Nem volt azokban még csak egy árnyéka sem a bubánatnak, nemhogy a
szemrehányásnak; tiszta merő szeretet volt, a mi végig hajnallott
rajtuk. Egy panaszhang sem tévedt a közé. Boldognak nevezi magát, hogy
férje leveléből megérthette, miszerint az nemsokára haza fog térni az
övéi közé. Hozza az Isten szerencsésen. Szerető szivek, ölelő karok
várják. Ir neki a gyermekek felől is. Mindennap imáikba foglalják jó
apjukat. (Igazat mond benne; mert ő térdepelteti le őket minden este a
hálószobájában lefekvés előtt, s elmondja előttük az imát a távollevő
apáért, azok utána mondják azt: a nagyobb nagy ásítozva, a kisebbik elég
figyelmesen.) Aztán tudósítja őt a gazdasági állapotokról, a környékben
történt jó és balszerencse hireiről. Hozzá teszi, hogy a mindenható
őrizze meg minden veszélytől és kisértetektől az ő szerelmes drága jó
urát.
Végül jön egy Postscriptum is.
Nem hallgathatja el az ő hites ura előtt, hogy Krasznahorkán egy kis
zenebona támadt a lőcsei kapitulatió hirére. Miklós öcs feni a kardját s
kapczáskodni készül. Azért úgy vigyázzon a hazajövetelénél, hogy itt
meglehet, összekoczczanása lesz a testvérével, kinek Isten bűnül ne
vegye az ő hóbortjait.
Arra különösen figyelmezteté az urát, hogy a straczenói völgynek ne
vegye az útját, mert ott a sziklakapunál egynémely tüzes kuruczok
kelepczét akarnak vetni a számára, hogy tőrbe csalják, mint Ocskay
Lászlót.
Egyébiránt mindenben megnyugszik, és mindent úgy talál jónak, a hogy az
ura cselekszi.
Nem volt ebben semmi tettetés, semmi lelki erőszaktétel: mert ez tiszta
angyalszív volt.
Elveszthette az ura szerelmét; de a magáét nem. Amabba bele fog halni;
de ezt még a halálon túl is elviszi magával.
Ama levél átadása után hetekig nem került a szeme elé Miklós. Annak is
másutt volt dolga; ő is sokat távol időzött a várból, össze sem
jöhettek.
Hanem egy este, a mint épen nagy förmeteges zivatar közepett
hazaérkezett a várba Zsófia, alig váltott más ruhákat, az uti gúnyája
össze lévén ázva, a mint bekoczogtat hozzá a dervisgenerális.
Azóta folyvást bőjtöt tart, bort nem iszik; annál többet mérgelődik,
ezért az arczszine olyan fakó már, mint az irhabőr.
Zsófia nem tudta neki azt mondani, hogy «hozott Isten». Talán a sejtelme
sugta, hogy új halálkínt hoznak a számára. Egyébért miért jönne hozzá ez
az ember?
– Édes ángyom, kezdé Miklós, száraz, kemény hangon. Te mind megrontod
magad azzal a szanaszét kóborlással ilyen zegernye időben.
Zsófiának egyéb védelme nem volt, mint a határtalan szelidség.
– Nem érzem semmi változásomat, Miklós. Légy megnyugodva felőlem.
Egészen jól vagyok.
– Azt csak mondod. Én az ellenkezőt látom. Arczod napról-napra hervad,
olyan vagy már, mint az árnyék.
– Talán nem is a testi gyöngeségtől van az.
– Az ilyen változó időben nem asszonynak való a künn járás-kelés.
Egyszer a nap süt, másszor a hó esik, ma meg épen villámlott; mennykő
hullott, mikor uton voltál.
– Nem árt meg énnekem az a zivatar, a mi odakünn van.
– Talán az bánt, a mit belül viselsz?
– Hagyjuk ezt, jó Miklós. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te ne szólj
bele az enyimekbe. Te egész hatalmu úr vagy itt e várban. Az én uram
tett azzá. De a falvainkban én vagyok az asszony. Azt is az uram hagyta
így. Ha te kiküldözted a várból az én lázáraimat, nekem odalenn a
faluban kellett őket fedél alá tennem. Ezt a hivatalt bizta rám az
Isten; ezt teljesítem, a míg testemet birom.
– Hát teljesítsd, nem bánom, süttess, főzess a számukra, küldj nekik
akószámra mediczinát, rendelj tüzelő fát a kemenczéjükbe, de magadat ne
fáraszd utánuk.
– Köszönöm a jó szivedet.
