(Gróf Apponyi Albert. – A pénzügyi bizottságban. – Gróf Csáky Albin. –
Az ánket. – Szalay Imre, Bogisich Mihály, Mihálovich Ödön és Lippich
Elek. – Az én javaslatom. – A szomszéd népek dala. – Az ázsiai rokonok
zenéje. – Az ánket vitája. – Mit csinál a miniszter? – Mit csinál a
Tudós Társaság?)
Nem voltam megelégedve Káldy működésének hatásával. Káldy tehetsége és
buzgósága nagy volt, bámulatot gerjesztett. A sirok mélyéből
feltámasztott kurucz zene is csodálatos hangulatot idézett elő azokban,
a kik meghallották és megértették. De a hatást azért nem találtam se
elég gyorsnak, se elég mélynek, se az ország minden részén eléggé
elterjedettnek.
Bántott a dolog.
A vigadóban tiz vagy tizenöt kurucz zeneművet adott elő Káldy. Énekkel
és hangszerrel. Még tárogatóval is. Ott volt gróf Apponyi Albert is, az
egykori nemzeti párt vezére. Akkor még az ugynevezett egyházpolitika s
annak mindenféle izetlensége nem kergetett egymástól bennünket nagy
távolságra. Egész bizalommal kérdeztem tőle, mit szól e zenéhez? Azt
vártam, ő is csak ugy lelkesül érte is, tőle is, mint én. Meglehetős
közönyösséggel felelt:
– Elég érdekes!
Hm! Elég érdekes! Mintha hideg vizzel öntöttek volna nyakon! Meglepett a
szó. Elkedvetlenedtem. Panaszkodtam is barátaimnak e miatt. De Apponyi
gróffal nem feleseltem.
Az ember végre is ugy van a zenével, mint az étellel-itallal. A ki
valamely ételt-italt nem szeret: annak hiába dicsérgeti azt az ember.
Jobb azt nem kinálgatni.
Apponyi grófból a magyar királyi zeneakadémia embereinek nézete szólt.
Apponyi gróf is csak olyan zenei míveltséget szerzett, mint ezek az
emberek. E míveltség pedig a magyar zenét se nem érzi, se nem érti, se
nem becsüli. E míveltség tudományos szempontból hézagos, magyar nemzeti
szempontból kárhozatos és ledér. De nem Apponyi grófot tettem ezért
felelőssé, hanem iskoláját, tanitóit, zenebarátait s azt az egész
ellenséges világot, melyet a magyar zene leszoritására a magyar királyi
zeneakadémia teremtett.
Beláttam, hogy ezt a világot maga Káldy le nem győzi. Az ország
fővárosában legalább nem. Hiszen itt a szivek ridegek, az elmék pedig
begyöpösödöttek és míveletlenek a magyar zenéhez. A felső társadalom
szive és elméje minden esetre ilyen. Még több erőre van tehát szükség,
mint Káldy ereje, hogy elérjük az igazságot.
Meg kell mozditani a kormányt és az országgyülést. A munkát megkezdeni
én tartottam feladatomnak.
Most pedig furcsa történetet beszélek el. Valódi nemzeti történetet,
mely elég fontos, nem is régen esett meg, de a melyet ugy elfelejtett
mindenki, hogy most már azok se emlékeznek rá, a kik megcsinálták.
Épen most kilencz éve, az 1892-ik évi márczius hóban szót emeltem magyar
fajzenénk mellett a képviselőház pénzügyi bizottságában.
Gróf Csáky Albin volt akkor az ország kultuszminisztere. Főrendü eredete
daczára meglehetős magyar ember, tisztes méretü tudományos miveltséggel,
a melyben volt egy kis magyar miveltség is. Volt természetesen más is.
