_Hurday László úr tekintetes Garmady László úrhoz._
Ikaria, IX-dik esztendő 237-ik napján.
Sokáig hallgattam, csupán azért, hogy annál többet beszéljek egyszerre.
A dátumról láthatod, hogy nem erről a világról irok.
A mappán ne keress, mert a hol én vagyok, oda okos ember nem jár.
Ha ez a levelem hozzád jut, az csak a csodálatos isteni gondviselés
munkája lesz, mert mi kívül vagyunk valamennyi világrészen, a honnan még
a folyóvíz sem megy ki.
Elindulásunk előtt egy feliratot intéztünk citoyen Kurczhoz, melyben
felszólítók, hogy kiván-e bennünket statusa polgáraivá felvenni? mire ő
sajátkezű válaszában felelt, biztosítva bennünket azon rendkívüli
kegyéről, miszerint nemcsak hogy örül bennünket elfogadni, sőt a
statusához legközelebb esendő városig elénk fog jőni s személyesen
vezetni bennünket saját fővárosáig.
E készség szeget ütött a fejembe.
Hogy egy statusfő ráérjen az indigenáknak személyesen comitivául
szolgálni, ezt még a nagy tisztelet sem motiválhatta, a mivel ilyen két
nagy ember irányában, mint én és Friczi tartozott.
Tizenkét napig utaztunk vasúton, azontúl hol kocsin, hol lovon,
mindinkább vaduló tájékok mélységében, oly helyeken keresztül, a hol még
vadember sem lakik.
Végre eljutottunk az utolsó városba, a hol patrónusunkat feltalálandók
valánk.
Ez egy olyan város, a hova csak kaucsukgyűjtéskor szokott kijárni a
kereskedő-nép, egy pár hónapi időre, azontúl nem lakik benne senki
egyéb, mint nehány fogadott csősz, kiknek ott rendkívül kevés őrzeni
valójok lehet, miután a házak igen czélszerűen nélkülöznek minden ajtót
és ablakot.
Szerencsénkre a szomszéd telepítvényen keresztüljöttünkben
figyelmeztettek bennünket, hogy ha odább akarunk menni, vegyünk kocsit,
lovat és ökröket s ámbár Friczi váltig állította, hogy lesz ott minden,
a hova mi megyünk, mégis jónak láttam ilyes marhafélével ellátni
magamat.
De minek ez, monda Jancsi, ha ott ezrével vannak a bivalyok és egész
ménesek vadlovakból, majd fogjunk onnan.
Megérkezve az említett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy hol
fogunk itt citoyen Kurczra ráakadni.
Minden házba benéztünk, sehol egy lélek sem volt, az egész város állt
három utczából, míg végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a
középsőn, Jancsi balra, Friczi jobbra, a város tulsó végén megint
összejövünk, s ha azalatt találkozunk valakivel, megtudakoljuk, merre
van citoyen Kurcz országa?
Mindenikünk találkozott egy bakterral. Az enyém azt felelte, hogy csak
menjek egyenesen, Jancsinak azt felelték, hogy tartson jobbra, Friczinek
pedig, hogy térjen balra. Ebből megtanultunk annyit, hogy akár ott
maradjunk. Nem volt mit tenni mást, mint citoyen Kurczot minden áron
bevárni.
Letelepedtünk egy üres házba, ott vártunk öt napig, azalatt megettünk és
ittunk mindent, a mit magunkkal hoztunk, s már én bölcsen vissza akartam
fordulni, midőn este felé nagy triumphussal jelenti Friczi, hogy a
citoyen a város végén jön.
Nosza én is siettem magamat hirtelen gálába csapni, előszedtem a prémes
mentémet s iparkodtam egy rég betanult instellationalis dictiót
emlékezetbe hozni, hogy e nagy férfiut kellőleg üdvözölhessem, s a mint
kiállok nagy prosopopoeával az ajtóba, ime látok az utcza végéről nagy
koczogva közeledni egy fakó szamarat, melyen csak amúgy a szőrén ülve
lötyögött egy kicsiny ember; ha gyalog jön, azt hiszem, hogy pávián,
szakálla, haja hosszú volt, fésű zsarnokságát soha nem ismerve, képe
fekete, mint a kiről nyolczszor lehámlott már az európai bőr. – Tagjait
igen czélszerű öltönyök fedezték, két egyszerű hüvely, állatok bőréből
szabva, melyet egy ugrással föl lehet venni, fején egy spárgából font
sapka, a hátán egy puska, az övében két pisztoly, egy vadászkés, meg egy
vella. Kezeinek egyikében, mely semmivel sem volt piszkosabb, mint a
másik, egy hosszú póznát viselt, a mivel a szamár fejét innen onnan
ütögette.
