(Mással törődtem. – Jön Wlassics. – Káldy javaslata 1895-ben. –
1825–1860. – Tinódy-Balassa kora. – Csokonay kora. – A 16-ik század
magyar tánczai. – Incselkedő, Dobogó, Füzér, Gyertya, Sövény,
Lakodalmas, Barát, Párna, Cziczka stb. táncz.)
Oh tudósok, miniszterek, tanácsosok, muzsikusok, tudós társaságok ti
ugyan csuffá tettétek ezt a szépen kezdődő buzgóságot!
Nekem is másfelé téritette eszemet az ország gondja. Nem ügyelhettem
eléggé nemzeti zenénk kérdésére.
A Szapáry-kormányt meg kellett buktatni. Ez elrabolt tőlem néhány hetet.
Öreg barátom, Irányi Dániel meghalt s nekem kellett a függetlenségi
országgyülési párt elnökségét s vezetését átvennem. Az uj kormány a
gyökeres egyházpolitikai javitásokat tüzte zászlajára s én és pártom
ezek mellett foglaltunk állást. Lassanként ellenem gyülemlett össze az
egyházpolitikai ellenzék minden kedvetlensége, sőt személyes
gyülölködése. Hirlapok és törvényhozók, papok és főrendüek ugy szidtak,
mintha én lettem volna a vezető miniszter. El kellett nennem Torinóba a
szent öreghez, Kossuthhoz s az ő dolgai is sok időmet, sok figyelmemet
vonták el.
Azért az 1893-ik év márcziusában a képviselőház költségvetési vitája
alatt egyszer mégis felszólaltam. Hevenyészett kitörés volt beszédem. De
fejtegetéseim, eszméim hatalmas visszhangot keltettek a törvényhozásban
is, a sajtóban is. Mélyebb figyelemmel alig hallgatták beszédemet
valaha. Még az ellenséges sajtó is nagy melegséggel fogadta szavaimat.
De hiába volt. Csak annyi sikere lett, hogy a magyar királyi
zeneakadémiában Káldyt a magyar zene történetének előadásával megbizta
gróf Csáky Albin. A nemzet minden figyelmét elnyelte az egyházpolitika s
az ez ellen titkon, de hatalmasan szervezkedő szövetség. Zenénk nagy
ügyével magam se törődhettem eléggé.
De törődött Káldy.
Ezt a nagy lelket ekkor bámultam, ekkor szerettem és tiszteltem igazán.
Mindenki magára hagyta, de ő dolgozott fáradhatatlanul, hitvallónak
szent buzgóságával.
Ujabb történelmi zeneműveket gyüjtött. A XVIII. század végéről, Bihari
korszakából, a nemzeti feltámadás idejéből, az 1848–49-diki
függetlenségi harczok időszakából. S nemcsak dalaink, hanem tánczaink
iránt is kutatott. Nyomozásai fölséges eredményekre vezettek.
Az 1894-ik év junius havában lemondott Csáky Albin gróf. Helyét Eötvös
Loránt báró foglalta el. Rövid minisztersége alatt nem történt az ügyben
semmi. Utána a Bánffy-kormány kebelében Wlassics következett. Uj és
buzgó fiatal ember. Ugy járt, mint a ki Váczra indul és Kecskemétre ér.
Jogtanárnak készült s vallásminiszter lett belőle. Pauler is igy járt
valamikor. Szomoru állapot. De bizony gyakori eset ez minálunk, ne is
busuljunk miatta.
Természetes, hogy miniszterkedése első idejében a kezdeményezés minden
ösztöne hiányzott szelleméből. Rá kellett magát biznia tanácsosaira. A
tanácsosok pedig örökkévalók, mint a mesebeli bicska. Hol a nyele
változik, hol a pengéje, de azért a bicska változatlanul ugyanaz.
Megváltozni, mássá lenni nem tud.
El lehet tehát gondolni, mi sors várt Káldyra, minő jutalom és elismerés
az ő nagy fáradalmaiért.
Az 1895. évi február hóban rövid emlékiratot terjesztett Wlassics elé.