Sajátságos véletlen, hogy nekünk telivér magyar miveltségü
kultuszminiszterünk 1848 óta sohase volt. Se Eötvös báró, se Pauler, se
Trefort. Iró mind a három, tudományosan mívelt mind a három, elméje és
elhatározása szerint elég jó magyar mind a három, de szive, vére,
ösztöne, öntudatlan gondolkozása, beszédmódja, eszejárása egyiknek se
tökéletes magyar. Jeles férfi, történelmi alak, de azért csak afféle ex
offo magyar mind a három. Mert nevelése egyiknek se volt ősi és tiszta
magyar.
Ő utánuk jött Csáky Albin gróf. Az ő nevelése se volt sokkal tisztább,
mint amazoké, de főispán volt sok ideig s bár idegen ajku vármegyében,
de azért lelke a vármegye magyarságából sokat felszítt. Néhány kérdésben
szakember, sokkal több kérdésben meglehetősen tájékozott, de minden
nemzeti kérdésben buzgó és jóindulatu: igy lett ő a lelkek és
mivelődések kormányzója Magyarországon.
Lehetőnek tartottam megnyerni őt a magyar zene nemzeti ügyének.
Előterjesztettem tehát a pénzügyi bizottságban nézetemet. Röviden,
mindent érintve, vaskos érvekkel, tökéletes nyiltsággal. Csáky grófot
meglepte, de meg is hatotta az a kép, mely a magyar zenének
Magyarországon állami erővel való gyalázatos elnyomatását ábrázolta.
Nyomban megigérte, hogy mindent elkövet a baj orvoslására.
Valamivel kisebb papirosra, mint a tenyerem, fölirt néhány szót.
»Pénzügyi bizottság. Eötvös. Magyar zene. Enquete stb.« Ezzel ment be
miniszteriumába.
Enquete! Ez a szó magyarul azt teszi: ánket. Az akadémia nyelvén azt
teszi: szaktanácskozmány. Az élet nyelvén azt teszi: szamárság. A
gyakorlati siker nyelvén azt teszi: kudarcz. Az ánket az eszmék
Temetkezési Egylete. Az ánket gondoskodik az okos és nemzeti eszmék
diszes temetéséről. Csinál halotti jelentést, népes gyülekezést;
gondoskodik kocsikról, koszorukról és sirásókról. A mikor a kormányzó
ember nem tudja, mit csináljon, vagy nem akarja azt, a mit csinálnia
kellene: akkor ánketre bizza a dolgot. Az ánketre pedig okos embert
sohasem hivnak. Csak szakértőket és mindenütt »jelen-volt«-akat. A
mindenütt »jelen-volt« ember nem ért semmihez, a szakértő pedig annyit
se ért. Kiváncsi voltam már előre, mi lesz az én magyarzene-ánketemmel.
Határozottan kijelentem, hogy a jó Csáky Albin gróf föltétlenül a
legjobbat akarta s minden tiszteletre egészen méltó buzgósággal
törekedett arra, a mire én. Csak az volt a baj, hogy miniszter korában ő
is csupán miniszteri észszel tudott gondolkodni.
Sokféle ész van a világon. Professzor-ész, muzsikus-ész, zsidó-ész,
szakértő-ész, bolond-ész, józanész, miniszter-ész s még néhány ész. A
miniszter-ész a legérdekesebb, legmulatságosabb és legkártékonyabb eszek
egyike. De most nem irom meg a miniszteri ész természetrajzát és
élettanát. Nagyon meg szeretném irni, de hosszura terjedne Káldym
története. Tehát csak térjünk a dologra.
Az 1892-ik évi márczius hó 30-ik napjára hivták össze az ánketet. A
kultuszminiszterium palotájába. Oda kellett fáradnom nekem is. Hiszen én
lettem volna az inditványozó, a javaslattevő, az eszmebankár; nekem
kellett eszméimet gyümölcsöző befektetésre elhelyezni.
A tanácskozás elnöke Szalay Imre volt. Ez már akkor méltóságos ur volt,
tehát már e miatt se lehetett más az elnök. De egyébként is rátermett
fiatal embert láttam benne. Talán akkor foglalkoztam vele először
igazán, de rokonszenvemet fölgerjesztette. Nemsokára ezután átment onnan
a Nemzeti Muzeum igazgatójának.
