1838-tól 1840-ig az erdődi vár kertrenéző tornyának azon teremében
laktam, melyben Kontrás Fridrik titoknok magát főbe lőtte. Kontrás
Fridrik igen kis ember, de igen nagy szamár volt, mit olvasóim is
azonnal el fognak hinni, mihelyest felfedezem, hogy szerelemféltésből
vetett kisszerű, de az akkori Pithaiser időszakban nagyszerü életének
véget. Lakosztályommal első pillanatra megbarátkoztam, noha takaritóném
Köpcös Náni egy reggel tizszer is állitotta, hogy Kontrás Frici feljár s
az embert halálra ijesztgeti. Én az élőktől egész életemben jobban
féltem, mint a halottaktól, s ez okozhatá, hogy Kontrás Frici megkimélt
csoszogó, suhogó, halovány és hideg látogatásaitól. Dacára azon
előzményeknek, mindazonáltal be kelle vallanom, hogy az erdődi várban
rémletes dolgok történtek, mi annál csodaszerűbb, mert ezen rémletes
dolgok épenségesen szobámban kezdődtek, de istennek hála az „erdődi
kaszamátákban“ végződtek.
Principálisomnak szeretetreméltó oldalai közé tartozott a későn
vacsorálás. Minden embernek vannak gyengéi s ez alapon principálisom
gyengéjét is örömest eltürtem volna, de az mégis szerfelett bántott,
hogy éjjeli 11 órától éjjeli 12 óráig, meddig t. i. asztalnál ültünk,
rendesen burgonya vagy svaicer sajt mellett ismertetett meg óriás
gazdasági theoriájával s még óriásabb praxisával. Felesége áldott jó
asszony volt, Gmundenben született s évenkint csupán tejfelből többet
csinált 300 v. forintnál. Gyermekeik nem valának. A nemesebb fajok
ritkán szoktak szaporodni. Rokonaik voltak, de azokat, istennek hála,
csak principálisom anecdotjaiból volt szerencsém ismerni. Principálisom
egyetlen tengeri-csutkáról órahosszat el tudott beszélgetni, felesége
pedig, ha véletlenül a lélekvándorlás került szőnyegre, annyira neki
keseredett a gmundeni rémes eseményeknek, hogy reggel mondtunk egymásnak
jóéjszakát, s én az ágy helyett a szérün vagy az ugaron nyugodtam ki
magamat.
Principálisom szerfelett félt a kisértetektől, az asszony ellenben bátor
volt. Mindezt én igen természetesnek találtam s velem mindazok, kik
Nostradamust és Spiagudrit figyelemmel átolvasták. Majd minden
kisértetnek meg van az a malitiája, hogy az asszonyokat nagyobb
szenvedélylyel üldözi s éjjelenkint főleg azok ágyaik felé közeledik.
A mi háromságunkon kivül még egy másik háromság is lakott a várban.
Kövér Peti a hetes, Egyenes Anica szakácsné és Pisze Bori a szolgáló.
Mulatságosabb háromságot még Patavia sem teremtett, pedig ő ugyancsak
sok bolondot karcolt egy rakásra. Kövér Peti végtelenül száraz volt és
legalább 7 láb magas, bátran beillett volna a mainzi münsterbe
meszelőnek; Egyenes Anica olyan görbe volt, hogy mig balkezével
csizmaszárát sem igazgathatá, jobb kezével tyukszemeit a legnagyobb
kényelemmel vagdalhatta; Pisze Bori nemcsak pisze volt laplandi
kiadásban, hanem sejpitett is, és Stromayert a világért sem tudta volna
kimondani.
Mindszent napja volt, a megholtak ünnepe s a kisértetek nagyünnepe. E
nagy napon a halottak megmozdulnak sirjaikban, az élők ellenben
mozdulatlanul ülnek szobáikban, minthogy e napon rendesen hüvös őszi
szél fütyörész, s a hideg eső ugyancsak hull alá. E jelentős nap
csendesen hanyatlott lefelé, minek én annyival inkább örültem, mert ebéd
alatt egy paszternáktól csömört kaptam. Elhatároztam magamban, hogy
vacsorára, nehogy gyomromat megterheljem, csupán 8 lágy tojást fogok
megenni. Határozatomat státuscsin nélkül hajthattam végre. Vacsora után
azonnal szobámba vonultam s végig nyulva pamlagomon a megholtakról
kezdtem gondolkodni.