Értesiti ebben a minisztert, hogy multunk minő emlékeit adta már ő ki a
maga költségén. Négy nagy mű az, több mint száz remek zeneművel.
Össze van gyüjtve s kiadásra vár az 1825-től 1860-ig terjedő korszak
minden eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotása. Ez a nemzet
ujjászületésének, azután a nagy szabadságharcznak s azután a sötét
kényuralomnak korszaka. Széchenyi, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Deák,
Petőfi, Kossuth, Arany dicső kora. E kort Boka, Csermák, Ruzsicska,
Egressy s többen s utóbb a lángelméjü Erkel Ferencz nagy magyar
alkotásai töltik be.
E kornak sok zenealkotása ismeretlen volt a nagy közönség előtt. Apáink
sokat ismertek, de az 1849 utáni nemzedék sokat el is felejtett. A sötét
kényuralom a magyar hősi zene nyilvános előadását szigoruan tiltotta.
Börtönbe jutott, a ki a Rákóczi-indulót, Kossuth Lajos izenetét vagy
csak a Szózatot is dalolni merészelte. Csak a szerelmi dalok lantos
zenéje volt szabad. E dalok ezernyi számban szaporodtak. A magyar
nemzeti zene a közéletben le kezdett szállni az egyszerü népdal
rónavidékére. A kurucz zenének s a toborzóknak magasra törő szirtormait
elfödte lassanként a feledés köde előlünk. Káldy mindazt, a mit az 1825
óta lefolyt kor teremtett, a mit elfeledtek s a mit érdemes volt
megmenteni, összeszedte és megmentette.
Erre mások is vállalkoztak volna. Ez a kor mégis csak közel volt hozzánk
s éltek még sokan, a kik emlékeztek s nyomra tudtak vezetni.
Káldy visszament a régi magyar lantosok korába is. Abba a korba, mely
Mohács után kezdődött s melyet Thököly kuruczkora váltott föl, Káldy e
kort a magyar zene történetében Tinódy és Balassa korszakának nevezte.
Történettudományi kutatóink közt senki se akadt, a ki ennek a korszaknak
zenei alkotásait, a bús epikai zenét, a vidámabb virágdalokat kiásta
volna az enyészet avarrétege alól. Tudósaink közt nincs is Káldyéhoz
hasonló zenetudása senkinek.
Káldy itt sem állt meg.
Észrevette, hogy 1780-tól 1820-ig, József császár német önkényuralmától
a bécsi kongresszus utáni időig a fönmaradt s eléggé ismert zeneműveken
kivül is csodálatos gazdagságban nőtt a magyar népzene. Én e korszakot
Lavotta és Bihari korszakának neveztem volna. Káldy bebizonyitotta
nekem, hogy két korszak ez. Az egyik Lavotta és Bihari s ezt körülbelül
jól ismerjük. Ezzel egy időben és e mögött másik zenekorszak is élt és
virágzott s ezt ő Verseghy és Csokonay korszakának nevezte. Ezt kevéssé
ismerjük. Ebből a korszakból származik a hires Klopiczky-nóta, melynek
szövege: »Mégis hunczut a német«. Ebből származik a »Csikóbőrös kulacs«
dala. Ebből a »Kossuth Lajos azt izente« nótának dallama is. És száz meg
száz más kitünő zenemű.
Mindezt Káldy felajánlotta 1895. évi februárban Wlassics miniszternek.
S ha még csak ezt ajánlotta volna föl!
Ez a csodálatos szerény és nagy lélek már régen sejtette, a mit én is
mindig állitottam, hogy a nemzet fajzenéje és táncza közt elszakithatlan
kapcsolat áll fenn s ugyanaz a lélek él és munkál s ugyanazzal a
szárnyveréssel működik mind a kettőben. Lejtés a szövegben, szárnyalás a
dallamban, mozgás a testben: ugyanazon idő és számtani törvények
szerint. Igy áll elő a semmivel össze nem téveszthető igazi nemzeti
zene.