Ott volt Mihálovich Ödön, a magyar királyi zene- és szinművészeti
akadémia igazgatója. Rövid beszéde és hosszu szakálla nagyon tetszett.
Velem szemben láthatólag tartózkodott attól, hogy a kérdések
fejtegetésébe mélyen becsuszamodjék. Vagy talán csak nekem tünt fel
tartózkodása. Nem akart talán vitába keveredni. Annyit mégis
észrevettem, hogy nagy zenetudós ugyan, de a mi zenénkhez semmit se ért.
Azt se tudja, a magyar fajzene mi fán terem. Szibériai mértékben ömlött
róla a magyar zene iránt való hidegség. Az ő vezetése alatt fejlődött a
magyar királyi zeneakadémia a magyar nemzet pénzén magyargyülölő
intézetté. Ő vezeti ez intézetet oly különös gondossággal, hogy ott
holmi Köszlerek és Popperek évtizeden át se tanulnak meg egy szót se
magyarul s azért német előadással rombolják a magyarságot s fertőztetik
meg a magyar zenében levő nemes izlést és irtják ki a növendékből a
nemzeti érzületet. Nincs az az előkelő s nincs az a hitvány nemzet a
világon, a mely ezt eltürné, sőt nagy költséggel önmaga ellen
elősegitené. S erre a mi kormányzó embereink rendszeresen szemet
hunynak.
Ott volt Bogisich Mihály budavári prépost és plébános. Régebben ismertem
már s nagyon becsültem. A magyar katholikus egyházi zene multjából nagy
kincseket hozott napfényre. Hatalmas nemzeti anyag van e zenében. Ennek
megtudását Bogisichnak köszönhetjük. Én neki köszönöm. Nagy kár, hogy
nagy urrá lett s a fővárost hosszabb időre el-elhagyja. Nemzeti zenénk
diadalra juttatásában nagy reményeim kapcsolódtak hozzá, de én nagy
urasága daczára is még sokat reménylek tőle.
Ott volt Bartalus István jó öreg barátom. Könnyek jöttek szemébe, a
mikor én a mi zenénk nagyságáról, nemességéről s végtelen gazdagságáról
beszéltem s a mikor javaslatomat előadtam.
– Igy gondoltam, ugymond, egészen igy gondoltam magam is. Százszor is
elgondoltam már, csak nem tudtam igy kifejteni!
S aztán odafordult hozzám.
– Pedig mindig azt hittem, hogy te nem is vagy muzsikus.
Ott volt Káldy Gyula. Csáky grófot egyenesen megkértem, hogy őt a
meghivásból ki ne felejtsék. Pedig ugy se feledték volna ki.
Az értekezlet jegyzője Lippich Elek; fiatal, jóképü, mosolygó, szótalan
legény, a kit azóta se láttam, de kilencz év és öt nap mulva tegnap
megint láttam, hogy megkérdezzem, vajjon emlékezik-e még arról, a miről
kilencz év és öt nap előtt olyan nagy igyekezettel tanakodtunk?
Emlékszik a manóba! Csak az irások emlékeznek a levéltár dohos
üregeiben. Ő már azóta érdeme szerint és az évek szerint magasra
emelkedett, meg sem áll a méltóságos uraságig s akkor aztán ő is a
levéltári iratcsomagok közé kerül, mint a mi zeneügyünk. Minden
buzgósága daczára is sejt már annyit, hogy a mi magyar zenénk, ha az
ország kormánya és törvényhozása ugy becsüli meg, mint eddig,
előbb-utóbb semmivé válik.
Nos, hát ezekből az urakból állt az ánket.
Előadtam javaslatom.
