_Ugyanazon hazafi levele ugyanoda és onnan._
Jó napot pajtás.
A mult levelemet azon végzém, hogy Jancsit elcsapom, már megint
visszafogadtam.
Ez ugyan furcsa tudósítás neked Amerikából, ki immár Niagara
zuhatagokról s rézszinű emberekről szeretnél hallani, de e körül fordul
meg minden; csak engedd, hogy elől kezdjem a dolgot.
Megérkezvén New-Yorkba, minden málhám odaveszett a tengerbe, az antik
gombos díszmentémet kivéve, a mit Jancsi, mikor minden veszni indult,
felöltött magára, szerencsémre a váltóim mindig velem voltak a
táskámban, azokat tehát rögtön siettem pénzzé tenni.
Inasom nem lévén, egy hôtel garniban foglaltam helyet, a hol az ember
table d’hotenál eszik. Amerikában annyira szokás sietni, hogy itt az
ember este reggelizik és reggel vacsorál. Ezt megértve, magam is
iparkodtam az első harangszóra, mely a villás reggelit jelenté, a közös
étterembe. Az egész sokaság a kandalló tüze körül volt seregelve, egyik
lehúzta csizmáit s a talpait fölrakta a kandalló rácsára, a másik
szétvetette lábait előtte, frakkja szárnyait széthúzva, háttal
melegedett nála, a harmadik köpködött jobbra-balra, a mi alkalmat adott
a negyediknek és ötödiknek igen ügyesen kapkodni félre a lábaikat,
kettő-három neki állt a falnak s egy darab szénnel számokat irt rá,
azokat összeadták, kivonták, sokszorozták és elosztották; én köszöntem
egyiknek is, másiknak is, egyik sem fogadta el, a minél sokkal jobban
boszantott még az, hogy akármennyit figyeltem a beszédjökre, úgy
hadartak, úgy össze-vissza nyelték a szót, hogy daczára két évi angolul
tanulásomnak, egy hangot nem birtam belőle megérteni, s ha valamelyikhez
szóltam, úgy, a hogy én tanultam angolul beszélni, egyenesen az orrom
alá nevetett.
Végre felhozták az ételeket és italokat, alét, portert, melasset,
rhumot, halból csinált kocsonyát, hideg marhapecsenyét, vastag hurkákat,
sajtot, halikrát és mindenféle salátát.
Tudod, hogy én az itt elősorolt elementumokat otthon nézni sem tudtam,
nemhogy megenni és inni. De az éhség most rá fanyalított. A harmadszori
csengetésre egyszerre felugrott valamennyi a kandallótól s rohant az
asztalhoz, a nélkül, hogy nekem valaki azt mondaná: tartson velünk.
Én azt hittem, hogy majd az ételeket sorba fogják adni, s nagy
álmélkodással vettem észre, hogy a ki minő tálat elfoghatott, annak neki
állt és abból regalirozta magát, egyik jól lakott a caviarral, másik a
kocsonyával, némelyik a hurkák által boldogult, mire észrevettem
magamat, nekem nem maradt egyéb, mint egy tál saláta, meg valami hideg
sós hal, a minek a javát kiválogatta más.
Evés alatt kiki csak a körmeit használta, evés után vett mindenki egy
villát, azzal szétfeküdvén ki az ablakba, ki a székekre, úgy, hogy a
lábai a szék karján lógtak alá, mindenki elkezdte a villákkal elébb nagy
hangosan a fogait piszkálni, azután meg a körmeit.
Gondolhatod, hogy ezt a mulatságot már nem vártam végig.
Felmentem a szobámba, s előhivatva a pinczért, megparancsoltam, hogy
süttessen nekem pecsenyét, meg hozzon bort.
Öt percz mulva visszajött.
Mi ez? kérdém megtekintve azt a gömbölyű húsdarabot, mely még annyira
élni látszott, hogy tán elbődül, ha a villát bele szúrom.
Ez beafsteak! felelt a pinczér.
Jól van, hanem én a húst csak sülve szeretem, vidd vissza, süttesd meg.
Hát a bor hol van?
Erre elém tett egy kis orvosságos üveget.
Hát itt a bort talán patikában árulják, minden órában egy evőkanállal
beveendőt? Hozz legalább egy itczét.
Újabb öt percz mulva aztán ebédeltem, elköltvén mellette négy olyan kis
orvosságos üveg tartalmát.
Nálunk lehetett volna ez a bor 12 váltó krajczár, – itt fizettem érte
négy pengő forintot.
Azért irtam le e dolgokat oly körülményesen, mert becsületes organismusú
embernél nagy rubrika a gyomor, a ki tehát utánam akar jönni, előbb
szokjék el a szegényes magyar eledelektől, mert azok itt csak nagy úrnak
valók.