– Hát ez a citoyen Kurcz? mondék Friczihez fordulva. Jancsi tedd el a
mentémet! A citoyen meglátva bennünket, oda akart szamaragolni, de a
nemes állat szabad hajlamai követésének nemes érzetében, neki vitte őt a
kerítésnek s annak neki fenve, kényszeríté a lovagot lemaradni a hátáról
s gyalog tenni meg a további útat.
– Ah! ti már itt vagytok, szólt a citoyen kezét nyujtva felénk s elébb
engem, azután Friczit, végre Jancsit csókolgatva össze. Ti pontosan
megtartátok szavaitokat, én nem. Az adott szó megtartása egy neme a
privát rabszolgaságnak és mi a rabszolgaságot nem tűrjük.
– De barátom, mondék, charakteres ember megtartja szavát.
Erre ő szent meggyőződéssel viszonzá: «és a charakter egy neme a privát
zsarnokságnak, melyet az ember önmaga iránt gyakorol, mely korlátolja a
szabad akaratot és mi semmi zsarnokságot, semmi korlátolást nem
szívelünk!»
A mint látod, ezek szeretetreméltó principiumok. De üljünk lóra. Citoyen
Kurcz alig abrakolta meg paripáját s vezetett bennünket Ikaria felé.
Barátom! olyan statusban, a hol útak nincsenek, hasznos állat a szamár,
citoyen Kurcz vigan poroszkált előttünk, míg mi lovainkat gyalog
vezettük magunk után.
Egy hegyre felérve, vezetőnk megállíta bennünket, mondván: «megálljatok!
szent föld, a melyre léptek, vetkőzzétek le a régi embert, midőn
csizmáitok e határt érintik, ez Ikaria».
Friczi arczra borult s meg akarta csókolni a földet, hanem az annyira
tele volt nőve tüskével, miszerint e czeremoniát kénytelen volt akkorra
halasztani, mikor a legközelebbi ereszkedőnél a sárban megcsúszamlva,
orrán száján ért le a lejtő aljába.
No most merre megyünk? kérdém a citoyentől, aggodalmasan tekintve körül
a mindig sűrűbbé változó rengetegben; ő prófétai ihlettel veregetett
vállamra, mondván:
Ez a szűz természet, melynek eredeti alakját emberi kéz utakkal meg nem
csúfította.
– No hát csak férjhez kell adni szaporán, mondék, a statusnak nem
használ a természet hajadonsága.
– Önnek igaza lehet, szólt a citoyen helybenhagyólag, erre még nem
gondoltam.
Úgy látszék, hogy sok másra nem gondolt a citoyen.
Egész óra hosszat mentünk oly bozótokon keresztül, a hol kertészkéssel
kellett nyilást metélni, másutt lábtöréssel járó faomlatagokon kellett
lovainkat átemelgetnünk, néhol hasoncsúszva jutottunk ki a tömkelegből,
folyvást mulattatva szemünk közé mosolygó vampyrok, vadmacskák és
csörgőkigyók egész corporatióitól, kiket minden lépten-nyomon ütni,
lőni, vágni, hasogatni kellett, nem is szólva a musquitokról, melyeknek
sokaságát nem szabad számokkal kifejeznem, mert az itt saját
athmosphæra, egy külön neme a levegőbeli ingredientiáknak.
Akadtunk helyekre, hol a szűz természet olyan mocsárokat nyomott az
útunkba, mikben nyakig járták lovaink a vizet, bőszültté téve a pióczák,
kigyók s sajgató halak millióitól; egy tehenem beledült a sárba, azt ott
szemem láttára ette meg valami vérpiros békahal-forma féreg, mely
ezrével rohant egyszerre rá s vérét kiszopta, majd ismét nyaktörő
sziklagerinczeken jártunk kötéltánczot, s egy helyütt egy ölnyi széles
szakadást kellett átugranunk, mely alatt száz lábnyi mélységben omlott
egy rohanó patak.