Zenénknek általános és egyetemes értékéről nem beszéltem. Fölöslegesnek
tartottam. Hiszen ha a mi fajzenénk nem a leggazdagabb volna is a
világon, hanem csak szerény méretü kis nemzeti zene, mint a cseheké,
németeké vagy délszlávoké: előttünk akkor is ez volna a legbecsesebb s
fentartásáról és miveléséről akkor is gondoskodnunk kellene.
S bizony csak nekünk kellene gondoskodnunk, minthogy senki más arról nem
gondoskodik.
Javaslatom az volt, a mit már részben korábbi közleményeim folyamán is
érintettem: –
Először: gyüjtsük össze a magyar zene történelmi emlékeit és alkotásait,
még pedig az összes változatokkal. A gyüjteménybe föl kell vennünk az
egyházi zenét és pedig mind a katholikust külön, mind a protestánst
külön és föl kell vennünk a hősi és lantos zene alkotásait.
Másodszor: alakitsunk állandó bizottságot, mely a népünk lelkében és
ajkán ma élő s évenként és naponként szaporodó dal és zeneanyagot
folyton gyüjti. Nagy munka ez. Nem hiszem, hogy én ezer dalnál és
dallamnál többet hallottam volna életemben. Nem ismerem a székelység és
a Tisza-balparti magyarság eredeti s élő dalait. Pedig még itt is más a
szatmári és szabolcsi kisnemesség s más a hortobágyi gulyás, csikós,
juhász, kondás világ dalló élete. Nem ismerem, vagy csak igen kevéssé
Gömör, Abauj, Torna folyamvidékének s a Bükk sikságának nagyon gazdag és
változatos zenevilágát. Alig ismerem a Bácskát és Bánátot. Pedig itt is
sok a magyar. Zenéhez értő férfiaktól azt hallom, hogy közel tizenötezer
külön dallama él ma is a magyar zenének.
Minő végtelen gazdagság ez!
Ha az összes változatokat összevonjuk is az eredeti dallamra, ha az
idegen fajok zenéjének minden behajlását kizárjuk is, ha a legszigorubb
válogatás munkáját végezzük is: még akkor is ezer meg ezer dallamunk
marad. Határtalan és kimerithetlen anyag, melyből rátermett magyar
lángelme, egy Vörösmarty vagy Petőfi miveltségü Bihari uj világteremtést
állithat elénk. Mutassatok népfajt, mely szivben, érzésben, dalteremtő
képességben gazdagabb volna a mienknél.
De ha egyszer igazán belekapunk a munkába: egyidejüleg még mást is kell
végeznünk.
Össze kell gyüjtenünk a hazánk területén lakó s a szomszédos idegen ajku
népek fajzenéjét is. Van zenéje az oláhnak és a délszlávnak. Közel rokon
ez a zene, de mégis különbözik egyik a másiktól. A bolgár zenét nem
ismerem. A szerb népzene magas fejlettségü. Olyan, mint a magyar volt
harmadfélszáz év előtt. Engem nagyon meglepett s nekem nagy
gyönyörüséget okozott a szerb zene, melynek kiséretében hősi dalait vagy
szerelmi ábrándjait énekli a szerb. A Duna partjain jobbról, balról a
mit hallottam, abban némi rokonságot is találtam a mi lantos zenénkhez.
Van zenéje a csehnek és felvidéki tótnak. A cseh zenét, bármily kis
méretü is ősanyagja, néhány nagy tehetségü zeneköltő igen magasra
fejlesztette. Mélyen ható szép, noha kezdetleges zenéje van a lengyel és
orosz népnek. Európa és Ázsia határain meddig terjed ez a zene, a
Donig-e vagy a Volgáig vagy itt-ott azon túl is: nem tudom.
De érzem azt, hogy nekünk kellene ezt összegyüjtenünk. Mert érzem azt,
hogy az eltünt századok és ezredek mögött volt egy közös forrás s talán
valahol még most is buzog az, a melyből egykor valamelyes dalelemet
közösen és együttesen merithetett a magyar, a lengyel, a kozák, az orosz
s az oroszszá lett turáni. Nem tehetek róla: én érzem.