Az nap mindjárt rábíztam a kijáró legényre, hogy keressen nekem egy
butorozott szállást, mintegy öt szobából állót, meg egy inast, a ki
ételt hordani, ruhát tisztítani, dohányt vágni, s más efféléket értsen.
Egy óra alatt készen volt a commissióval, a sietség ellen itt nincs
panasz.
A szobák és hely leirása után meg voltam elégedve a talált szállással s
rögtön felpénzt adtam rá.
A legény targonczába rakta holmimat s egy jó fél óra múlva egy szép
tágas utczában állt meg velem egy magas ház előtt, melynek lehetett
legalább hat emelete.
Nini! kiálték megijedve, melyik emeletben fogok én itt lakni?
A legény azt felelte: a melyikben tetszeni fog.
Nem értettem!
De hát a szállás árára nézve mindegy, akármelyik emeletet foglalom
lakásul?
Tökéletesen.
Úgy bolond volnék, ha nem az első emeleten laknám.
Az természetes.
A legény hívására azután előjött a kulcsárné, s miután megtudta, hogy én
vagyok, a ki a szállást fölvettem, maga után intett, hogy majd
megmutatja szobáimat. Legelőbb is a földszinten fölnyitott egy boltot, s
inte, hogy nézzek bele.
Lelkem! nem vagyok én sem mesterember, sem kereskedő, nekem nem kell a
bolt.
Együtt jár a szállással, lőn a felelet.
No hát Isten neki, csak a többi legyen alkalmatos.
A boltból egy fa-csigalépcső vezetett fel az első emeletbe. Csinos,
fával kitáblázott szobába jutottunk, melylyel meg voltam elégedve, s
kérdtem, hogy honnan nyílik a többi?
A kulcsárné ismét egy csigalépcsőhöz vezetett, mely a másik emeletbe
vitt föl.
Hát ez micsoda? tán a másik szobám meg a második emeletben van és a
harmadik a harmadikban, negyedik a negyedikben.
Úgy volt, a szobák mind egymás tetejében következtek, az ötödik szoba a
padláson nézett ki.
Ez itt így szokás, magyarázá ciceróném, földszint a bolt, első emeletben
a szalon, másodikban az ebédlő, harmadikban a hálószoba, padláson a
cselédszoba, ez így legkényelmesebb.
Tehát az inas én rajtam jár keresztül.
Ha pedig én az egyik szobámból a másikba akarok menni, huszonkét lépcsőt
kell felmásznom, s ha itt vagy ott feledtem valamit, egész nap
szaladgálhatok létrán fel, létrán le.
Ez az egész ház így van felosztva, nem keresztben, ha nem hosszában.
Mulatságos java azonban még csak ezután következett.
Jött a megrendelt inas, egy nagy vörös képű siheder, beállt hozzám,
leült egy székre minden kinálás nélkül, egyik lábát a másikra tette,
szivarát a szája végébe nyomta s elkezdtünk alkudni.
Ő kiválogatta, hogy mit tesz meg és mit nem tesz meg, s azután megmondta
a szabott díjat, melyen alul nem szegődik; – csekélység biz az, annyi
fizetésem nekem is volt főszolgabiró koromban.
Egy pár napig jól megvoltam vele, elvégzett mindent, csakhogy egészen
úgy bánt velem, mintha nem is volnánk úr és szolga, hanem csupán két
szerződő fél, kik közül az egyik fizet, a másik dolgozik, de mindketten
egyenlő rangban állnak.
Harmadnap vasárnap volt. A legény délelőtt elvégezte egész napra való
munkáját s felszólított, hogy ha még valami dolgom van, mondjam meg
eleve, mert nála délután társaság fog lenni, theaestélyt ád s akkor nem
fog ráérni, hogy velem bajoskodjék.
Nagy szemeket mereszték. Még ezt sem hallottam többet, még csak az van
hátra, hogy én szolgáljak neki.
Azt gondoltam, csak tréfál velem. Délután későn jöttem haza csöngetek,
valamire volt szükségem, az én inasom nem jő. Erre egészen felindulva
rohanok fel a lépcsőkön, benyitok a szobájába s csakugyan egy egész
társaságot találok nála, melyet haragos megjelenésem még csak meg sem
látszott zavarni.
Az én legényem a theát töltögette a csészékbe.
Hát kend nem hallotta, hogy csöngettem? ordíték reá, reszketve a méreg
miatt.
Az felesleges volt, felelt ő hideg vérrel, miután holnap reggel ismét
szolgálatára állok készen, addig pedig saját vendégeimmel vagyok
elfoglalva.
Mit? hát ki itt az úr? én-e vagy kend?