– Citoyen, mondék, hid kellene ide.
Ő nagy komolyan szólt:
– Mentül hozzájárulhatlanabb marad e hely, annál biztosabbak vagyunk
minden kül megtámadás ellen.
Annyi igaz, hogy ide ugyan ágyuval utánunk nem jő senki.
Legvégre akadtunk egy olyan meredekre, melyen a lovainkat csak úgy
birtuk lejuttatni, hogy egész élő fákat kötöttünk visszafordított
galyakkal a farkára.
Már itt nem állhattam tovább.
– Messze megyünk-e még? kérdém a citoyentől; minden lovunk sántított, az
egész társaság képe tele volt improvisált rúnákkal, miket mindenféle
tüske rajzolt reá, csizmáinkon nehéz volt az agyag s el voltunk csigázva
úgy, mint a ki várat ostromolt.
– Attól függ, felelt a citoyen, ha be akarunk-e még ma vergődni a
fővárosba, vagy statiót tartunk egy útközben eső nyári pavillonban.
Az utóbbit választók.
Még egy hosszú csavargás után elértünk az igért helyre.
Tudod, a mit az ember óhajt, arról előre ideákat szokott magának
csinálni, a mik rendesen máskép ütnek ki a valóságban; én is nyári
pavillon alatt egy oszlopos, szellős hajlékot képzeltem, chinai tetővel,
szunyoghálós ablakokkal, ernyős, sátoros ereszszel, a milyeneket sokszor
láttam lefestve, no épen ilyen nem volt az a valóságban, hanem két
faágas volt leverve a földbe s azon egy szarufa keresztbefektetve,
melyhez két oldalról bambusznádkévék voltak támogatva.
Nálunk a pásztorok és csőszök szoktak ilyen pavillonokat építeni nádból
vagy kukoriczaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel, ez volt az
ajtó.
– Ez a pavillon nagyon egyszerű, mondám a citoyennek.
– És czélszerű! felele ő. A legnagyobb zivatar el nem hordja, a
földingás le nem dönti, a villám soha bele nem üt s ha megázik, egy nap
alatt ismét megszárad.
A marhákat hozzákötöttük a fákhoz s magunk befeküdtünk a pavillonba.
– Kérlek benneteket, szólt a citoyen, vigyázzatok ott egy lyukra, ne
feküdjetek rá, meg lehet ugyan, hogy csak ürgelyuk, de az sem
lehetetlen, hogy csörgőkigyó-tanya s az mindjárt kibúvik, ha meleget
érez.
– Mit! kiálték felugorva. Én csörgőkigyókkal háljak egy födél alatt, hát
ha ezt a kastélyt nekem ajándékozod!
A citoyen nevetett, biztosítva, hogy itt a csörgőkigyó oly megszokott
házi állat, mint nálunk a patkány, nem kellemetes, de nem is félelmes.
De már én csak kimentem onnan Jancsival együtt, összekerestünk egy rakás
száraz fát s távol a kunyhótól tüzet raktunk, ottan virradtunk meg.
S ez bölcs gondolat volt. Mert itt a milyen forró a nap, olyan hideg az
éjszaka s ha folyvást nem tüzelünk, minden marhánkat megeszik a vadak,
miknek förtelmes ordítozását s villogó szemeit egész éjjel láttuk és
hallottuk tíz-húsz lépésnyi távolban magunk körül, míg a vampyrok oly
közel repkedtek füleinkhez, hogy a susogásaikat lehetett hallani.
Fricz és Kurcz ezalatt philosophi nyugalommal horkoltak a pavillonban.
Alig szürkült, midőn fellármáztam őket, hogy menjünk tovább.
Jancsi mindnyájunk számára kenyeret, szalonnát pirított, melyet a
citoyen oly jeles dolognak talált, hogy azt mint különös új fölfedezést
rögtön úti naplójába igtatta, egész országa népével megismertetendő.
A mint látni kezdtünk, mentünk tovább.