Természetesnek is találom, de történelmileg s néplélektanilag
igazolhatónak is.
Azért szeretném, ha mi ezt is összegyüjtenők. A mikor nap fényének
világosságával tünnék ki, hogy a magyarság lelke, a mikor fajzenéjét
megalkotta, se át nem vette, se nem utánozta a végtelen szarmata sikföld
népeinek zenéjét, hanem igenis e népek is meritettek valamit abból az
ősforrásból, melynek hatalmasan hullámzó erős és tiszta folyamárját ma a
magyar zene képezi.
Ezért javasoltam harmadsorban, hogy alakitsunk bizottságot, mely a
Kárpátok északi lejtőin a Dniszter, Deneper és Volga völgyein, valamint
az alsó Duna partjain a Balkánig terjedő minden népzenét gyüjtsön össze
s bocsásson a mivelt világ rendelkezésére.
De én nem állnék meg itt se.
Őseinknek megvolt a maguk külön zenéje már akkor, a mikor Európába
törtek.
Lehel kürtje megvolt. S ha már megvolt: nemcsak bőgni tudott, hanem
dallamot is bocsátott ki öbléből. Az a dallam pedig bizonyára nem a
czigánytól, nem a szerbtől, nem az orosztól származott.
E fölött azonban vitatkozzanak, a kiknek kedvük van hozzá.
De ennél sokkal határozottabb bizonyság Szent Gellért püspök legendája.
Ő hallotta a magyar lányt dalolni, de a dallamot nem ismerte föl. Pedig
Gellért püspök akkor már világjártas ember volt. Ismerte az olaszt, a
longobárdot, a szlovént, a déli németet, mert járt közöttük s
kétségtelenül hallotta dalaikat. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök
siket lett volna. Ha tehát a magyar lány ama népek valamelyikének
dallamait dudolta volna: a püspök azt rögtön felismeri s nem
kérdezősködik a lány dala után. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök
buta lett volna. Annyira buta!
Tehát a magyar lány már akkor különös fajzenét dalolgatott.
De még e fölött is lehet vitatkozni.
De a fölött már nem lehet, hogy a mi fajzenénk ma megvan s külön
egyéniségében megvolt már háromszáz év előtt is. Mindaddig tehát, mig
valaki elő nem áll s be nem bizonyitja, hogy a magyar lélek mikor,
miként s kitől vette át fajzenéjét és be nem bizonyitja, hogy hova és
miként tünt el nyomtalanul az a nép s az a világ, a melytől átvette és
eltanulta: előttem senki arról még föltevésként, még lehetőségként se
beszéljen, hogy a mi fajzenénk minden egyéniségével már Árpád korában
is, habár a fejlettségnek más fokán, meg ne lett volna.
Itt már Akiba, Hegel és Darwin igazságait vallom. Semmi sincs, a mi már
meg ne lett volna és semmi se vész el, a mi már megvolt. Csak fejlődik,
izmosodik, módosul s gazdagabbá válik.
Csakhogy őseink másutt is jártak, nemcsak a Duna-Tisza partjain. Jártak
a Deneper és Don körül; jártak a Volga és az Urál folyók vidékén.
Ismerték Perzsia és a Kaukázus népeit. Voltak velük békében is,
háboruban is századokig. Rokonságban álltak a török-tatár turáni
népekkel s rokonságuk ősjelenségei nemcsak a koponyaalkatban, nyelvben,
szokásokban, hanem a zenében és tánczban is felismerhetők.
Ezért tartottam negyedsorban indokoltnak, hogy szedjük össze a
Fekete-tenger, a Kaukázus, az Urál folyó, a Káspi-tó s Kisázsia
népzenéjét is. Valamely ősanyagot mindenütt találunk, mely a magyar
fajzene palotájának egyik-másik alapkövét, egyik-másik diszitményét
képezi.
