Mikor Andrássy Miklós ezt a szót kiejté a száján, Zsófia csak szótlanul
bámult rá egy ideig, mint a ki delelő napfényről föld alatti sötét
pinczeboltba lép be. Rá nézve ez egy olyan sötétséggel teljes világ
volt, a miben nem tudott semmit megkülömböztetni. Más asszonyok, a
kiknek a szeme megszokta már azt, nagyon is jól tudnak látni a
gyanakodás homályában; de ő előtte mind ez névtelen eszme volt. Egy
férj, a ki a feleségén kivül más nőt szeret! A sphinx, a griff, az
egyszarvú hamarább képzelhetők eleven alakban.
Miklósnak nem volt ez iránt semmi érzéke, soha semmi gyöngédebb indulat
nem szállta meg a lelkét. A zárdában ascetának nevelték, onnan egyenesen
a csatatérre került: a kegyetlenség iskolájába. Mit tudott ő arról, hogy
egy csupa érzelmekből összealkotott női szívvilágot egy szó, egy
lehellet képes romba dönteni? De mit is törődött vele? Ezek az érzékeny
szivek csak akadályára vannak az erős emberek szándékainak. Ha tudta
volna, hogy mit tesz, akkor is megtette volna. De hát épen nem tudta.
Hozzá volt szokva, hogy az urak, mágnások, generálisok nem is nagyon
titkolózók a szerelmi csapongások dolgában. Tivornyáikon szabad szájjal
példálóznak egymás latorságára, s azt az asszonyok is hallhatják és
mosolyognak rajta. Még tetszik nekik, ha a férjeikről azt a hirt
hallják, hogy az asszonyok bolondulnak utánuk. Nem szégyen az, hanem
virtus. A kit vádolnak vele, egyet feszít a mellén, mintha érdemrendet
kapott volna. Aztán mi is van abban? A katonák nem tették le a votum
castitatist, mint a monachusok.
Még több oka is volt kegyetlennek lenni.
Gyülölte azt az asszonyt, a ki felől tudta, hogy ő ragadta magával
hódító ölelésével Andrássy Istvánt arról a magaslatról alá, a hová
hőstettei emelték. Hőstettein kivül mind a négy testvérének a vitézsége,
a nemzet ragaszkodása. S ez az asszony czélt ért. Elrabolt egy hőst,
hogy egy főkötő bábot csináljon belőle magának. Át akarta oltani azt a
gyülöletet Zsófiának a szivébe, hogy váljon ölő méreggé a szivében a
hitvesi szeretet az áruló és annak a kedvese iránt.
– Igen! szólt rideg, kemény hangon; ez az ember, ez a mosolygó kép
itten, a hogy elárulta a hazáját, fejedelmét, úgy árulta el a hitvesét,
a családi tűzhelyét is. Te itt türsz, szenvedsz, imádkozol, ő pedig a
lőcsei Circe karjai közt kaczagja a te szenvedéseidet és a hazáét.
Zsófia, mint az álomból felriasztott, ijedten és haraggal takarta
palástjába nagyobbik fiának a fejét, hogy ne hallja, a mit apjáról
beszél a nagybátyja. A kisebbiket nem kellett oltalmazni; annak a lelke
még nem vett be e szavakból semmit. Az csak bámult az érthetetlen
szavakon.
– Sohse takargasd a kis öcsém füleit! mondá Miklós. Többet tud az már
eddig is az elégnél. Hisz minden cseléd, inas, pesztonka, lovász
széltiben beszél már a lőcsei fehér asszonyról, a szép Korponaynéról, s
uton-utfélen danolják a «korcsmagenerális meg a szép asszony» nótáját.
Eldanolja neked azt a Ferkó, úgy hogy szebben se kell.
E szónál oly hevesen ragadta meg két erőszakos kézzel Zsófia a nagyobbik
fiát, mintha rögtön meg akarná őt fojtani. A gyermek megijedt s
menekülni akart.
Hanem aztán a pillanatnyi felhevülés elmultával, ismét szeretetteljesen
vonta őt az ölébe, s megcsókolgatá a szőke fejét, gyöngéden rebegve:
– Hiszen te nem tehetsz róla: azok a bűnösök, a kik téged erre
megtanítottak.
– Azok a bűnösök, a kikről a nóta szól! mondá Miklós. Ha ugyan
egyáltalában bűn a más feleségével együtt nevetni. Én ugyan ezért
pokolra nem kárhoztatok senkit. Miattam, hogyha török basa lesz is
bátyám uram, s háremet tart, se veszem elő ez exorczizáló füstölőmet
érte. S ha megfizeti az árát a tiltott örömnek, azt mondom rá: drágán
adják, mert jó; urak veszik, mert tehetik. Nem bánom, ha egy kastélylyal
fizet is meg minden örömnapért. De bánom és megtorlom, ha egy édes
ölelésért a hazát adja kelengyéül; s az én zászlómat kapczának tépi szét
a szeretője számára.
– Hazudsz! rágalom minden szavad! kiálta indulatosan felugorva helyéből
Zsófia, s azzal megragadva mind a két fia kezét, oda vonszolta őket
magával apjuk arczképe elé, s ott térdre nyomta őket, és maga is közéjük
térdepelt s aztán kezeiket saját összekulcsolt kezei közé szorítva,
felemelé az arczkép felé s úgy könyörgött hozzá.
– Oh édes jó uram; szerelmes bálványom! Te vigasztaló képem! Védd magad!
Szólalj meg! Mondd, hogy nem igazak, a mikkel vádolnak! Mondd, hogy
szeretsz minket. Ne hagyj bennünket megcsúfolni!
Miklós ebben az egész jelenetben csak nevetnivaló ostobaságot látott.
