No öcsém, ittam tengert! Mondhatom, hogy nem jó. Tanácslom, hogy addig
Amerikába ne jőjj, míg Angliától New-Yorkig hidat vagy tunelt, vagy
vasutat, vagy más effélét nem építenek, akkor is előbb meggyónjál és
testamentomot tégy s assecuráltasd az életedet. Mert az igaz, hogy sok
fürdőn voltam már életemben, de akkora kádban még nem fürödtem, mint
most, sem mineralwassert akkora quantumban nem ittam, sem a fürdőért
annyit nem fizettem, mint most.
Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire németek
voltak, bajorok, badeniek.
Az első helyen kevés utazott, legtöbb az utolsó helyen volt
összeszorítva, külön kabinja rajtam kívül senkinek sem volt.
Elindulásunk előtt valami dalt kezdtek énekelni, hanem a legtöbbnek a
torkába bele fagyott a hang, s az egypár, a ki még győzte magát
pálinkával, mindenik másféle nótát fujt, míg abba nem hagyta.
Egy-két asszonyszemély kendővel integetett visszafelé, pedig oly sűrű
volt a köd, hogy az ember a hajó egyik végéről a másikra nem látott s
beletelt két óra, míg a kikötőből kivergődtünk, mialatt a sok lótófutó
matróz szinte elütötte az embert a lábáról, taszigálva hosszú
csáklyákkal a hajókat, a miknek neki mentünk, s iszonyúan dolgozva
mindenféle kötelekkel és korongokkal legkisebb tekintet nélkül a
publikumra. Az idő criminális volt, a ködöt harapni lehetett, s mikor
dél felé javulni kezdett, akkor eső lett belőle, s a kinek még a bőre
száraz volt, azt is keresztüláztatta.
Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről gondoskodtam Hamburgban,
a mit tanácsoltak: szabattam magamra egy tengeri kutyabőrt, fejemen
guttapercha sipka volt, lábamon kaucsuk csizma térden felül. Vettem
dohányt, a mennyivel a gőzkatlant is be lehetett volna fűteni, két
tajtékpipám a zsebembe tettem. Egy vízmentes táska lógott az oldalomon,
abban voltak a váltóim, meg az ajánló leveleim, másik oldalon egy
kulacs, abban volt valami pálinka, melyhez képest a vitriol még savó sem
lehet.
A sok kényes bőrű népség letakarodott lassankint az eső elől a födözet
alá; magam csak megmutatom, gondolám, hogy én magyar vagyok, s föl sem
véve az esőt, rágyujtottam s füstöltem, mint egy harmadik kémény, utóbb
nem maradt egyéb úrféle a födélzeten, mint én és a kapitány; már csak
lemegyek én is, mert még azt találja gondolni, hogy én vagyok a kapitány
s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem a kabinba, Jancsinak
meghagytam, hogy ne zörögjön. Egyszer fölébredek, kérdem Jancsitól, hogy
hol vagyunk már?
A tengeren, felelt ő laconice.
Még nem értünk semmi statiót?
Nem, ugyan hogy nem.
Én már szerettem volna, ha oda értünk volna.
Ismét kimentem, véghetetlenül únva magamat, most már a kapitány sem volt
oda fenn, az eső szakadt, a kapitány helyén egy szép nagy hosszúszőrű
neufundlandi kutya ült nagyméltóságosan, oda mentem hozzá conversálni, s
a mint megakartam czirógatni a fejét, úgy bekapta a kezemet, alig tudtam
kijönni belőle. Nekiindultam, hogy majd benézek a födélzet alá, tán ott
találok valami mulatságot. Az utolsó helyre benyitottam. Ott meg sem
lehetett állapodni. Valami kétszáz férfi, asszony, gyermek és mopszli
egymás mellett, hátán, ölében, aludt, pipázott, kártyázott, evett,
ivott, danolt, káromkodott, pityergett, ki hogy fért egymástól.
Az ajtót becsukni! ordítá rám egyszerre tizenkettő, a mint beléptem.
Mindjárt, mondék, csak előbb kimegyek,
Van is mit félteni, hogy ez a gyöngy athmosphaera ki ne szaladjon innen,
a mi kétszáz átázott köpenyeg, halzsíros bagaria, olajba főtt hal,
foghagyma, pálinka és orrtekerő kapadohányfüstből szerencsésen
conglomerálódott.