Én aggódva kérdezém a citoyentől, hogy nincsenek-e az ő státusában
magyarok is? Képzelheted, milyen insultus volna reám nézve, ha valami
hazámfia ilyen állapotban látna meg.
A citoyen dicsőült arczczal felelt, itt nem ismertetnek a nemzetiségek,
itt nincs német, nincs magyar, nincs franczia, a népek testvérek mind.
De valami nyelven csak mégis beszélnek egymással?
– Még most mindenki a saját nyelvén kénytelen beszélni, szólt a citoyen
felsóhajtva, s ez az átka az emberiségnek, mely gátolja, hogy
egyformákká lehessünk, de segítve lesz rajta, egy nagy szellem most épen
egy nagy világnyelven dolgozik, melyet minden nemzet egyaránt megértsen,
s azontúl nem lesz különbség ember és ember közt.
Ez érdekes egy grammatika lehet.
Végre egy folyamhoz értünk, melynek partján a város épült, még ezt ekkor
nem láthattuk.
A kérdéses folyam minden száz lépésnél tíz-húsz öles vízomlásokat
képezett, néhol két szikla közé szorult s oly sebesen nyargalt, hogy a
kövecset nem lehetett belehajítani, másutt meg elterült, száz zátonyos
szigetet képezve.
– Barátom, mondék, ezen a folyamon sok szabályozni való lesz, a míg
gőzhajók járhatnak rajta.
Elhitte az amice és nem iparkodott megczáfolni.
– Most rögtön meglátjuk a várost, szólt végre, mihelyt az erdőből
kibukkanunk.
Én hozzá lévén szokva, hogy amerikai városok neve alatt hosszú egyenes
utczákat, hat emeletes házakat, dolgos népséget, árúkkal rakott piaczot,
korlátos kikötőket képzeljek, ha még annyi szemem lett volna is, mind
oda irányozám a mutatott tájra, ime, előttem állt mintegy kilencz-tíz
fakunyhó, egymástól ezer meg ezer lépésnyire, egy csoport góré és
levélszín által környezve.
– Ez Ikaria! szólt a citoyen az exaltatió gyönyörteljes hangján.
– Valóban regényes, feleltem én reá, csak hogy nálunk az ilyen
residentiának tanya a neve, nem város.
Még egy örömöm volt hátra, mely tapasztalataimat megkoronázza; az indus
herczegasszony, Urakatna, személyes láthatása.
Annyit hallottam beszélni a délczeg indus hölgyek szépségeiről, karcsú
termetükről, vadonnat villogó szemeik tüzéről, azokról a csodálatos,
szokatlan bájakról, miket a költők oly csábító szépen irnak le, s mikről
európai embernek fogalma sem lehet, hogy még az úton megkérdezém
patronusunkat, ha feleségének nincsenek-e még több testvérei, kiket
Kaméhaméha solid embereknek feleségül adna, mire ő azt válaszolta, hogy
még van kilencz, s ha kivánom, számomra megkér egyet.
Megköszöntem. A mint közel értünk a citoyen hajlékához, ő mellém hajolva
gyöngéd büszkeséggel súgá fülembe: amott jön ő, hitvesem, Urakatna, a
természet vadgyermeke. És jött. Egy riska tehenen ült, lábai lógtak
kétfelül, akkorák, mint egy vasaló. Öltözete egyetlen darabból állott a
szeretetreméltó teremtésnek, mely olyformán volt alkotva, hogy
mozdulatait mentől kevesebbé korlátozza, termetének egyéb részei
gyönyörű czirádákkal voltak tetovirozva, bőre ki volt hánytatva kék zöld
tulipánok s piros kacskaringókkal, a minők csak egy indus
herczegasszonyt megilletnek. Képe valami vastag zsírral lévén lakirozva,
annak alapszínét ki nem találhatám, de vonásai annál kitünőbbek voltak,
szépen kiülő nagy pofacsontok, gyönyörű kicsiny beesett szemek, a
legszeretetreméltóbb befelé görbülő piszeorr, s alatta egy elbájoló száj
egyik fültől a másikig, melynek alsó ajka egy csigahéjra ki lévén
feszítve, szépen lenyult az állig, fülecskéiből, melyek tenyérnagyságra
meg voltak nyujtva, egész füzér állatfogak lógtak alá s orra porczogóján
egy hosszú halszálka volt keresztül szúrva, mint a hogy a lúd orrán
szoktak keresztül dugni egy talut, hogy ne ehesse a vetést.