Mint jó anya eltévedt gyermekét: ugy kereste Káldy a mult századok sürü
és homályos ligeteiben a magyar tánczokat. S talált sokat. Talált
fenséges tánczokat. Egy részük ma is él vagy a régi nevén, vagy uj
néven. Egy részüket elfeledtük. Sokat kiszoritott a nyugoti divat
betolakodása. Néhány az én véleményem szerint akkor se volt tiszta
magyar táncz.
E kérdésben sok eszmét cseréltünk, sokszor vitatkoztunk is Káldyval. De
most az ő nézetét akarom ismertetni.
Megtalálta már a mult századokban is az Incselkedőt. Ma is járják kivált
a falukon. De nem azzal a lassubb mérettel, délczeg mozgással és
szabályos bokázóval, mint hajdan. A mai fiatalság már alig járja. Most
fut, vihog és ugrál a lány is, a legény is.
Káldy ugy vélte, hogy a mit én ma Kopogónak nevezek, mert öregjeimtől
igy hallottam, annak a neve hajdan Dobogó volt. Ez a mai gyors csárdás
őseredete. Ő nem tudom minő régi forrásokban a Dobogó nevet találta.
Figyelmeztettem, hogy a mi népünk a fahidat és az alól üreges
sziklapadokat nevezi Dobogónak. A régi uri paloták pedig nem deszkával
voltak kipadlózva, hanem kővel voltak kirakva, sőt még módosabb
köznemeseknél is csak tömött, sulykolt agyaggal készitve. Akkor csak a
kopogás szó jelentette tisztán azt a hangot, melyet a gyors csapásu
táncz idézett elő. Káldy meghagyta a Dobogót.
A XVI. század Füzértáncza, Sövénytáncza, Lakodalmas táncza habár nem
egészen vagy legalább nem mindenütt e nevekkel, ma is meg van. A
Lakodalmas tánczczal némi versmondás is szokott járni. A Füzér- és
Sövénytáncz az összefogódzással s a sövényen való átbujkálással ma
inkább a gyerekek játéka.
A Gyertyatánczot ma már nem járják. Ősapáink járták. Ma már gyertya
sincs. A stearin, Apollo, Milly stb. gyertyával nem is lenne tanácsos,
minden ruhát összefaggyuzna vele az ember. Hajdan se faggyu, hanem
viaszgyertyával járták. Még pedig nagy kedvteléssel az élemedettek is.
Igaz, hogy nem szédelgő fejjel s nem bepezsgőzött állapotban.
Volt egy táncz a XVI. században, a melyet Baráttáncznak neveztek. Ez
csoszogó táncz volt a vidámságot előmozditani vagy fokozni. A barátok
hajdan mezitláb jártak, legföljebb egy rövid szőrre nyirt ökörbőrlemezt
kötöttek a talpuk alá. Czipő, csizma később jött divatba náluk, valamint
a fapapucs is. A magyar faj különben sohase viselt fapapucsot. Szentül
hiszem, hogy őseink a Baráttánczot vagy a németektől tanulták, vagy azok
kigunyolására járták.
A Párnatánczot már több izben leirták ujabb iróink is.
A Cziczkatáncz, a mint tudom, hasonlitott az Incselkedőhöz. Csakhogy
gyorsabb járásu volt annál.
A Boriczatáncznak túl a Dunán magyar vidéken sohase hallottam hirét. A
név szláv eredetü. Káldy azt állitotta, ez is divatos volt egykor
nálunk.
A Csürdöngölő tánczról már elmondtam véleményemet. Káldyval ebben nem
értettünk egyet. Gyönyörü táncz, de inkább szinpadra való. Valóságos
akrobata mű, ha valaki gyorsan járja. Sok mozdulata meg van a tót és az
oláh tánczban is.
A Toborzót mindenki ismeri. Ezt Káldy következetesen Verbungosnak
nevezi. Igaz, hogy eleink többnyire igy nevezték. Ez is megvolt már a
16-ik században.
A Sátorostáncz nagyon kedves társasjáték volt. Egyik részlete abból
állott, hogy lányok alakitottak kört, ez volt a sátor, ebbe kellett a
legénynek bejutni.