– Oh bizony, ha elevenen állna itt előtted, épen olyan jól
rimánkodhatnál előtte. «Mit gondolsz? hogy hinnéd felőlem? Tehetnék én
ilyet?» Hiszen három szó elég egy asszonyt bolonddá tenni! Még csókot is
adna hozzá, bizonyosan nem vetettek a szájára lakatot. Az asszonyok
boldogsága nem egyéb, mint az örök elámíttatás. A mit álmodtok, az a ti
világotok. Dühöngtök arra, a ki fel mer ébreszteni.
A nő egész testében megrázkódva állt föl, és szembeállt kinzójával.
– Hát mindent meg akarsz-e tagadni e mai napon?
– Csak azt hiszem, a miről valódi tudomásom van.
– Azért, mert rossz, hiszed; s elég, hogy megtagadd, azt tudnod, hogy
jó.
– Hát ne legyek én az, a ki az ördögöt képviseli, s mindent tagad, a mi
jó, és mindent állít, a mi rossz. Itt van, fogd ezt a levelet; és aztán
olvasd el, mikor egyedül leszesz. Én kérdést sem teszek hozzád többet.
Az Korponay János levele volt Andrássy Miklóshoz a lőcsei catastropha
után.
Korponay János tudatta az eddig történteket. Hat órával később jött ez a
levél Krasznahorkára, mint Andrássy István hirnöke.
Ha Miklós az aqua toffanával és Hecaténak, Locustának minden mérgeivel
itatta volna meg Zsófiát, nem ölte volna meg oly kegyetlenül, mint ezzel
a levéllel.
Miket irhat egy férj az első dühében, a ki meggyűlölte a feleségét?
Abban a forró lázában a haraggá vált szerelemnek, a mikor ki akarja
tépni még az emlékét is a szivéből, ha mindjárt a szív maga utána szakad
is.
S ez a férj még azonkívül rajongó híve a fejedelemnek, a kit az az
asszony elárult. Az ő neve, a mit az asszonynak adott, lesz beégetve,
mint a hóhérbélyeg, a világtörténetbe, a hová a szabadságharcz
végcatastropháját be fogják jegyezni.
Még a fiát is ellopta tőle, s árulásának jutalmát annak az örökségévé
tette.
Korponay őrjöngő dühében mindenfelé leveleket irt, a hol csak Andrássy
Istvánnak rokonai, barátai, vezértársai laktak, tele keserü vádakkal.
A lőcsei hű polgárok, kik vele együtt menekültek a városból, egész
mondakört tudtak neki mesélni azokról a kalandokról, miket a szószátyár
pletykahír a piaczra kikürtöl. A megcsalt férjnek szolgálni mindenki
baráti kötelességének tartja.
A megcsalt férj olyan, mint a kinek a köntöse meggyuladt; fut vele, s
mentül jobban rohan, annál jobban körülfogják a lángok.
Hiszi még azt is, a mi lehetetlen. Elhiszi még azt is, a minek az
ellenkezőjét bizonyosan tudja. S aztán nem elég neki, hogy maga hiszi,
azt akarja, hogy minden ember tudja és segítsen neki átkozódni. Leirja
levélbe a gyalázatát, hogy olvassák.
És ezt adták a kezébe Zsófiának, hogy világosítsa fel az elméjét vele.
Tanulja meg belőle, hogy az a bálvány, a mit ő imádott, cserépből van.
Tudja meg, hogy a szerelem csak mese, a hit csak babona. A bűnösöké a
mennyország. A pokol a jók, a hívek számára van feltalálva.
Veszítsen el mindent, a mi e világhoz köti, a túlvilághoz vonzza.
Köd fogja körül a helyet, a hol az Istent keresi!
Ebbe a fájdalomba bele kell neki halni!
… Nevetik ezt a bölcsek! Hogy ölhetne meg valakit olyan fájdalom,
melynek nincs a zsigerekben fészke. A mi nem méreg, nem ragály, nem
miasma. A minek nincsenek bacillusai, sporái. A mi nem más, csak egy
gondolat, egy semmi; része egy másik semminek: a léleknek. És még is meg
tudja emészteni ezt a mindenttudó testet, úgy, mintha maró mirigy volna.
Egy seben keresztül, melynek sehol sincs seb ajka, elhull cseppenkint a
vér. Látják haldokolni és senki sem tudja, miben hal meg?
De soha nem hallotta senki egy panaszszavát.
Megértette, hogy a várából ki kell takarodniok az ott ápolt
nyomorultaknak; arra fordította minden gondját, hogy azoknak a sorsát
tegye elviselhetővé. Elosztotta őket az uradalmához tartozó falvakba,
mindenütt menhelyet állított fel a számukra s naponkint sorra járta a
falvakat, személyesen tekintve utánuk, nincs-e valami panaszuk?
Fenn a várban azalatt Miklós intézkedhetett úgy, a hogy ellenségre váró
hadvezérnek tetszik, gyüjthette a mezei hadakat, őröltethette a
puskaport, főzethette a salétromot, töltethette a bombákat. Esztendős
ostromhoz készült. A mellett a felvidékről levezető szoros utakat is
megszállatta s különösen nagy furfangos kelepczét készített a straczenói
völgy sziklakapujánál, a merre legközelebb utja van Gömörnek a
Szepességből.
Zsófia azonban a maga mindennapos útjában még valami egyebet is tett,
mint a szenvedő népség bajainak orvosolgatását. Nap-nap után levelet irt
a férjének, valamelyik falusi parasztház kemenczepadkáján ülve, s azt
egy jól megfizetett posta által elküldé Lőcsére.
Azok a levelek mind ezeken a szavakon kezdődnek:
«Kedves édes egyetlen jó uram.»