A ki azt hiszi, hogy Amerika az igéret földe, hol munka nélkül terem a
kenyér, az itt keserűen fog visszasóhajtani az egyiptomi bográcsok után.
Ide, hol az emberi kéz oly kevés s hol a földet magát is nyomról-nyomra
kell újjá teremteni, pihenni senki sem jöhet.
Én szeretem a munkát, mert elfoglalja lelkemet, de te el fogsz komorodni
rajta, ha megmondom, miszerint én mindazon foglalkozást teljesítem,
mikben otthon a cselédek is válogatni szoktak.
Cselédet mi csak az esztendő azon szakában tartunk, mikor a legsürgősebb
mezei munka ideje van, az ember itt drága, egyébkor magunkra vagyunk
szorulva.
Én főzök, edényeket takarítok, a szobákat tisztogatom, a veteményes
kertet mívelem, fejem a teheneket, öltönyöket varrok, fehérneműt mosok,
azt magam kimángorlom, s ha látnál aratáskor a mezőn dolgozni, felgyűrt
ingujjal, karjaim barnára égetve a naptól, nem ismernél reám.
Atyám és bátyám szántanak, építenek; háziszereket faragnak, hetekig
megtart, míg egy hold földet, a hol semmi erdő nincsen, használhatóvá
birnak tenni s ha bevetették, sövényt kell fonniok köröskörül, hogy a
bölények rá ne menjenek; néha egész éjjel vadászni járnak; itt
egyébiránt a házi állatok is úgy elvadulnak, hogy lőni kell rájok.
Atyám maga is a legkeményebb munkákat teljesítve, elvből szoktat engem
mindazokhoz; a műtét sikerül: a mint megkeményednek kezeim, akként
keményedik meg szivem is.
Már ezen levelemben kevesebb nyomát találod az érzelgésnek, mint az
előbbieknél. Főzésről és aratásról beszélek. Nem ábrándozom többé,
csupán álmomban. Csak akkor álmodom magam haza s ha ilyenkor fölébredek,
gyakran úgy képzelem édes csalódásomban, mintha most is otthon volnék,
csendes ismerős szobámban, s csak akkor veszem észre boldog tévedésemet,
midőn az ablakon kitekintek s megpillantom az idegen növényzetet, mely
házunk körül tenyész. Pompás növényzet az, költői remeklése a
természetnek; fák, miket virágnak nevezhetsz, körüldongva, körülrepkedve
tarka colibriktól, mik olyanok, mintha a madaraknak pillangókkal
párosodásukból eredtek volna. És e pompás növényzet között, ha itt-ott
egy törpe nyirfát vagy egy szomorú tölgyet pillantok meg, azt úgy
üdvözlöm, miként rokonomat, s ha e tarka madársereg közül egy-egy sötét
fecske néha ablakom alá száll fecsegni, annyit elbeszélek hozzá, mintha
e vándormadár túl a tengeren mindazt elfecsegné másnak.
E napokban Géza vadászni járt; visszajövén bejött hozzám s azt mondá,
hogy nekem is hozott valamit, de nem adja ingyen, hozományát egy
mosolylyal kell jutalmaznom.
Egy tavaszi ibolyaszál volt az, minő e világrészen alig látott ritkaság.
Oh, a cserébe adott mosoly őszinte volt!
Lelkem vágyódásaiból eredett virág, melynek alakja, illata mult
boldogságomra emlékeztet, ezer szóra, ezer tárgyra, a mit el nem feledek
soha, csókjaim alatt hervadott el, egy egész elmult szívvilágot szoríték
benne ajkaimhoz. Akkor imakönyvembe tettem, most megszáradva neked
küldöm el. Itt nem lehet hazámbeli virágokat tartanom, atyám nem tűrheti
az érzelgés semmi jelenségét maga körül.
Isten veled!