Őseink járták a Fegyvertánczot is. Ennek egyik nemét Hajdútáncznak is
nevezték. Én ezt se tartom eredeti magyarnak. Délszlávoknál divatos. Vad
emberek is járják Afrikában, Amerikában. A táncz nem egyéb, mint a mozgó
festészet és szobrászat eszménye. Erő és fenség bizonysága a férfitől,
báj és kedvesség bizonysága a nőtől. Ehhez fegyver nem szükséges. A
fejszének, fokosnak, lándzsának és buzogánynak villogtatása a táncz
egészséges eszméjével össze nem fér. Nőt fegyverrel meghóditani igazi
férfinak nem erénye. Tehát a fegyver itt jelnek se való. De tánczolni
csak vidám lélekkel, magasztos indulattal lehet igazán. Ilyen lelki
állapotban virághoz nyul az ember, nem fegyverhez.
Kereste Káldy a Háromszáz özvegy asszony tánczát. Ezt Jókai is leirta
már valamelyik művében. De ő se tudja urát adni igazán. Czinka Pannának
volt egy hires zeneműve, melynek A háromszáz özvegy asszony dala volt a
czime. Ez a mű azonban elveszett. Eddig legalább föltalálni senki se
tudta. Valószinü, hogy csak neve vesztett el s valamely más dalban ma is
él egyik-másik dallama.
Volt olyan táncz is, melyet Halott-táncznak neveztek. Kusza gondolat.
Czinka Pannának erről is volt dala. Ez is elveszett.
Kinizsi tánczára se akadt Káldy. Nálunk túl a Dunán ezt csak a
legmagasabb jókedvben szokta a legelső tánczos eljárni. S ezt csak az
asztal tetején lehetett járni a holt malaczok, kappanok és réczék
között, mint járta egykor Kinizsi a holt törökök között. Utoljára egyik
öreg táblabiró barátomtól, Pápay Miklóstól láttam közel hetven éves
korában.
Ime, e tánczok leirását s zenéjét is felajánlotta Káldy Wlassics
miniszterünknek, mikor minisztersége még csak hat hetes csecsemő volt.
Pedig a magyar tánczok történetének tudománya még sokkal messzebb
terjed. Kortörténeti iratainkban, hagyományainkban, közmondásainkban,
népszokásainkban még sokkal több táncz szerepel.
Ott vannak a csufulódó szóval jelzett dévaj tánczok: a bojnyiktáncz,
tolvajtáncz, borbélytáncz, majomtáncz, szarkatáncz, tapsi táncz,
zsidótáncz, czigánytáncz, ebek táncza, bömbölőtáncz.
Ott van a bundástáncz és kaszástáncz s a ledér farajáró vagy
lapiczkástáncz. De még ez is sokkal tisztességesebb, mint az idegen
kankántáncz bármelyik változata.
Ott vannak még igen szép társas tánczaink, melyeket süvegestáncz,
egerestáncz, kerek vagy körtáncz, párostáncz, sétálótáncz, tökéstáncz
név alatt ismertek őseink és ükeink.
S ott van a szép lejtőstáncz és lassutáncz, a fejedelmi palotástáncz, s
a viharos hajdutáncz és paraszttáncz.
Mind ezeket nagy részben összebuvárkodta s történetük s alakjuk
földeritését fölajánlotta Káldy.
Minő nemzeti kincs lehetett volna ez!
De még mást is, még többet is felajánlott.
A hangszerek és szerszámok tudománya ma már a természettudománynak egyik
nagy és nehéz fejezete.
Az is sajátságos, hogy minden népnek nem ugyanaz a hangszere s hogy a
népek egyénisége még a hangszerek megválogatásában is nyilvánul. Az ős
zsidó kos szarvából csinált magának kürtöt. Nem hiszem, hogy a mi őseink
valaha ezt hangszernek elfogadták volna. A cseh például igen szereti a
trombitát, a magyar ezt se szerette soha. Csak például hoztam föl e két
esetet. Minden erős egyéniségü népnek eredetileg külön kedvencz
hangszere van.