzel búcsút vettem tőle, búcsút az egész
paradicsomtól, minden muskitóival és csörgőkigyóival egyben.
Jelenleg Új-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori
ellenségeskedésünk daczára is jól esett látnom, s a mint tapasztalám, ő
is örömest látott engem.
Néhány napig egészen magán kívül volt az egész család öröm és
izgatottság miatt.
Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi
magyarországi bort.
Több évi nélkülözése után e felséges italnak, úgy nyúltunk ahoz, mint
valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könyeink
hullottak bele.
Ez ital, mintha valami sajátságos új lelket öntött volna belénk, rég
elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott
hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok,
megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!
Az öreg Széki oda fordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:
– Miért vándoroltál ki?
– Jobb hazát kerestem, felelék.
– És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rossz szíved van.
Azért, hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen
voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszerített?
Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből,
magad után hagyva a bajt az ott maradóknak; ez a nemzet öngyilkolása. Ha
valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek
volna a hazából, a kik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem
tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra
és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s egygyel
többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd
vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek
engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bízva.
Mindennap olvasom hírlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre
legtöbb volt bízva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi
jövevényeknek. Oh! megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek
egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugy-e, ha a
szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most
jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelkűséget csinálni az
önzésből, s a szívtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvű! Vannak
erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az,
hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bűn ez érzelem,
de ti nektek szent legyen ez önzés és a divatrajongások semmi faja meg
ne foszszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad,
lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik újra, ha
még egyszer újra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet
használni, legalább tudj szeretni, addig míg van mit szeretni.
… Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek, még most is gondolkozom
azon, a miket mondott. Nem tudom, mit teendek, de aligha meg nem
kísértem még egyszer a tengeri útat.
_Leona Rózához._