Eszembe jutott először is Gottesmann Ábráhám hitelezőm, a halhatatlan
halandó, historiai egyéniség, az egyetlen ember, ki mint hitelező kegyes
volt a váltókifizetés előtt nagy szemeit örökre lehunyni. Én általa
megértem azt, mit Don Cesar de Bazan s vele tőbb milliók meg nem értek,
én szemléltem hitelezőt, én hallottam hitelezőt meghalni. Légyen neki a
föld oly könnyü, mint milyen nehéz volt nékem az én adósságom.
Eszembe jutott másodszor Juliska barátom, ő addig iszogálta a mákonyt,
mig örökre elaludt. Juliska rendkivül szeszélyes volt, mégis jobban
szeretém őt Ferkónál.
Eszembe jutott az incorrigible Panni.
Az incorrodible Fánni.
Az invincible Hánni.
Az incomprehensible Nánni.
Ennyi érdekes le, ugyan miért ment le.
Eszembe jutott nem tudom hogy hogy nem Kontrás Frigyes is, és
emlékezetemet ugy lekötötte, mintha az Ancienne regime valamelyik
táblabirója szerint vallatni akartam volna. Már emlitettem, hogy a
halottaktól nem félek, de mindszent napján Frici mégis kellemetlen
hatást gyakorolt kedélyemre.
Künn egészen ismeretlen nótát fütyörészett a szél, ablaktábláimat a
hideg eső egészen a la Hoffmann kopogtatta. Olyasmit éreztem, mintha
fáztam volna. Sötétben morfondirozván, mindenekelőtt gyertyagyujtásról
kezdtem gondolkodni. Mig a gyufákat megtaláltam, térdeim kicsiben hogy
össze nem törtek alattam. Máskor a legelső is azonnal meggyuladt, most a
harminchatodikkal is alig birtam világot teremteni. A mint a gyertya
világolt, térdeim erősbülni kezdének s hideglelésem szünni kezdett. Az
isten áldja meg a szappanosokat, meg minden gyufakészitőt, még Irinyi
János barátomat is.
Pamlagom közel esvén bizonyos misteriosus szeglethez, a kandalló mellett
foglaltam helyet, csakhamar azonban feltünvén a kémény, sötét, kifelé
tartó üregével, ágyam mellé telepedtem, honnan ismét egy homályos
olajfestés riasztott a ládámra. Ládám már nagyapám korában recsegett,
mégis elhitettem magammal, hogy e recsegést ma hallom először. Minden
recsegésre egy egy jégcsapot huztak rajtam keresztül.
De minek hallgassam e recsegést, mikor nem vagyok vele muszáj!?
Olvasó asztalomhoz széket helyeztem s egy iró novelláit nyitottam fel,
oly iróét, kiről bizonyos voltam, hogy munkáiban sem szellemmel, sem
szellemekkel nem találkozandom. Egy negyed óra alatt három személy
meggyilkolását s tizenhárom személy megkinoztatását kellett végig
olvasnom. Egészen elérzékenyültem. A helyett hogy könnyitettem volna,
még nehezitettem sorsomon. Lelki állapotom megfoghatlan lőn előttem,
álmodni sem mertem volna valaha, hogy remegni is tudok.
Hegedűlök – gondolám magamban, ha ez nem segit, trombitálok, oly
kisértet nem létezik, kit a trombita el nem riaszt, a trombitától az
ökrök sőt a vadállatok is megfutamlanak.
Akaratlanul a halotti indulót játszottam Dom Sebastianból. A második
huzásnál megállottam s épen valami vigabbról gondolkodtam, a mint gyenge
nesz érinté füleimet. Mozdulatlanul állottam meg, mint Camillo első
felléptekor a Convent-Garden szinházban. Hajam rendes állapotjában sem
szokott fekünni, de most észrevehetőleg felállott. Figyelni kezdettem.
Siri csend honolt szobámban. Nem szeretem a lármát, de most
örülendettem, ha a Druidok bőgtek volna. Kiállhatlanabb csend soha sem
boszantott. Ismételve nyultam hegedűm után, az első huzásra azonban az
elsőnél valamivel erősebb nesz villámlott fülembe. Letettem a hegedüt és
vonót, s egy érzékeny, de hangos monologban tudattam ismeretlen
vendégemmel, hogy ugy ijesztgessen, miszerint irgalmatlanul lepuffantom.
Szélfüty és esőkopogás válaszolt szavaimra.
