Korponayné neki indult a járásnak.
Kiment a sétányra, végig a Zuckermantelen, meg vissza. Azután keresztül
a hajóhidon. A szent Nepomuk-szobornál megállt, belenézett a vízbe. Csak
egy hibbanás kellett volna, és meg van a felelet minden kérdésre. Átment
az Auba, előre-hátra barangolva a tekervény utakon. Észre sem vette,
hogy két ember folyton kiséri minden lépten-nyomon, késő este volt, mire
a vendéglőbe vissza került. Nem jutott eszébe, hogy ebédelt-e már ma,
vagy sem? Talán az a háta mögött járogató két ember jobban tudta, hogy
nem ebédelt, ők sem.
Szobájába érve, bezárta az ajtaját, leeresztette az ablak függönyeit és
gyertyát gyujtott.
Azután előkereste a bőröndje fenekéről azt a kis szarvasbőrvánkost.
Fogott egy ollót, felfejtette vele a majczot.
A lószőrtöltelék közül elővonta az aranyfonállal összekötött
levélcsomagot.
Egyet kivéve (azt, a mit Andrássy István irt Ghéczy Zsigmondhoz), a
többiek mind le voltak pecsételve.
Az ollóval felvagdalta a pecséteiket.
A levelek Ráday Pál, Sennyey László, Eszterházy Dániel, Ebeczky István,
Török András, Winkler, Sréter János kéziratai voltak. Megannyi magyar
előkelő főúr, a legtöbb épen Pozsonyban jelenlevő országgyűlési követ.
Végig olvasta valamennyit.
A hány levél, annyi vérpadra készülő alak.
Készek mindannyian, mintha összebeszéltek volna; azon végzik, hogy az új
felkelésnek nem lehet más a katonai vezére, mint Andrássy István. Ő a
legderekabb hadvezető. Egy erős vár birtokában, mely gyülekező helyül
szolgálhat a felkelő seregnek, a hol fegyvereket, ágyúkat kapnak. Vele
mindent, nála nélkül semmit,
Kiegészíti a bizonyítékok sorát az ő saját levele Ghéczy Zsigmondhoz.
Ezt az egész szép bokrétát mind kezében tartja most a szép asszony. Csak
oda kell azt nyujtania a tánczosának, s lesz belőle egy olyan
vérmenyegző, a milyent nem látott még Magyarország.
S aztán mi neki e bokréta valamennyi virágszála?
Tartozik ő megsiratni a Rádayakat, Eszterházyakat, Sennyeyeket? Visel-e
ő gyászruhát azoknak a halála miatt?
De hát az Andrássyakat!?
Valami fekete árnyék ott a háta mögött ilyeneket suttogott a fülébe.
«Hát épen őtet? De miért? Mi ő neked?
Egy mulató társ, a ki ivott a poharadból s aztán elhajította.
Mikor nyomoruságodban odamentél hozzá, kelt-e csak egy mosoly az
orczáján a látásodra?
Nem engedte-e, hogy porba alázd magadat előtte, s térdeiden csuszkálj az
ő halottja előtt és bocsánatot kérj attól, azért a bűnödért, a minek
fele az ő bűne volt.
Aztán hagyott futni a világba.
És az a két úri siheder, a ki a szemed közé bámult, s még csak annyira
sem méltatott, hogy jöttében, mentében egy betanult «treshumble
serviteurt» intézzen hozzád, hanem lenézett kevélyen.
Hejh, hogy kidobhatod őket egy keztyűcsapással az egész várukból!
Mehetnek ők idegen ajtókra.
És magát azt a csodatevő szentet, a ki holta után lett fölötted győztes,
hogy leszállíthatod katafalktrónusáról, eldugva a föld alá, a hol a
hazája, s magad járhatsz aztán végig a termeken, a mikben ő osztotta
egykor kegyeit a hódoló népségnek. Te lehetsz a vidék élő jóltevője! Ha
meghalsz, te hozzád járnak majd búcsúval a népek!
Hadd veszszen Andrássy István is a többiekkel együtt!
Kettő áll a koczkán: vagy az ő feje, vagy a tied!
Tudod, hogy mi vár rád? Fejedet lesujtják, ha ezeket nem adod
váltságul!»
Az az átkozott árny úgy suttogott, úgy csábítá, úgy rémíté, úgy ingerlé,
úgy kecsegteté váltig. A gyertya kanócza megkoppantatlan izzott előtte,
elgombásodva.
Aztán eljött hozzá egy másik szellem: fényes arczczal, égi tekintettel;
egy szárnycsapása elűzte a rémet.
A nő fogta az első levelet, Andrássy Istvánét s a gyertya fölé tartá. A
papir lángra lobbant, hagyta azt égni a végső csücskéig, azt is feldobta
a tenyerével a levegőbe, hogy a végső rongya is elégjen, a fekete hamv,
vándor szikráival, mint egy csillagos szemfödél szállt lassan alá a
földre.
De a többi levél is mind tele volt Andrássy veszedelmével.
Egyenkint valamennyi mind ott hamvadt el a gyertya lángjánál.
Csak az utolsó volt már meg: a Sréter Jánosé. Ez a főúr őt egyszer
keservesen megsértette, rossz nőnek nevezte, nyilvánosan bevádolta, hát
ezt mit sajnálja? Ez az egy legalább fizessen meg a többiért.
– Nem! Nem! Nem árulok el senkit.
Az utolsó levél is elégett az ujjai közt.
Akkor letérdelt a földre, összeseperte a papirhamvakat és mind egy
levélborítékba gyüjtötte.
… Künn az ajtó előtt állt egy férfi alak: egy faczipős barát, a ki azt
az egész jelenetet kileste, a judáslyukon keresztül.