A szeretetreméltó hölgy meglátva bennünket, elámult ránk, s a helyett,
hogy férje nyakába rohant volna, mind csak engem nézett, még megérem,
hogy belém szeret.
A citoyennek elébb egy párt a nyaka közé kellett húzni a póznával, hogy
észrevétesse magát a szeretett hitvessel, ki akkor aztán leszállt a
tehénről s szépen megcsókolta a lábát.
No mert, ha a képét csókolta volna meg, bizonyosan kiszúrta volna a
szemét azzal a plajbászszal, a mi az orrába volt dugva.
– Pajtás, mondék, mind ilyen szépek Kaméhaméha többi leányai is?
– Egytől egyig! biztosíta a derék férfiu.
_Hurday László levele tekintetes Garmady László úrhoz._
Ez nap a citoyen vendégei voltunk. Urakatna asszonyság főzött.
Hús, hal, gyömbér, hagyma, kányabogyó, tej, vaj és faggyú volt gyönyörű
tutti-fruttivá összefőzve, melyből Urakatna asszonyság annyit tömött
magába kétmarokkal, hogy majd kiugrottak a szemei belé; Jancsi az első
falatnál sírva fakadt s kiment a házból, az én gyomrom is honvágyat
kezde érzeni, gondolva az otthoni konyhára; rögtön utána is láttam, hogy
valakit kibecsültessek a telkéből s magam ura lehessek valahol. Kurcz
gazda mondá, hogy van itt egy üres ház, mely a statusé, azt megvehetem s
rögtön bele is szállhatok; odavezetett; nagy tengeri fűzfás rekettye
közt épült egy kis vityilló keresztülkasul rakott faderekakból,
melyeknek végei egymásba voltak róva s közei kitömve mohával. Lerajzolni
sokat ér, de benne lakni keveset. No de ha itt ez az architectura van
divatban, hát vegyük meg.
Többek közt kérdezém, hogy jutott a status ehhez a kunyhóhoz?
Hát az a család, a mely benne lakott, a napokban kihalt belőle
sárgalázban.
Sárgalázban! kiálték betéve az ajtót, hát ha ez volna a Noé bárkája,
belemennék-e lakni! már akkor csak inkább magam építek egyet; hol van
üres fundus?
Az én országfőnököm bevitt az erdő közepébe, ott mutatott egy dombot,
sok szerencsét kivánt s ott hagyott a Kanahán kellő közepében.
Öcsém, mindaz, a mit Robinsonról regélnek, tréfa, gyertek Ikariába;
bezzeg nem azzal akadsz itt meg, a mi nincs, hanem azzal, a mi van;
kapsz földet, de annyi az erdő rajta, hogy nem tudod hová tenni, kapsz
embert is, a ki napszámban dolgozik, de otthon a viczispán sem kap
akkora diurnumot.
Két-három citoyen a szomszéd tanyákról megalázta magát az építéssel
segítségemre lenni, kiknek szívességéből nagyhamar összetákoltam valami
ólat s az épen annyi pénzembe került, mintha otthon kőházat építtettem
volna, szél s eső pedig ott jött be rajta, a hol akart.
Magammal persze hogy semmit sem hoztam, azt gondoltam, hogy minek
tengerbe hordani a vizet? minek következtében bátran visszamehettem
volna oda, a honnan jöttem, ha egyike a szomszéd genieknek (mert mi mind
geniek vagyunk, a kik itt egy csomóba lakunk), ki régóta azon
rögeszmével küszködik, hogy mint lehetne a világról kipusztítani a pénzt
s az embereket rávenni, hogy az aranyat és ezüstöt semmire se becsüljék,
e napokban összebeszélve Friczivel, hogy kiköltözzenek Kaliforniába,
ingóságait, szerszámait és baromfiait nekem jó pénzért el nem adta
volna.
Így legalább módomban van szántani, vethetni; a meggazdagodásról
hegedült szent Dávid, megköszönöm, ha itt a paradicsomban éhen meg nem
halok.