Mondtam már, hogy a kalmuk tánczban és tánczzenében a magyar kopogósnak
némi elemeit vettem észre.
Zichy Jenő gróf, e nagy ábrándozó, komoly kutató és nagy világjáró tudós
beszéli nekem, hogy a Kaukázus északi lejtőin lakó zicsi ős nemzetség
énekében és tánczában magyar rokonságot fedezett föl.
Ezek talán kis jelenségek. Önmagukban talán semmit se bizonyitanak. De
hát épen azért követelem én, hogy gyüjtsük össze az összes jelenségeket.
Szentül hiszem, hogy a siker csodálatos lesz és sok kérdésre, melyben
most támolyogva mozgunk, nagy világosságot derit.
Ezek voltak javaslataim.
Mi jött ezekből jegyzőkönyvbe: én bizony akkor meg nem néztem. Most
megnéztem. Negyedik javaslatomat még jegyzőkönyvbe se vették.
Nem panaszként emlitem. Jól tették. A többi javaslatomból se lett semmi.
Miért pazarolták volna a tintát és papirost?
Utánam Mihálovich szólalt föl. Nem ellenezte javaslataimat, csak azt
inditványozta, hogy ezekkel első sorban az Akadémiát, a Tudós Társaságot
keressük föl.
No hiszen megfelelt erre a budavári prépost, az üde, piros arczu
Bogisich.
Mit? Az Akadémiát? No ha azt akarjuk, hogy sohase legyen semmi a
dologból: hát akkor csak az Akadémiát keressük föl. Majd eltemeti ezt az
ügyet az Akadémia örökre. – Effélét beszélt a prépost.
Csak néztem, csak bámultam ezt a prépostot. Hogy’ beszél ez! Én szélbali
létemre se mertem igy beszélni. Igazán nem tudom e pillanatban, hogy
Bogisich tagja-e az Akadémiának. Nekem sohasem jutott eszembe, hogy
tagja legyek vagy lehessek az Akadémiának. Én tehát természetesen jobb
véleménynyel voltam e tudós társaságról. De azért a prépostnak ellent
nem mondtam. Sőt nagy tisztelettel fogadtam jövendőmondását. De igaza is
lett kegyetlenül.
Káldy és Bartalus teljesen egyetértettek velem a kérdések valóságára.
Káldy még azt tette Mihálovich inditványához, hogy a Néprajzi Társaságot
is keressük föl.
Hogy az értekezlet jegyzőkönyve mikor készült el s mikor terjesztették
azt a miniszter elé: nem tudom. Azt se tudom, ki terjesztette eléje s
minő észrevételekkel. A miniszter csak két hónap mulva, junius 6-án
hagyta jóvá az ő bölcs emberének javaslatát.
Ki volt ez a bölcs ember; nem tudom, nem keresem. Ugy is eltagadná
munkáját, ha kiirnám a nevét.
Javaslata az volt: meg kell keresni a Tudós Társaságot, hogy a
zenetudomány és zeneművészet idegen műszavaiból csináljon magyar
műszavakat, s hogy az énekelni szokott kurucz és nem kurucz
versszövegeknek állapitsa meg keletkezési korát, évét s hitelességét.
Ugy emlékszem, az iratokból is ugy láttam, ez volt a miniszter
intézkedése.
Ez már aztán a miniszteri ész!
Én azt akarom: szedjük össze a magyar dallamot, de szedjük össze a
hazánk területén levő tót, szerb, oláh, orosz dallamokat s a szomszédos
lengyel, orosz, délszláv népzene-alkotásokat is. E helyett a kormány azt
akarja tudni, hogy a bassus, adagio, allegretto, fugato, contrapunctus,
diatonica, motette, staccatissimo, quintola, pizzicato, timbre,
partitura s több efféle pogány szó mit jelent magyarul.