– Nem jó biz az, nincs mit köszönj rajta. Csak olyan, mint eddig volt, s
azt még eddig senki se fogta rám, hogy gyönge szivü vagyok. Hazudozni
sem szokásom. Az epémből beszélek. Ha helytelenítem a szanaszét
kóborlásaidat, nem azért teszem, mintha esőtől, széltől féltenélek;
hanem azért, mert te – a nagy koldusápolás mellett – még azt is teszed,
hogy levelet irsz az uradnak.
– S ez tégedet bánt? kérdé Zsófia elbámulva.
– Nem biz engem. Csak megerősít abban a hitemben, hogy egyik asszony
csak olyan, mint a másik. Ha férfit bántottak volna meg úgy, a hogy
téged, halálos boszúra gyulladna miatta. De te asszony vagy, nem jobb,
mint a török kádinák, a kik meg tudnak osztozni egy férfi szerelmén –
hárman négyen.
– A kolostorban tanultad ezt?
– Ott is. A gyóntatószék az asszonyok tükre. Senki sem ismeri jobban a
fajodat, mint a pap. Annak a keblébe rakják le az asszonyok bűneik
vallomását.
– Tehát bűne a feleségnek, ha a férjéhez hű marad, még akkor is, ha az a
szivébe tőröket üt?
– Nem bűne, de gyöngesége. Állati ösztön, semmi más. Te megbocsáthatsz
neki azért, a mit ellened vétett. Semmi közöm hozzá. Könyörögj neki a
szerelme morzsáiért, hogy ajándékozzon neked is belőle. Kérd szépen,
hogy tartson meg asszonyának.
Zsófia büszkén emelé föl fejét.
– Én több is vagyok mint asszony, én anya is vagyok.
– Mondhatnád: a Grachusok anyja. De nem úgy van. Te gyermekeidet
csuszómászó rabszolgáknak neveled, azért, hogy az apjukhoz hasonlók
legyenek.
Zsófia szivében feltámadt a harag erre a szóra.
– Távozzál előlem. Ez az én szobám itt!
– Szeretem, hogy valahára tűzbe jönni látlak. Azt hittem, fogadásod
tartja, meg nem haragudni soha. Most már hogy haragszol, éppen nem
megyek innen, mert most lehet már veled beszélni. A szoba a tied, hanem
a szobának az ajtaja az enyim.
– Hát porkolábom vagy?
– Az vagyok. Te mondád. Magad szolgáltál rá. Mit bánom én azt, ha te
mindennap százszor irod is Andrássy Istvánnak azt, hogy: édesem,
kedvesem, drágám, szerelmesem, s küldözgetsz neki levélben ezernyi ezer
csókot! De te tudósításokat küldesz az ellenségnek a hadikészületekről,
a mik e várban folynak s ez árulás! Ennek útját állom.
Zsófia megrettent. Elállt a szava e megtámadásra.
Miklós folytatá a vádat.
– Ugy-e, megírtad neki azt is, hogy ha jön Gömörbe, elkerülje a
straczenói völgyet, mert a sziklakapunál kelepcze vár reá s Dobsinán
seregestül elfogják? S ime a te figyelmeztetésedre Andrássy István
egyszerre csak megváltoztatja az utrendét, mikor már fele útján van, s a
kerülő útnak fordul. Ez a te munkád volt.
Zsófia elszörnyedve hátrált vissza ez ember elől.
– Te! lihegé. És te neked lett volna lelked a testvéredet veszedelmébe
csalni?
– Lett volna és lesz is! És még valami mást is tenni vele.
– Csodák történnek a világon! suttogá elámulva a nő.
– Kell, hogy történjenek! Olyan csodák, a miket tiz nemzedék
megemlegessen. Példákat kell adni ennek a nemzetnek, a mik a sziveket
megerősítsék. Hóhérpallost a futó rabszolgahadnak! Addig nem fog győzni
a szabadság ügye, a míg a magyar nemzet saját áruló korcsivadékának
hulláiból olyan hegyet nem rak, mint a Mátra s a döghalom tetején az
utolsó áruló apát a saját fia nem nyakazza le!
Zsófiának minden tagját meglepte a láz e szavakra. Dideregve burkolta
magát palástjába. Úgy nézett a dühöngő alakra, mint egy rossz álomképre.
Az pedig, bátyja arczképe felé fordulva, folytatta fenyegető
kifakadásait.