Az első napokban kérdőre fogtam Kurcz gazdát, hogy hol vannak azok az
egész bivalycsordák, a mik itt legelnek? ő elvitt magával s valóban alig
félórai járás után rábukkantunk egy falka fekete lobonczos állatra, mely
egy szép mezőségen mintegy kétezernyi számmal legelészett.
– Szeretnék belőle egy párt kiválasztani, mondék, gyerünk közelebb.
A mint azonban e szép állatok megszagolták közeledésünket,
nekikerekedtek s elfutottak előlünk; egész nap szaladtunk utánuk, sehol
sem érhettük utol, végre bevették magukat egy mocsárba, a hova nem
követhettük őket.
– Hát öcsém, ki feji meg ezeket a marhákat? kérdém, mikor halálra
kifáradtunk a nyargalásban.
– Senki sem, viszonzá ő, ezek a státus gulyái.
Következett az indigo.
Az ember elővett egy bogyót, a minek a leve előbb piros, azután
megkékül, s azt mondta, hogy ebből indigo lesz.
– Az bizony fagyalbogyó! mondék neki, hisz az indigo nem cserje s a
szárát használják, nem a gyümölcsét.
Az ember elbámult.
No még csak a czukornádat óhajtottam látni: ide adott egy valami kórót,
hogy rágjam meg, nem valóságos czukornád-e?
– Nádnak elég nád, hanem czukornak nagyon émelygős, hol terem ez? kérdém
gyanakodva.
Eleinte titkolódzott, hanem végre fölfedezte a telepítvényt, egy egész
hold affélével szépen beültetve.
Én majd hanyatt estem nevettemben.
– Talán ismered ezt a faját a czukornádnak? kérdé tőlem aggódó
ábrázattal.
– Ismerem bizony, nálunk cziroknak híják és seprűket csinálnak belőle.
Ez napságtól fogva nem megyek a citoyenhez tanácsot kérni.
Ő egész nap gépeken calculál, mikkel a holdba lehet fölrepülni; mondám
neki, hogy jobb lenne annál egy száraz malom, a min a málét megőröljük;
vagy pamphleteket készít az örök békéről, minél ismét jobb szeretném, ha
a szunyogokat tudná rá venni, hogy kössenek fegyverszünetet. Engemet
magasra becsül; a mióta a czukornádjára ismertem, minden szavam oraculum
előtte, én pedig nem jól érzem magamat olyan országban, a hol magam
vagyok a legokosabb ember; én ehez nem vagyok szokva.
Annyit azonban megtanultam, hogy Ikariában is csak úgy terem a föld, ha
az ember szánt-vet rajta, s amúgy dunántúliasan hozzáfogék saját úri
kezeimmel az ekeszarvához, s miután két ezer holdas birtokomban akadtam
vagy tizenkét holdra, melyet fel birtam szántani, a nélkül, hogy egy
fordulóban egyszernél többször beleszakadt volna a szántóvas a sok
mindenféle gyökérbe, azt szépen bevetettem búzával, kukoriczával, s már
most legalább ott terem majd valami, ha a status madarai ki nem eszik a
vetést, vagy a szűz természet virágos kertet nem csinál belőle. Én
legalább nem csudálkoznám rajta, ha a búzavetésem helyén spanyolnádat
látnék nőni.
Jancsinak egy csepp hasznát sem tudom venni.
Ezt a fiut mindennap új meg új csoda éri, nem küldhetem száz lépésnyire
a háztól, rögtön visszaszalad, jajgatva, hogy őt soha nem látott állatok
vették üldözőbe.
Eleinte csak a tigrisektől és csörgőkigyóktól ijedezett, most már a
bagolyfejű pille is bekergeti a házba, s ha valami madarat hall kiabálni
éjjel, ha három országot igérnél neki, sem lépne ki az ajtón.
E mellett iszonyú szerencsétlen, mindenféle szép alakú bogyót megkóstol
s azoktól aztán majd a kórság töri ki, vagy megszagol valami virágot, s
attól úgy megdagad az orra, mint egy tülök.