Mikor a papírhamvakat összegyüjté Julianna, felnyitotta az ajtót, s ki
akart rajta menni, azzal a szándékkal, hogy az egész papirmaradványt a
kályhába veti, a mi kivülről fülik.
Csaknem elsikoltá magát, mikor a kapuczinust maga előtt látta.
Hanem az hirtelen a szájára tapasztá a kezét, s visszatolta a szobába,
újra bereteszelve az ajtót. Akkor felveté az arczáról a csuklyáját.
– Pelargus! hörgé Julianna, félig ijedten, félig örömmel.
– Ne mondd ki a nevem.
– Mi dolgod itt?
– Az, hogy téged megöljelek!
– Hát tedd sietve.
– Mi volt az, a mit most elégettél?
– Láttad?
– Itt néztelek az ajtón keresztül.
– Csitt! Az összeesküvők levelei voltak.
– Megsemmisítetted őket?
Julianna oda adta a kezébe a hamuval telt borítékot.
– Nincs ellenünk semmi bizonyíték többé.
Pelargus elejté a csuhája bő ujjába rejtett három élű tőrt, s aztán
térdre esve, megcsókolá az asszony ruhájának a szegélyét. «Édes
szentem!»
– Ne időzz itt! suttogá Julianna, mert mindkettőnket elveszítesz. Fuss
rögtön az atyámhoz, és mond meg neki, hogy minden el van árulva, fusson,
a meddig a két szeme lát, az uramat is ejtsd útba, mondd: ő ne féljen
semmitől, a kis fiamnak vidd ezt a csókot.
Végre tehát Pelargus is megérte, hogy kapott a bálványozott asszonyától
egy csókot.
– Hát te veled mi fog történni? kérdezé Juliannától.
– Én nekem futnom kell innen, a merre a világnak nincsen szája.
Igyekezem kimenekülni Sziléziába. Siess! Lépteket hallok, itt ne
találjanak.
Akárki volt a közeledő, egy alázatosan kolduló baráttal találkozott, a
ki deákul köszön minden embernek, s a kezeit a csuhája ujjaiból elő nem
húzza.
Julianna csak egy nagy kendőt kapott a fejére, a mivel magát cselédek
módjára bebugyolálta, s azzal kisietett a folyosóra, le a lépcsőn, a
rácsajtónál várt reá az a másik ember. Az meg a Pálffy János kéme volt,
Juliannának csak egy tekintetet kellett rá vetni, hogy ezt kitalálja.
– Ugyan édes földim, szólítá meg, hol van itt egy olyan korcsma, a hol
jó czidert (almabor) lehet kapni? Itt nincsen.
– Majd én elvezetem az ifjasszonykát. Legjobb van a «Rother Hahn»-nál.
Julianna hagyta magát odáig kisérni a kémtől.
A veres kakas volt a szállója valamennyi szekeresnek, a ki
Magyarországtól Sziléziáig a közlekedést fentartotta. A nagy ivóterem
tömve volt fuvarosokkal, a kiknek a nemzetiségét már arról ki lehetett
találni, hogy mit isznak? A hanákok előtt seres kancsó áll, a krikehájok
előtt borovicskás kotyogó, a szamárevők előtt almaboros fakupa.
Ott bement a korcsmaajtón, s a míg a kém ott leste a visszatértét, az
alatt ő a korcsmában összebeszélt egy hanák fuvarossal, jó pénzt adott
neki, s a hátulsó ajtón kiosonva, a hanák nagy ernyős szekéren szépen
kikocsizott a kapun keresztül.
Szerencsésen kimenekült Pozsonyból, a nélkül, hogy a sorompónál
feltartóztatták volna.
Titkolózónak nem lehet nevezni a szökését, a ki hanák szekéren utazik,
mert annak minden lószerszáma úgy tele van rakva rézcsattogókkal, s még
azon felül a tengelyein nagy aczél pengők csörömpölnek, hogy annak a
járását félórányira meg lehet hallani, mi arra jó, hogy a szűk hegyi
utakon a kitérőnél bevárja egyik szekér a másikat.
Egész Mariathalig jutott már. Útközben megalkudott a fuvarossal, hogy őt
egész Sziléziáig elszállítsa.
Mikor Mariathalból, egy etetés után, tovább indultak, még a faluvégi
keresztet sem hagyták el, a midőn egy Pozsony felől vágtató lovas csapat
utolérte a szekereket.
Korponayné régóta figyelt már a kocsiernyő nyilásain keresztül valami
gyanus villogásra a hátuk mögött, a kardok csillámlása volt az a
csillagok fényében. Nem sokára a sisaktaréjokat is kivihette az úti
porfellegből. Üldözik!
– Megállj, kiálta a hanákra a csapatvezető.
Julianna ismerte azt a hangot. Teste-lelke megdermedt tőle.
Sok olyan arcz volt a világon, a minek megjelenése fölért a
kisértetlátással, de azok között egy sem, a melyiktől annyi oka lett
volna megijedni, mint ettől.
Ez Andernach lovag.
A kapitány felemelte a szekér ponyvaernyőjének leffentyűjét, s meglátva
a szekér mélyén kuporgó asszonyságot, hangosan felkaczagott.
– Kisztihand Madame! Van szerencsém ujra találkozhatni kegyelmeddel.
Ezúttal úgy hiszem, hogy nincsen itten a «du verfluchter Pintye Gregor,
meg a megbabonázott kantár!»
Hasztalan lett volna minden alakoskodás.
– Fordulj vissza, mondá Julianna a fuvarosnak.
Ettől a percztől fogva rab volt.