– Mert ilyenek azok, a kik bársonyban, nyestprémben kevélykednek,
gyémántos nyaklánczon ökölnyi medált fityegetnek, fejedelmek ajándékát,
s aztán egy új mentekötőért, egy drágább medálért elcserélik a régit, s
vele a régi gazdát. Ezek azok a fejei a népnek, a kik csak a dicsőséget,
az uraságot, a pompát keresik, magukra raknák a fél ország kincsét, akik
azt mondják: édes hazám! a míg a hazának van mit osztogatni; de ha
pusztulásnak indul, ha nem adhat semmit, akkor félrerugják,
visszaesküszik a hűségüket s csakhogy urak maradjanak, beállnak
ellenségnek!
Ez a fanatikus düh egészen hozzá illett ahoz a durva szőrkámzsához, a mi
a dervisgenerális termetét hosszan beburkolta. Nem volt az már fehér, de
fakó a viszontagságoktól, goromba öltésekkel itt-ott összevarrva, kard-,
lándzsadöfés rajta, golyólyuk perzselése, tüzes gránát pecsét helye
emlékül hagyva rajta, de még azért mindig barátkámzsa.
Megragadta két kézzel mellén ezt a durva csuhát.
– Ez a darócz fog rajtatok boszut állni! ez a kopott darócz! A kinek a
foltját nem kell takargatni semmi arany gyapju! Ez a kóczos szakáll!
(úgy megrángatta azt, mintha haragban volna vele). Ennek nem kell szép
asszonyok csókja! Ezt nem czirógatják szerelmes szép kezek! Ezt nem
fonogatják selyemhajuk közé! Én vagyok az, aki elitéllek!
Azzal megfordult és üdvözlés nélkül kiment.
Többet nem beszélt Zsófiával.
Csak a cselédjétől tudta meg az asszony, hogy Miklós szigorú parancsot
adott, hogy Zsófiát többé a várkapun ki ne bocsássák.
Ugy sem ment volna már. Ez a rémjelenet lábáról leverte.
A frajjának azt is megmondta a dervisgenerális, hogy ha csak egy
makulányi irást is ki mer hozni az urasszonyától, hát szurokba mártatja,
s úgy égetteti meg. (Hiszen talán nem tette volna meg, de nagyon
megijesztette vele a jámbort).
Most már tehát nem is irhatott többé a férjének Zsófia. Ez a
könnyebbülés is el volt véve a lelkétől. Nem maradt számára más, mint az
a babona, a miben a szerető asszonyok hisznek, ha valaki éjjel a
szeretettjéről álmodott s arra fölébred, megfordítja a vánkosát a feje
alatt, s erre annak a messze távol levőnek is ő róla kell viszont
álmodnia. Ilyen bohóságok is boldogítanak!
Az egyedüli vigasztalása csak a két gyermekében volt még. Azok ugyan
egész nap a nagybátyjuk nevelése alatt voltak, de éjszakára az anyjuk
szobájába kerültek vissza. Ő fektette le őket, ő imádkoztatta reggel,
este.
A nagyobbik, a Ferkó, az ugyan csintalan egy fiu volt, sohasem akart
elaludni, mindig játszani szeretett volna kártyát, obletánt a dajkával;
nagy biztatásba került rávenni, hogy imádkozzék már, s akkor is még
mindig pajkosságokon törte a fejét, a miatyánkot mindig elczifrázta, hol
így kezdé: «Mi atyánk, ki vagy Bécsben», hol így végezte: «de szabadíts
meg minket a némettől!» hol meg a helyett, hogy «bocsásd meg a mi
bűneinket, miként mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek» ezt mondta:
«büntess meg minket a mi vétkeinkért, miként mi is megfizetünk azoknak,
a kik ellenünk vétettek».
Az anyja megfeddé az ilyen helytelenségekért; Istennel tréfálni nem
szabad! Tudta jól, hogy ez mind a Miklós bátya mesterkedése. Ő róla
ragadnak a fiura az ilyen pajkosságok.
Hanem a kisebbik annál gyöngédebben ragaszkodott hozzá. A kis Jóska
reggelenkint, mikor még a bátyja aludt, kiszökött a közös ágyból s
odabujt az anyjához s aztán suttogva mondott el neki mindent, hogy mi
történik odakinn a várban. Ő volt a hirhordó. Szemfüles gyerek volt.
Pedig ki se nézte volna az ember, hogy oda figyel. De még azt is meg
tudta itélni, hogy ki milyen rosszban töri a fejét? A Ferkó milyen
csunya nótákat dalol a kurucz katonák után! De, hogy mik azok a nóták,
azt nem mondta el az anyjának.