Én arra törekszem: gyüjtsük össze dicső multunk fölséges zenealkotásaink
minden emlékét és hagyományát, tisztitsuk meg a beléjük szivárgott
idegenségektől s tegyük társadalmi életünk mindennapi kincsévé. S e
helyett a kormány azt rendeli el, puhatolja ki a Tudós Társaság, mikor
keltek e dalszövegek: Ne higyj pajtás a németnek; Hejh Rákóczi,
Bercsényi; Hires Huszt vára stb.
Hát hiszen én nem mondom, hogy a staccatora ne csináljunk magyar szót,
ha igen jó szót találunk rá, de hát nem beszéltünk mi erről az
értekezleten egy szót se. Nem is jutott ez ott eszébe senkinek. Ég-föld
különbség nem akkora, mint az én törekvésem és ez a dib-dáb semmiség.
Szentül tudom én, hogy Csáky Albin gróf ezt nem igy akarta, nem is igy
csinálta, csak az a bizonyos, hogy az ő nevével igy csinálódott. Eléje
tettek valami háromszáz aláirni való okiratot, bérleti szerződést,
számtiszti nyugdijat, képvásárlást, öreg tanitó számára elismerést,
épitkezési számlát, tankönyv-dicséretet, kanonoki kinevezést s ezek közt
nemzeti zeneügyünk föllenditésének szentséges ügyét is, hogy vajjon az
intermezzot hogy forditanók magyarra s ő aláirta szó nélkül. Még talán
azt is mondták neki, hogy az Eötvös-Káldy-féle értekezés ebben
állapodott meg.
Igy volt biz ez és nem másként. Nem is hiszem, hogy nem a magyar királyi
zeneakadémia adott be valami altatót a miniszternek is, tanácsosának is.
Minthogy pedig az ügy eléggé sürgősnek mutatkozott, tehát négy hónap
mulva, ugy október hó közepe felé a szüreti időben el is küldték a
miniszteri iratot a Tudós Társasághoz.
Nem kell ám pedig azt gondolni, hogy a Tudós Társaság nem vette komolyan
ezt az ügyet.
Hogy a tudós miként dolgozik nálunk: azt tudom. Megtanul németül s aztán
valamely német könyvet lefordit vagy átdolgoz magyarra. Igy dolgozik.
Van olyan tudósunk is, a ki kutat, gyüjt, utazik, fölfedez. Okiratot,
bronzot, tört cserepet, moszatokat, férgeket, baczillusokat, magyar
nyelvemlékeket. Mind szükséges dolog, semmi szavam ellene. De tudományos
és a mellett kedves olvasmányt, magyar nyelvnek és irásnak remekeit nem
csinálja senki.
No de majd csinálja ezt is. Várjunk türelemmel és hazafias bizalommal.
Hanem, hogy a Tudós Társaság miként dolgozik: azt nem tudom. Csak
sejtem.
A miniszter iratát valószinüleg átteszi valamely szakosztályhoz, az
osztály kiadja valamelyik tudósnak, a tudós pedig nincs tájékozva a
kérdések felől, mivel- hogy német könyvekben erre nézve tájékozódást nem
talál. Igy azután a Tudós Társaság még ennek az évnek deczember hava
28-án elintézi az ügyet s visszair a miniszterhez.
És irja azt, hogy elvben szivesen hozzájárul a feladat teljesitéséhez,
de véleményt csak akkor tud alkotni, ha a Tudós Társaságnak szánt
feladatról biztos tudomást fog nyerni.
Nesze semmi!
De olyan semmi, a mire még azt se lehet még gunyból se mondani, hogy
fogd meg jól.
Tehát a Tudós Társaságnak nincs véleménye.
Azért nincs véleménye, mert nem tudja, hogy a kormány micsoda feladatot
szánt neki e dologban. Előbb ezt kell megtudnia!
De azért elvben szivesen hozzájárul a dologhoz.
Mihez járul hozzá?
A miben még nem ismeri feladatát s a miben még nincs véleménye!