A ki ezt kiállja, az a víz alatt sem fullad meg.
Az első helyre bevetődvén, itt már tisztességesebb arczokat találtam.
Az emberek mind egy asztal körül voltak gyülekezve: ott kártyáztak.
Még közibük sem léptem, midőn egy szögletből kínos sóhajtozás üté meg
fülemet.
Oda tekinték s az egyik pamlagon egy fiatal hölgyet látok fetrengeni, a
kín és gyötrelem legiszonyúbb kifejezéseivel arczán. Jajgatva vonta
össze magát, fogait összecsikorgatva s szemeit fehérével forgatva
fölfelé; minden pillanatban irtózatos görcsös erőtetések kényszeríték,
mik alatt meg látszott szakadni, s akármit adtak be neki a mellette ülő
asszonyok, még rosszabbul lett tőle; a hideg izzadság verte az arczát,
kapaszkodott ide-oda a legborzasztóbb halálfélelem kifejezésivel.
Egy fiatal menyecske volt az, ki férjestül Amerikába vándorolni indult.
Férje az asztalnál épen bankot adott.
Az emberek egy részét épen boszantani látszék a hölgy jajgatása, mások
azonban már hozzá voltak szokva.
Én egész ijedtséggel léptem oda; nincs ezen a hajón orvos? kérdém
aggodalommal.
Parancsol ön valamit? kérdé tőlem egy úri ember, kártyáját gustálva.
Én nem, hanem talán ez az asszonyság ott.
Tengeri betegség az egész, szólt ez hidegvérrel.
S azon nem lehet segíteni? kérdém.
Rögtön, a mint szárazföldet érünk.
De tán csak nem lehet belehalni!
Az orvos vállat vont, a férj osztotta a kártyát, a hölgy nehéz nyögését
néha megszakíták kínos sikoltásai.
Én is elmentem onnan. Inkább az árbocz tetejében ültem volna, mint azt a
kínlódást láttam; beültem a kabinba s valahányszor elakartam
szenderülni, mindig keresztül hallatszott hozzám egy-egy sikoltás a
födélzet alól.
Hány órája jövünk már Jancsi?
Tizenegy óta.
Tehát még kétszázötven óráig megyünk, míg szárazföldet érünk.
A következő éjjel nagyon rosszul aludtam, a szél valami lyukat talált,
melyen keresztül bedudolt hozzám, a hajókötelek szüntelen verték a
zapfenstreichot, a kátrány bűzét még a dohányfüst sem birta elölni, s ha
a hajó egyik oldaláról a másikra fordult, mindig azt gondoltam, hogy
kiesett a világ feneke.
Másnap, harmadnap majd megevett az unalom. Én olvasni nem szeretek,
könyvet nem is hoztam magammal, de negyed napra már annyira nem tudtam
mit csinálni, hogy megszólítottam egy tudós forma német embert, ha nem
adna-e olvasni valami könyvet. Hogyne adott volna, még magát is ideadta
ráadásul. E percztől fogva a becsületes ember az én contómra eszik,
iszik, az én dohányomat szíja, s az én csizmámat viseli. De nem sajnálom
tőle, mert igen mulatságos fiu. – Elindult tíz forinttal Hamburgból
Amerikába.
Hát hogy fogunk ott megélni? kérdém tőle.
Az én fium homlokára csapva, nagy büszkén mondá: itt a capitalis.
Hát értünk valamihez, amice? kérdém tőle.
Mindenhez; én az vagyok, a mi akarok: ha kell művészet, vagyok szinész,
szerelmes vagy énekes, akár súgó, a mire szükség van; értek a festészet
minden nemeihez, a daguerreotypon kezdve a csizmatisztításig. Nekem
egyenlő feladat a philosophiából praelegálni vagy a mopszlikat
aufvartolásra tanítani; ha kell könyvet irni, én megirom, ha kell
kiszedni, én kiszedem, ha kell bekötni, én bekötöm, s még ha rá kerül a
sor, el is adom, meg is birálom, csupán azt nem teszem, hogy megvegyem.
