– A barátságért! szólt Plank Ádám s koczczintásra emelte poharát. De
hirtelen letette s a fejéhez kapott:
– Nem, nem iszom többet. A fejembe hasgat… Hol is hagytam el? Igen.
Az erdőben vagyok. (Mert nem mentem a szomszéd városba irnoknak, hanem
messze Borsódba, egy fakereskedőhöz holmi faktotumnak.)
Már hét hónapja lakom az erdőben. A százados fák – a szivem fájt a mint
egyet-egyet kivágtunk – a fák azt mondták: «ha az emberek megcsaltak,
megtapostak, lepöktek: itt vagyunk mi, mi is élünk, beszélni is tudunk,
ölelni is a friss lombjainkkal; szemünk is szebb van, mint a legszebb
leánynak s nem egy, de száz, de ezer: virágozunk neked tavaszszal,
magérlelő késő juliusig»… Hallgattam a fákra s megenyhültem egy kevéssé.
A nagy, a terhes munka is segitett rajtam s magam is akartam. Ember
vagyok vagy mi!?
Kezdetben nem volt percz, hogy Eszterre ne gondoltam volna. Később már
ritkábban jutott eszembe. De még mindig eszembe jutott. Egyre elől marad
a fejemben. S ha rágondoltam, az jutott eszembe:
«Voltam boldogok közt legesleggazdagabb, a mig az enyém volt, mig
enyémnek hittem, és most…?!»
Azért a rendes időben és helyen meginditottam ellene a válópert.
(Kálvinisták voltunk mind a ketten.) Eszter nem akart vagy nem mert
egyetlenegy tárgyalásra is megjelenni. Hét hónapba tellett, eddig
huzódott, mig elválasztott bennünket a törvény, minket, kiknek a szive
már hét hónappal előbb elvált örökre. Végre megkaptam a
végelválasztásról szóló jogerős itéletet.
Nincs hozzá tehát semmi közöm többé. Miattam, ha akar, utczai leány is
lehet már. Fetrenghet a sárban kedvére, mélyen alól…
Az erdő fái, lombos topolyák, az ezüstös leveleikkel mind lesimogatták a
redőket homlokomról. S az uradalmi vadásznak a leánya – ott étkeztem –
vigan szólt hozzám:
– Mégis csak jobb kedvü már most, Plank ur!
Megmutattam a jó kis leánynak a végelválasztó itéletet. Nem igen
értette, hanem az apja megmagyarázta neki, ott én előttem:
– Az van benne leányom, hogy a szomszéd mától fogva olyan legény mint
más, házasodhatik s még téged is elvehet…
A leány pirulva futott el.
Én meg beleütöttem az öreg markába:
– Bátyám, ha nem sajnálja tőlem a leánya kezét, elszolgálom! Azt hiszem,
egyikünk sem bánja meg…
A leány szeretett, régen láttam én azt. Ugy szeretett, mint az erdő
egy-egy hű madara a másikat… Nekem is tetszett, meg aztán élni akartam,
akartam élni.
Eljegyeztem. Ki volt tüzve a menyegző is; alig hiányzott két hét – itt
volt.
S két héttel az esküvő előtt, sötét estén, kopogtattak az ablakomon.
Eszter volt. Lábaimhoz borult s megölelte, megcsókolta térdemet.
– Visszajöttem. A szivem visszavonzott hozzád. Elszöktem tőle,
megutáltam s téged nem tudtalak elfeledni. Előttem voltál a szép szigoru
fejeddel, boszuálló hatalmas karoddal… Azzal a karral, melylyel most le
fogsz sujtani. Sujts le! Azért jöttem, mert meg akarok bünhödni, meg
akarok halni – de általad!
Felöleltem magamhoz Muzslai Esztert!
– Megölellek két erős karommal, szigoru fejemet lágyá teszed csókkal;
megvertél te engem, kinoztál halálra – felelek rá: jóval!
A főnökömmel áttétettem magamat más erdőbe.
S egy árva hang, egy szó bucsuzás nélkül hagytam ott én kis hű madaram.
Elvitt magával Eszter.
Nem bántam meg, sokáig nem bántam meg. Két hónapig nem.
Két hónapig volt hű. Második hónapra egy munkásom karjai között
találtam. Mielőtt megölhettem volna, elszabadult.
Száguldottam utána. Égtem kiömlő vérét látni. Egy hónapon által futottam
nyomába. Egyszer majd elértem, de kisiklott körmeim közül.
Ő is, a hivatal is kisiklott. Ujra kiüldözött, ujra hely nélkül
maradtam.
Utolsó pénzemen egy forgópisztolyt vettem s homlokomra irányoztam
csövét.
De hirtelen eszembe jutott, hogy az első golyó ebből nem engem illet.
Eszternek szántam. Hirtelen örömmel gondoltam rá, hogy még elébem kell
kerülnie. Elhatároztam, hogy várok. De addig is élnem kell. Zsebembe
tettem a pisztolyt s beálltam fináncznak.