Hirtelen a vakablakhoz rohantam s ugyancsak meghuztam rhumos
boutellámat. Ugy éreztem, hogy nem jól érzem magamat. A malheur ritkán
jő egyedül, ha egy jő, jő több is. Órámat is meg kellett tekintenem.
Háromnegyed mult tizenkettőre.
Huh! megrázkódtam.
Egy erősebb széllökés megrázkodtatá nemcsak az ablaktáblákat, hanem a
plafondot is.
Annyi erőm maradt, hogy fegyveremet magamhoz ragadjam, s felhuzzam. Az
egész egy másodperc műve volt.
Csakhamar azonban elkomolyodtam.
Ki árnyékát akarja meglőni, szamár, de ki kisértetet akar lőni, az nagy
szamár. Fegyverem előbbi állásába helyeztem.
Kedvem lett volna kiabálni. De a nevetségessé tételtől még jobban
féltem, mint a kisértetektől. Hatalmas döbörgő léptekkel kezdtem fel s
alá sétálni. Azt kellett tapasztalnom, hogy a félelem olyan betegség, a
min csak bátorsággal segithetni. Eltökéltem magamban, hogy bátor leszek.
Kinyitottam ablakomat, s a kertbe tekintettem; a fák, bokrok stb.
egészen más alakban mutatkozának, mint szokottan, alig tudtam fejemet
künnről visszavonni s az ablakokat ismét bezárni.
Minden halott eszembe jutott, kiket valaha kiteritve szemléltem.
A hosszu fekete selyemöltönyök, fekete harisnyák, fekete hálósipkák,
mint megannyi kisértő rémek vonultak el szemeim előtt.
A helyett, hogy kevesbitettem volna, még magam szaporitottam a
phantomokat.
Rugóval ellátott falórám agyvelőt fagylalólag verte a tizenkettőt.
Másszor ha huszonkettőt ütött, sem ijesztett meg ennyire.
Térdeim ismét inogni kezdének, hajszálaim érezhetőleg emelkedtek, szivem
hallhatólag dobogott.
Egy percre elszégyeltem magamat, s hangosan felkacagtam. Későbben
örömestebben sirtam volna, de nem lehetett. Tisztán, hallhatólag
kivehettem, mint sétál valaki szobám falai között a padlásról a
kaszamátáknak lefelé.
Ez ő! Kontrás Frigyes! suttogtam fogvacogva, s reszketve meredeztem egy
helyben. „Minden igaz lélek dicséri az istent.“ e szokásos praeservativa
készen állott ajkaimon.
Szobám falai között minden lecsendesült, de künn a folyosón idegrontó
lábcsoszogást különböztetheték meg.
Nagy Isten! körül került, hogy szobámban ijeszszen nyavalássá. A
legszélső szegletbe vontam magamat, s szemeimet eltakartam, bár csak
mindenem eltakarhattam volna. Mindennemü megrontó eventualitások végig
cirkáltak agyamon, s sua forma elborzadtam. A lábcsoszogás mindinkább
közeledett.
Az én végem sincs messze. Még az is elhagyott, a ki senkit sem szokott
elhagyni: a reménység.
Csak néhány lépésnyi távolságra lehetett már szobaajtómtól.
Meredten néztem, majd ismét eltakartam szemeimet. Küzdöttem, mint kit
bekötött szemmel ledérdepeltettek a főbelövési itélet végrehajtása
előtt.
Hallottam mint tette a kilincsre csontkezeit. Benyitott. Akaratlanul
felé pillantottam. Hófehér mezben jelent meg, hófehér pofákkal.
Eszméletlenül estem arcaimra.
Nem tudom mennyi idő mulva principálisom jajveszékléseire ébredtem fel
eszméletlenségemből. Principálisom szólitott, de még mindig Kontrás
Frigyes állott előttem.
„Minden igaz lélek dicséri az istent.“
Én is dicsérem uram, de jőjön segitsen! válaszolt Kontrás a principális
hangjain.
Távozzál elkárhozott – szólj mit kivánsz?
Uram segitsen, mert meghalok ijedtemben; szobám falai között Kontrás
kisért.
Nagy isten mi lelte önt!? Csak nehezen ismertem principálisomra.
Megriadva odahagytam szobamat, hogy önhöz szaladhassak, utközben az
udvaron a meszes gödörbe zuhantam. Halál elől, halál hátul, halál
mindenfelé.