Én tudok mindent, a mit Bosco tudott, bort töltök üres palaczkból, értek
a gymnasticához, járok a kezemen, árboczokat balancirolok a fogamon,
kilencz golyót hajigálok a levegőbe és tartok humoristicus
felolvasásokat. Én a kézi mesterségektől sem rettenek vissza, csinálok
varróvánkosokat, tűtartókat, tubákos pixiseket, s úgy megvarrom a
kaputot, mint akárki más. Ha minden kötél szakad, találok vendéglőst, a
kihez beszegődöm, esztendő mulva magam nyitok korcsmát, tudom a
frankfurti virslit készíteni felségesen, s tíz év mulva úr vagyok. Nur
courage!
Már ez könnyű szívvel megy Amerikába; nekem tele pénzzel a zsebem, még
sem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy miből élek meg? ennek kisebb
gondja is nagyobb ennél. Itt is akadt bolondra: én reám; nem múlik el
nap, hogy valamimet neki ne adjam. Ő a világért sem kér semmit, egyszer
csak azt látom, hogy neki ajándékoztam. Volt egy czifra alföldi bundám.
Magára vette, persze, hogy iszonyatos figura volt benne. – Lehetetlen
volt, hogy így meg ne mutassa magát az ismerősöknek. Azok is majd
halálra nevették magukat rajta. Azóta mindig benne jár, hogy nekem és a
többi utazóknak jó kedvet csináljon. Eszem ágában sem lehet, hogy az a
bunda még valaha az enyém legyen.
Azonban mindezen mulatozáson keresztül hallatszott az első helyen levő
hölgy sikoltozása. Egy hétig folytonosan tartott rajta a tengeri
betegség, soha egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve
hallgattam, ha nem hallatszik-e keresztül a szél zúgásán az a velőkig
ható nyögés. Nyolczad nap reggel már nem hallottam, hogy nyögött volna,
no már bizonyosan hozzá szokott, gondolám s szinte jól esett, hogy nem
hallottam a vékony deszkafalon át nyavalygása szavát. Pedig ekkor még
nagyobb szél fútt, mint valaha; úgy jártunk Friczczel, az én németemmel
a födélzeten, mint a részeg emberek, én ő rajta nevettem, a mint egyik
hajókötéltől a másikig ugrált, ő pedig Jancsin nevetett, a ki négykézláb
mászott, ha egy tíz lépésnyi expeditióra kellett neki menni. Mikor
legjobban nevettünk, jön fel a lépcsőkön két matróz, valami
vitorlavászonba burkolt nyalábot emelve. Egy szót sem szóltak, letették
a karfa mellé.
Mi az? kérdém kiváncsian?
A matróz végig nézett rajtam, mintha előbb számot vetne magában, ha
vajjon feleljen-e? azzal félpofájába igazítva a rágott dohánycsomót,
phlegmatice mondá:
Az a nő, a ki az éjjel tengeri betegségben meghalt.
Az inam megrogyott alattam e szavakra. Meg nem tudtam mozdulni
helyemből; a matróz letérdelt a holttest mellé, s egy vastag tűvel
hozzávarrta a halott arczát a lepedőhöz, hajós szokás szerint, a másik
egy tizenkét fontos ágyúgolyót varrt a lábaihoz s azzal megfogták két
felül s belódították a tengerbe.
Majd utána ugrottam magam is.
Egy percz mulva senki sem tudott róla többet, csupán engem lepett meg a
gondolkozás, nem birtam elfeledni azt a látványt, mint csapott össze
fölötte a víz, s még csak jel sem maradt utána, melyről sírját
megismerjék, a hol megsirassák; a kik egy hét előtt elbúcsúztak tőle,
kik ott álltak a parton könyező szemekkel, kendőikkel integetve, tán
atya, anya, barátnéi, tán most is forrón imádkoznak értte, mikor már ő
testével a tengerfenék csodaférgeit táplálja. Öcsém, ez borzasztó
gondolat, nem akarom, hogy a tengeren temessenek el.
Már ekkor a síktengeren voltunk.
Öcsém, a mennyország szép dolog, a tenger is szép látvány, de a föld
mégis a legsolidabb tünemény.
