Ha a szív mitsem érez, midőn e szóra gondol, – ha a hazát csak akkor
kell szeretni, midőn ezt tenni élv és dicsőség és akkor nem, midőn a
honszeretet neve keserv, – ha a távozni készülő nem hall lelkében semmi
hangot, mely azt susogja: maradj, maradj! ha számot vetve magatokkal,
meggyőződtetek felőle, hogy itthon nem tudtok semmit többé használni, ha
a legszentebb remények utolsó csilláma is kihamvadt kebletekben, – ha
nem szerettek senkit és semmit többé, a ki utánatok itt marad, – akkor…
vándoroljatok ki.
Hisz mi az a hon? Föld, melyet másutt ingyen osztogatnak. – Itt ugyan
őseid vérén zöldül a fű, de amott még gazdagabb; – itt ugyan minden
lépten nemzeti emlék akasztja meg pillantatod, kedves vagy bánatos,
dicsőség vagy gyász emléke; egy halom, egy diadalmező, egy rom vagy egy
sír, – mit látsz rajtuk? kilátás van másutt is, s a kik elmultak,
azoknak mindegy, akár emlékeznek rájok, akár sem.
Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy
hozzá tartozó légy? Historiája más népnek is van, nagyobb is talán, mint
nekünk, – jövője fényesebb akárhánynak, – gazdagabb valamennyi. S mi az
a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha
kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős
rónákat, miknek virágait is névszerint ismered? nem andalog-e emléked
azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e
füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek?
nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arczai, a kiket szerettél? nem
alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülöttefölded keblén pihen?
nem száll-e szivedbe büszkeség, ha a multakra gondolsz, s nem dagad-e
önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a
délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves
arczokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet éltéhez van kötve? –
utasítsd ki ez érzelmet szivedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a
világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők s hogy az mindegy az
emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs.
Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, a ki legjobb árt ad
értük, hadd jőjjön helyetekbe idegen nép s ne maradjon itt más
magyarnak, mint a bolondok, kik szerelmesek a földbe, s a szegények, kik
kénytelenek azt szeretni. Beszélgessétek egymásnak, hogy itt az idő,
melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek, nyugotnak,
hogy ne éljen ott, a hol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, a hol
született.
Vándoroljatok ki. A ki ebben nem érez egyebet, mint az éghajlat
változását, ki visszatekinthet a határról, a nélkül, hogy szemei
nedvesek volnának, a kinek nincs egyéb terhe, mint az uti podgyász, a
kinek nincs kedve bátor arczczal fordulni a borus idők felé s csak a
napfényt keresi, az boldog ember s okosan cselekszik, ha itt hágy
bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindig és
megtartani a régi szivet mindhalálig!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy képet rajzolok elétek, olvasgassátok el, ha útban lesztek.
A levelek, mikből e koszorú össze van állítva, három külön egyéniség
kedélyét rajzolják.
Az első rendbeliek egy hölgyé, kinek családja súlyos erkölcsi
kényszerüség miatt hagyta el az országot; a második egy derék vállalkozó
magyar hazafié, ki egy tisztujítás alkalmával rajta történt
kellemetlenségek miatt túlment a tengeren ex nobili indignatione; a
harmadik példány egy korát évekkel megelőzött, eszmékben gazdag franczia
német lángelméjé, kinek egyedüli hibája az, hogy nem száz év mulva
született, vagy épen soha sem.
Álljanak itt úgy, a hogy egymás után következnek.