– Ádám! hangzott fel az ajtóban egy reszketeg, beteg hang.
Muzslai Eszter ott állt birája előtt. Kicsiny, fáradt, fakóképü asszony
volt, szemébe csügő sűrű szöszke hajjal. Sovány karján, félig födött
emlőjéhez bujva, sárgaképű gyerek gőgicsélt.
Muzslai Eszter egészen közel ment a megcsalt férjhez. Ádám egy kissé
hátrahökölt. Hátra lépett, mint a bősz paripa, ha gyerek akasztja fel
utján: egy perczre megijed tőle, de a másik pillanatban eltiporva lohol
rajta keresztül.
A _férj_ agyát a fegyver ravaszára nyomta. Eszter látott mindent s volt
elég bátorsága nyugodtan szólni, hazudni szomoru mosolygással.
– Ádám, eljöttem utoljára; ma éjszaka felriadtam, valami sugallat azt
mondta: meghalsz! Beteg vagyok, nem tudok élni, nincs élnem miből, a
gyerekem véremet szivja… nem ettem tegnap reggeltől óta…
Kerestelek. Rád kellett találnom. Nincs jogom, hogy ugy haljak meg mint
más becsületes asszony, neked tartozom – a halálommal…
– Meg fogsz halni! – hörgé Plank Ádám. Az asszony folytatá:
– Ide a mellemre, hogy ne fájon nagyon… A gyerekemet ne vegyék el…
haljon meg az is… hiszen a tied…!
Görcsös fuldoklásba veszett hangja. Ádám elforditotta róla véres
tekintetét, de kinyujtotta, lövésre nyujtotta ki kezében a fegyvert.
– Meg fogsz halni, beszélj, de meg fogsz halni! hörgé diadalittasan.
– Van rá jogod! szólt az asszony s kitárta mellét.
Ádám mintha egy pontot kereset volna ezen a mellen, a hová lőjjön.
– Jogom van! suttogá.
– Azért jöttem, hogy legyen vége… De mielőtt megölnél, megmondom, hogy…
– Hallgas! – orditá a férfi.
Meg kell mondanom, hogy mégis téged… téged szerettelek… a legjobban!
Ádám fejéhez kapott. Kezeivel hadonászot a levegőben, aztán magasra
emelte a fegyvert.
Mindnyájan megremegtek. Senki sem tudott szólani. Már fényes reggel volt
odakünn. A lóvasut dübörgése már javában hallszott.
Az asszony remegve állott Ádám előtt; behunyta szemeit s magához
szoritotta gyermekét, a csecsemő sirni kezdett.
– Imádkozzál! suttogta Ádám.
– Szeretlek… sugta vissza majdnem hangtalanul Eszter.