Azt látni, hogy az egész láthatáron semmi sincs azon a faalkotmányon
kívül, mely talpunk alatt ingadozik, s azt tudni, hogy ez is minden
perczben kilyukadhat, elsűlyedhet, szétpattanhat, meggyulladhat, s ha az
embert el nem nyelte a czápa, vagy a vízbe nem fult, hanem valami
tutajra menekült, ott meghalhat éhen vagy szomjan s utóbb egymást lesz
kénytelen megenni, ez szomorú állapot.
Egy reggel szokatlan zajra ébredtem fel. Mintha nagyon sokat kiabálnának
odakinn s valaki az ablakomat beszegezné.
Mit csinálnak ott? kiálték felriadva.
Vihar lesz, az ablakokat beszegezik, hogy a víz be ne jőjjön rajta,
világosíta fel Jancsi.
No ez lesz még szép, mondék hirtelen felöltözködve.
Alig voltam készen, épen csak a kávémat akartam meginni, az asztal
előttem, a csésze a kezemben, midőn egyszerre puff! nagyot csap valami
az ajtómra, én a forró kávét a nyakamba öntöm s az asztal alá esve,
findzsa, tányér és csupor minden hegyibem hull, magam pedig gurulok az
ágy alá.
Eleinte még azt gondoltam, Friczi bolondult meg, az csinál velem valami
otromba tréfát, hanem egy másik taszítás, mely ellenkező oldalról
támadván, ismét kabinetom tulsó falához vágott, tudtomra adá, hogy benne
vagyunk a viharban.
No most itt az itélet napja, gondolám magamban, mikor láttam, hogy a
szobám padimentumáról egyenesen a stukaturjára esem fel, s ütődöm,
verődöm mind a négy falához, mint egy csaptatóba jutott egér.
Odakinn ordított a vihar, a habok keresztül csapkodtak a hajón, a
kapitány káromkodott, az asszonyok jajgattak, s e mellett a hajó úgy
ropogott, mintha egyszeribe szétmenne minden eresztékeiből; erre
felfordult velem a világ, a fejem szédülni kezdett, a gyomromban mintha
malomkövek lettek volna s azok is sokalnák az ott lételt; idáig csak
nevettem a tengeri betegséget, de most egyszerre elállta minden ízemet
úgy, hogy feküdtem bele, mint egy darab fa; megfogtam kezemmel a függő
ágyamat s beleharapva eláldottam a világot olyan czifrán, hogy Jancsi
térden állva könyörgött, ne ingereljem a szenteket, mert bizonyára nem
sokára meglátandom őket.
Egyszer elordítja valaki magát oda lenn a hajó fenekén: Lyuk! s rémséges
hangon terjed e kiáltás egyik fedélzetről a másikra, lyuk, lyuk! az
emberek őrjöngve nyargaltak alá s fel, csak ez egy szót ismételve
mindenféle hangváltozatain az ijedelemnek.
Én a milyen fél-deliriumban ott feküdtem, nem képzeltem egyebet erre a
szóra, mint hogy a hajó árbocza kilyukasztotta az eget.
De hisz könnyű lesz azt befoltozni, mert van miből, gondolám magamban,
míg egyszerre Friczi ijedt arczczal benyit szobámba s tajtékzó szájjal
beordít, míg szeme egyszerre tizenkét felé állt:
Az Istenért, ki innen, a hajó feneke lyukat kapott, már négy lábnyira
van benne a víz.
Bizony bánom is én, viszonzék; ha víz jött be az egyik lyukon, fúrjanak
a fenekén másikat, s azon meg ereszszék ki s mérgesen hasra feküdtem.
Hallottam, hogy azután megint bekiáltott valaki.
Munkára minden ember! A szivattyúhoz.
De hisz azt a vizet mind megihatod, a mit én kiszivattyúzok, gondolám
magamban, s fekve maradtam.
A betegség azonban mindig nagyobb erőt vett rajtam, s a kínok dühöngése
után bekövetkezett a haláltóli félelem.