Ezeket mondva, hosszasan beszélte el a mit tapasztalt s a mit hallott.
Ő épen ugy, miként én borzadva hallgatta a falközötti kisértetes sétát,
s ő is miként én azt tapasztalta, hogy a kisértet a házszinről a
kaszamáták felé törekedett.
Soha sem láttam magamat nevetségesebbnek, mint a principálisban, minek
következtében elhatároztam tőbbé soha nem félni, s hosszas vitatkozás
után principálisomat is rávettem, hogy a kasamátákat együtt látogassuk
meg, s ha lehet a kisértetről saját szemeinkkel meggyőződjünk.
Kérésemnek nehezen, de mégis engedett.
Mindenekelőtt egy rőfös viasztyertyát nyomtam a markába.
Viasztyertyát azért adok principálisurnak, mert viasz a legfelségesebb
antidotum a kisértet ellen; a viasztól csak az olyan Potifárné-féle
kisértetek nem remegnek. Komolyan meghagyom, hogy mindenütt nyomban
kövessen.
Kedves öcsém uram, nem jobb volna, ha magába menne?!
Mindenből meglátszik principális uram, hogy nem szeret olvasni, különben
tudhatná, hogy a kisértet két embernek soha sem szokott mutatkozni, vagy
ha néha mutatkozik is, elveszti az erejét.
Hátha mégis találkoznánk vele, mit mondjak?!
Semmit. Majd beszélek én principális ur helyett is.
Ő viasz-, én fagygyu-gyertyával kezemben, ő reszketve, én bátran
haladtunk a penészes földalatti üregben.
Nagy hordó mellől több denevér repült fel. Principálisom elsikoltá
magát, a viasztyertyát elejtette, s egy kisebb hordón keresztül esett.
Kedves uram öcsém, eresszen engem haza, menjen egyedül, meglássa itt
halok meg a kaszamatákban.
Ha fél principális ur, nem bánom, hagyjon magamra, de azt előre
megmondom, hogy én vissza nem kisérem.
Miként gondoltam, ugy lőn, nem mert visszamenni.
Semmitől se tessék tartani… eszembe jutott a talismán, melyel minden
ördögöt legyőzök, kezemmel valamit csinálok, s csak ennyit mondok:
Katra, hatra, latra,
Kuszi, buszi, gyuszi;
Dögröm, bögröm, ögröm,
Csőbe, lőbe, főbe.
Vigyázva haladtunk, kivált a principális nem csak nagy szemeit, de még
nagy füleit is felnyitotta.
Közeledtünk a kaszamáták vége felé.
Principálisom ismét elsikoltá magát, mozdulatlanul megállott.
Uramöcsém, én látok valamit mozogni!
Csendesen principális ur! ön jól lát, én is látom Kontrás Frigyest.
Pár lépéssel előbb állván principálisomnál, három macskafiut, s a
kandurt azonnal felismertem.
Principális ur meg ne mozduljon, én közelebb megyek s megszabaditom a
szerencsétlen titoknokot. Mintegy husz lépést előre haladtam. Állásom
ugy intéztem, hogy én mindent, principálisom semmit sem látott.
Nőstény macska fiait szoptatta, a lyukas falakon keresztül a padról
hordta azoknak az eleséget.
Miért nincs sirodban nyugalmad, szerencsétlen Kontrás? kérdém
ünnepélyesen.
Más hangon még ünnepélyesebben válaszoltam magam magamnak:
Titoknok koromban esküvel fogadtam egy szerencsétlen irnoknak, hogy
ispánná promoveáltatom, eskümet meg nem tartva haltam meg. Mig valaki
nem könyörül rajtam, s egy irnokból ispánt nem tesz, kóborolnom
kelletik; még egy ut van megmentésemre, ha egy gyermektelen inspectort
halálra ijesztek, akkor is megszabadulok. Ma holnap kénytelen leszek ez
utolsó módhoz folyamodni, miután száz évig hiában várakoztam.
Hallja principális ur?!
Hallom egyetlen szerelmes uramöcsém, igérje meg Fricínek a nevemben,
hogy pár nap alatt uramöcsémből ispánt teremtek.
Hallod ezt Kontrás?!
Hallom!
Megnyugszol az inspector ur igéretében?
Megnyugszom!
Akasztófa gazember, még halálra íjeszthetett volna, pedig hidd meg
kedves öcsém, hogy régen feltettem magamban, miszerint ispánt csinálok
belőled.