A múltkor kiküldtem a partra halászni, egyszer csak jön vissza nagy
ordítva, s elmondja, hogy leült egy lapos kősziklára, s a mint ott
halásznék, egyszerre fölemelkedik vele az egész kőszikla s elkezd
szaladni.
– Tekenősbéka volt az, miért nem fogtad el? mondám, megettük volna.
– De majd elfogott engem egy hal, monda ő, csúnya nagyfejű állat, négy
lába volt és száz fog a torkában, alig tudtam előle elfutni. Milyen hal
lehetett az?
Nem mondtam meg neki, hogy majd krokodilust fogott, mert akkor magam
mehetnék aztán a korsóval a vízre.
Öcsém, mi itt állandó ostromállapotba vagyunk téve. Fejsze nélkül a
szobából ki sem léphetek, s a házam elé ki nem lehet ülnöm töltött puska
nélkül. Szürkületkor minden barmot be kell hajtanom az aklokba, s azokat
jól bereteszelni s tövissel körülrakni, mert a mint lemegy a nap,
előjönnek az ikariai autochtonok, a mindenféle szinű és szagú jaguárok,
macskák, párduczok, sakálok és kigyók s egész éjjel ordítanak a házam
körül; minden órában ki kell lövöldöznöm az ablakon, hogy elriogassam
őket.
Nemrég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni, egyszer Jancsi
nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a
bornyúból; oda megyek, hát a bornyúm helyén egy roppant óriás kigyót
találok, akkora volt mint egy gerendely; a mint elnyelte a bornyúmat, a
kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott
hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyú árában
aztán confiscáltam az állat bőrét s most lóistrángokat szabtam belőle.
Volt vagy hat pár igen szép gyöngytyúkom, azokat minden este magam
hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek fel. Kiküldöm
Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyúkokat, ő persze azt felelte,
hogy semmit sem látott, reggelre minden tyúkomnak el volt rágva a feje,
a vérüket kiszívta valami állat.
Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam
fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyerítettek, a
bőrük reszketett s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.
Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát
az ajtóm előtt egy akkora jaguárt látok feküdni, mint egy tinó.
A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a
földet s hosszú nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra
bújt el ijedtében s én kiszorultam a házból, miután a fenevad épen az
ajtóm előtt vett állomást.
Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megunja magát. Nem az, ott várt
késő estig, meg sem mozdulva helyéből.
Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre,
kifeszíték egy gerendát az akol hátuljából s a házam háta mögé kerültem
szép csendesen, a jaguár szerencsémre nem vett észre. Ott benyúltam az
ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.
Csak az egyik csöve volt golyóra töltve, vigyáznom kellett, hogy egy
lövéssel leterítsem a fenevadat.
A mint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből s gyanús morgással
lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér
fogai, szőre felborzadt, zöld szemei szikráztak.
Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbe lőttem, de még
akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó
vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, míg a
puskaagygyal végkép agyonverém.
A jaguárral még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak
azzal a millió bogárral, miket a szűz természet az emberek kínzására
talált fel.
Egész nyáron ki nem birtam pusztulni a scorpióból és scolopendrumból,
miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undorító, s még van egy
másforma féreg is, mit maringoingnek hínak, ez hosszú mint a czérnaszál
és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befúrja magát, megdühödik
tőle.
A csimaz Európában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor
leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szunyoghálót.
A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz
este, reggelre megeszi a hangya.
Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal,
hogy zselléreim ne nyúljanak hozzám, s legközelebb, hogy mécsemet
eloltva, sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami síkos hideg
testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor
elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet
gyujték, hogy majd megnézem, ki osztja fekhelyemet? s nagy ijedelmemre
egy rétes formára összetekeredett kigyót látok ottan aludni, a
legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva,
azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg a tyúkjaimat is. Helyesen mondá
Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba, hol akar.
Másnap mindjárt hozzáfogtam az újra építéshez.
Ketten Jancsival végeztünk mindent, a hogy a Csallóközben szokás vert
falat csinálni deszka között agyagból polyvával. Fecskerakást.
Egy hét alatt készen állt a házunk.
Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok
csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső
állat.
Még most élve irok a paradicsomból, nem tudom, a legközelebbi levelemet
nem a menyországból fogom-e datálni.
Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd, hogy siessen.