E kínt nem lehet tollal leirni, az örök elkárhozás eszméje nem lehet
nálánál nagyobb; a test és lélek egymással versenyez a szenvedésben, s
egyik a másikat gyötri, – százszor keresztül esik a halálon s megint
újra kezdi. Maga előtt látja a legnagyobb irtózatokat, s nincs ereje
testének megmozdulni, hogy tőlök megszabaduljon, sem lelkének, hogy
bátran nézzen szemeik közé. Végre hat lövést hallottam dördülni, a
segélylövéseket, melyek után az ágyúkat a tengerbe hányták s erre az a
gondolat támadt bennem, hogy most a lőporos hordókra senki sem ügyel,
egy szikra bizonyosan oda pattant, s lassankint szivárog közelebb,
közelebb.
E gondolat annyira kínzott, hogy felvánszorogva kinyitottam ajtómat s
kibuktam a födélzetre. A szél menten lekapta sapkámat s elvitte, nem
tudom hová. A födélzeten dolgozott, a ki még mozdulhatott, a
vitorlaköteleket vagdalták széllyel. Két árboczot már kitört a vihar, a
harmadik hol jobbra, hol balra csapott hegyével a habokba, a kapitány
ott állt az árboczba fogódzva, mellette a newfoundlandi, a födélzet
telve volt jajgató tehetetlen néppel, kik hasonló állapotban voltak,
mint én. A toronymagas hullám majd a felhőkig tolt bennünket, majd
lehajított a tenger mélységes fenekére; végre láttam, hogy a mentő
csónakokat kezdik leoldozgatni s abba hagyják a szivattyúzást.
Tehát a hajó el fog sülyedni.
Egyszerre tódult minden ember a csónakok felé, kiki ölében vitte, a mit
féltett, a mit szeretett, némelyik egy-egy nagy ládát, melyet a többiek
behajtottak a vízbe, más alélt nejét, gyermekeit.
Csupán én értem nem jött senki, ott feküdtem tehetetlenül a karzat
mellett, Jancsit láttam egy csónakba lépni. Utána kiáltottam, hogy
vigyen el engemet is, rám sem hallgatott; később megláttam Friczit, az
oda ugrott hivásomra s a köpönyegemet megszabadítá, hanem engemet ott
hagyott.
Ezen pillanatban egy irtózatos hullám túlcsapott a hajón s engemet
fölkapva, keresztül dobott a karfán, bele a tengerbe.
Ez volt aztán az a fürdő, a mit nem rekommendálnak az orvosok.
Kétségtelenül ott veszek, ha valaki nem könyörül rajtam, egy valaki,
kiben egyedül volt emberszeretet és becsületérzés az egész nép között s
ez a valaki volt a newfoundlandi kutya. Utánam ugorva, megkapta
galléromat s fölemelve iszonyú torkával a víz szinére, kiúszott velem
azon csónakig, melybe a kapitány szállott.
Ő volt az utolsó, a ki elhagyta a hajót; a mint félig-meddig magamhoz
térve láthatám, még egy darabig ingadozott az elhagyott hajó a víz
fölött, azután egyszerre megállapodva, elkezdett lassan forogni, azután
mindig sebesebben, egyszer körülcsapta az örvény s a hajó elbukott,
helyét a tengerfenékről feljövő buborék s a födélzetről fennmaradt
málhakötegek úszó tömege jelelé csupán.
A megmenekült csónakokat azonban szétzavarta a vihar. Egy közülök túl
lévén málhával terhelve, melytől a kivándorlók makacsul nem akartak
megválni, szemünk láttára sülyedt el, senki sem menekült meg belőle.
Mi és még egy másik csónak, melyen Fricz és Jancsi voltak, három napig
hányódtunk a tengeren, míg egy utánunk jövő brigg fölszedett bennünket.
Én ez idő alatt folyvást hagymázban feküdtem, különben nem tudom, hogy
mit ettem volna, de még azt sem, hogy nem ettek volna-e meg engem; az
bizonyos, hogy ki akartak dobni a hajóból, mint beteget, de a kapitány
nem engedte.
Már most ide jutottam. Első dolgom az, hogy Jancsit elcsapom, a miért
ott hagyott; másik pedig az, hogy neked irok, miszerint tudasd
mindazokkal, a kik utánam akarnak vándorolni, hogy előbb nézzék meg a
komáromi kalendáriumból, hogy nincs-e akkorra zivatar jelentve, mert
ilyen alkalommal az ember épen olyan könnyen megláthaja a másvilágot,
mint az új világot.