_Leona Rózához._
Dower, 184– év.
Isten veled, Isten veled!
Nem irok érzelmeimről, az elválásról, távollétről, mert ha azokra
gondolnék, akkor betűk helyett könyeimet látnád e papiron.
Már nyolcz napja, hogy hajón vagyunk, az ég mosolyg, a tenger hízelg, az
emberek előzékenyek; mintha mindenki tudná, hogy minket vígasztalni
kell. Arczunkon meg kell látszani a gyásznak, melyet belül viselünk. Ha
látnál bennünket, nem ismernél reánk. Atyám, az életvidám, őskedélyű
férfi, kinek nyiltsága ismerős volt mindenki előtt, ki vele egyszer
összejött, most magába zárkózott és hallgatag; egész nap cabinjában ül s
mathematikai könyveket olvas, miket az előtt ki nem állhatott; velünk
csak ebéd idején jön össze, akkor is különös ellenszenvet látszik a
beszélgetés ellen mutatni, s ha testvéremmel találunk egymáshoz szólni,
fölkel és ott hagy bennünket; testvérem Géza lelkülete egészen másnemű
változáson ment keresztül, ő, az oly gyöngéd, oly nemes érzelmű, oly
lovagias ifju, kinek költői kedélyébe mind szerelmesek voltunk, most egy
keserű gunyolódó, tele élczes epéskedéssel, minden szava sarcasmus,
egész nap nem tesz egyebet, mint gúnyoros persiflageokon töri fejét,
miknek czéltáblájául azon legfájósabb érzelmeket választotta ki, melyek
szívemben a hazátóli távolsággal együtt nőnek.
Oly arczot mutat, mintha igen víg dolognak találná mindazt, a mi velünk
történt, s míg atyám minden szót, minden czélzást kerülni látszik, mely
e legfájdalmasabb hangot adó húrt érinthetné keblében, ő satyrákat
csinál azokból.
Egyszer elém áll s elkezdi magasztos arczczal, hogy neki egy világjavító
eszméje van. Ő egy majomtelepet fog Amerikában alakítani, s ez új
ivadékkal reformálandja az emberiséget, s hogy tervét megkedveltesse
velem, azt rajzokkal illustrálta. Ott volt: a majom mint hős, a majom
mint államgazdász, a majom mint versíró, a majom a szószéken, a majom
mint emberbarát, s több efféle torzalakok, nevetségtárgyává téve a
legkedvenczebb uralkodó eszméket.
Majd előveszi azon férfiak arczképeit, kik iránt a honban vagy külföldön
rokonszenvet érzek, s lerajzolja őket nekem a legnagyobb élethűséggel,
egyedül azt a különbséget téve bennük, hogy R.–G.-nak nyalka és neki
igen jól illő bajuszát oda rajzolta viscount Palmerston ajkára, s
felöltözteté őt magyar dolmányba; viszont Sz...t bajusz és szakál
nélkül, hosszú altdeutsch frakkban állítá elém; kedves népdalaimat
németre fordítva énekli, francziául úgy beszél, mint egy bajor, s
németül a berlini kiejtéssel, s ha olykor a hajóskapitánynyal szóba
ereszkedik, az angol beszéd közbe, mintha tévedésből tenné,
be-becsusszant egy-egy tót felsóhajtást, s míg a becsületes angol
érzékenyen szorítja meg kezét, ő a leghamisabb pathosszal mondja, hogy
milyen önkénytelen rájár a szája az édes anyai nyelvre.
Ő nevet magának és én sírok, mert tudom jól, hogy ez affectált éles gúny
csak takarója az éles fájdalomnak, s hogy ez a mindent sértő kaczaj csak
a bánat disharmoniája.
Nem rég ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori
lakunkat ábrázolta az B. megyében, hol éltem legboldogabb óráit töltém.
Lerajzolám a virágos erkélyt, az ismerős lugast, a rostélyon átlátszó
kertet, mindent, a mit emlékem vissza tudott adni.
Valami hiányzott a képből s nem tudtam rájönni, hogy mi? de éreztem,
hogy ez így nagyon üres, hogy látása nem adja vissza azt a mélabús
benyomást, a mi felőle lelkemben élt.
Ott hagytam a képet cabineomban s nehéz szívvel mentem ki a födélzetre,
s míg szemeim a változó habokba néztek, újra meg újra előképzeltem
minden tárgyat. Hasztalan – nem tudtam a hiányzó vonást kitalálni.
Estenden egész csüggedten mentem vissza a cabineba, s a mint félbe
hagyott képet megpillantám, meglepetve láttam, hogy az most ki van
egészítve.
Idegen kéz vonásai kiigazgatták mindazt, a mit én hibásan rajzoltam, s a
mit kifeledtem, a mi az egésznek azt a mélabús tekintetét megadá, oda
volt rajzolva s a figyelmes kidolgozás tanusítá, hogy a kinek keze ott
járt, kegyelettel nyult a képhez.
Kimentem Gézát fölkeresni.
Háttal állt felém, nem látott, a keletre siető felhőkbe bámult,
szemeiben láttam a könyet, mely ott ragyogott; észrevétlen melléje
simultam s vállára téve kezemet, megszólítám:
– Te könyezel.
Ő megdöbbenve fordult hátra s azután gúnyos tréfával viszonzá:
– A physiologia szerint ennek az az oka, hogy a szemmirigyek
duczrendszere meggyengült!
– De édes testvérem, itt nem a szemekben, hanem a szívben van a baj!
Nem érezni! nem érezni! Milyen boldogság volna ez, ha lehetne. Hiába, az
emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.
Isten veled; köszöntsd ismerőimet. Nem kivánom, hogy rám gondoljatok,
mert az csak fájhatna nektek. Jenőnek mondd azt, hogy én igen víg
kedélyben vagyok, ne tudja meg soha, hogy van egy szív, mely egy másik
világrészen és egy másik életen túl sem szünt érezni, fájni, emlékezni
és nem reményleni. Nem szeretném, ha azt érezné, a mit én; de azt sem,
hogy elfeledjen s lelkében ne maradjon számomra egy halk hangja a
csöndes kegyeletnek, s ha egykor boldog leend, gyanítsa, sejtse, hogy e
boldogságaért én imádkoztam az éghez.
Áldjon az ég, az a boldog, az az elhagyott ég!