Úr? szólt czifra hangnyomattal az én legényem s olyan grimászokat
csinált, hogy elfutott bele a méreg, kikaptam a számból a pipaszárat s
kettőt-hármat olyat raktam vele a ficzkó nyaka közé, hogy csakúgy
porzott a liberiája.
Nesze semmirevaló! kiálték, ha te megtanítottál engemet a te szokásodra,
majd megtanítalak én tégedet az enyimre.
Ezzel ledobáltam a lépcsőn őtet is, meg a vendégeit is.
Még ki sem fújhattam magamat, midőn egy uniformisos egyéniség benyit
hozzám s nyájasan tudtomra adja, hogy a városnegyed békebirája igen
örülne, ha személyesen szót válthatna velem.
Én rögtön vele mentem, bérkocsin a békebiró lakára hajtattunk, ki is
igen szivesen fogadott magánál s miután leültetett, kérdezé, hogy ki és
mi vagyok?
Mondám, hogy engem Hurday Lászlónak irnak.
Kért, hogy állásomat, mesterségemet vagy czímeimet mondjam el.
Mesterségem nincs, czímeim igen is vannak, itt a passusom.
A biró most még kevésbbé tudta, hogy ki legyek hát voltaképen? utóbb is
beirt notabilitásnak.
Azután inte egy uniformisos legénynek, ki által megvert inasom
elővezettetvén, megkérdezé tőlem, ha ismerem-e ez embert és igaz-e, hogy
ütlegekkel illetém?
Hogyne vertem volna meg, mikor visszafelelgetett!
Az önbiráskodás itt tilos, viszonzá a biró, e rendkivüliségért fizet ön
uram 25 dollárt.
De legalább kényszerítse ön ezt a ficzkót, hogy kövessen meg!
Azzal valóban nem tartozik.
Egy szót sem szóltam többet, kifizettem a 25 dollárt, még 25-öt téve
melléje, hogy Jancsi hajdum hollétét kitudakolván, hozzák vissza hozzám.
Ezóta ismét együtt vagyunk.
Én pedig föltevém magamban, hogy egy óráig sem maradok tovább olyan
helyen, a hol az ember egy qualificatióban van a cselédjével.
Épen apropos érkezett erre hozzám Friczi.
Rajtam rontott, s mielőtt védhettem volna magamat, nekem esett,
összecsókolt, agyonölelt s leült mellém.
A kaputtól kezdve a mellényig minden öltözet az én köpönyegemből készült
rajta. De nem juthattam szóhoz, mire ő elkezdé, mennyire csodálatosan
járt ő én velem, hogy mikor meg akart menteni, a galléromat megragadva,
azt hivé, magam is benne vagyok s csak a csónakban vette észre, hogy
üres a köpönyeg. Azt azután haragjában a vízbe hajította, elnyelte
valami czethal.
Így tudni hazudni csakugyan szeretetreméltó tulajdonság!
No de hagyjuk ezt, szólt az én geniusom, beszéljünk komolyabb
tárgyakról. Ön rosszul érezheti itt magát, ön földmíveléshez van szokva,
nekem van egy jó barátom, egy Berlinből emigrált franczia, citoyen
Kurcz, ki ezelőtt tíz évvel vándorolt ki, azóta városokat épített,
statusokat alapított, a mint ön az itt fekvő levelekből átláthatja,
elmegyünk oda s ott megtelepedünk.
S itt egy csomó levelet nyomott a markomba, miket citoyen Kurcz irt
Amerikából elvbarátainak s mikből csodadolgokat olvastam ki s miket
lemásoltattam, hogy nektek megküldhessem.
Öcsém, ezek csodálatos előmenetelek!
Alig várom, hogy szemeimmel győződhessem meg róluk, előre képzelem
magamnak azokat a nagyszerű városokat, mik itt oly hirtelen támadnak a
földből, mint nálatok a vakandtúrás, a pompás erdőket, mikben csupa kávé
és szerecsendió terem; arany fövényen jár az ember s ha megszúrja a fa
oldalát, tej folyik belőle.
Ikariának nevezik azt az országot.
Már nincs nyugtom, míg ott nem leszek. Előre örülök neki. Nemsokára
útban leszek, a hely nem igen lehet messze s meglehet, hogy mire mi
megyünk, már akkorra gőzhajó is fog járni oda.
Mehetnék ugyan Új-Telepre is, a hova az öreg Széki vonult, de nem akarok
olyan helyre menni, a hol magyar embert lelek, meg aztán Széki régi
antagonistám s nem bízom olyan vállalathoz, a mibe magam fajta ember
kap. Lám, ez a németbe ojtott franczia tegnapelőtt teszi le a lábát az
üres földre s ma már városokat számlál.
Hijába! nem érthet mindenki mindenhez.