Én Carlosom!
Hallottad atyám akaratját, s most nem titok többé előtted, miként ohajt
felőlem rendelkezni. Meghalok érette, hogy ő ne haljon meg hiusult
nagyravágyása következtében. Légy meggyőződve én Carlosom, hogy egyedül
téged foglak szeretni. Egyetlen ohajtásom vajha veled még egyszer
találkozhatnám. Isten veled! örökre tied.
Fenice.
Látni foglak, ha többször nem, egyetlenegyszer, ha mindjárt életembe
kerül is.
Carlos Cuentas még az nap visszalovagolt Ayamontébe, hosszasan beszélt
atyjával, sőt meglátogatta egy két bizalmasabb szomszédjait is, mire
azonban a sápadt hold felmerült a láthatáron, egyedül haladt sötét
gondolatokba mélyedve Sevilla felé.
2.
Az Aquilar-palota egyike volt a legszebb palotáknak Sevillában; körözete
egy spanyol mérföldet foglalt el, melynek közepén százados fák közé
temetve magaslott, s főajtóval a Salvadore utcára nyilt.
Az esküvő esteli 6 órakor ment végbe; kik jelen voltak, egyhangulag
állitották, hogy Fenice igen halovány volt, s hogy az öreg Don is
észrevehetőleg reszketett. A nagy urak rendesen nagy philosophusok; az
öreg ur is belátta az esküvő alatt, hogy Fenice örömestebb ment volna
nőül a szegényebb Carlos Cuentashoz, mint a gazdagabb Don Aqilarhoz. A
dicsvágy és hiuság azonban ritkán enged a philosophiának, s az öreg Don
Aquilarnak nem kellett szerető, hanem feleség.
Az Aquilar-palota teljes fényben és pompában fogadta a vendégeket. Az
előcsarnok ki volt világitva, az oldalszárnyakon és Facadén a gombostűt
is meg lehetett volna találni, a gránitlépcsőzeten virágok diszelegtek
minden oldalon. A teremek és csarnokokból vakitó fény özönlött; olykor
benyitásoknál kivülről is láthatók valának, a szőnyeg, faragvány, és
szobrászat remekei. A selyemfüggönyökön átlopódzott fénysugarak illatos
fák zöld levelein törtek meg; kik kivülről bámulták e fényt és pompát,
azt hitték, hogy e palotában csak mennyország lehet, egy gyenge nő
ellenben azt pokolnak tartá. A boldogtalanság bár hogy világitassék ki,
boldogtalanság marad, a boldogság pedig sötétben is kedves.
A teremek lassankint telni kezdettek, egymást kergették a cimeres
hintók, megrakva Sevilla nagyjaival; mindenki örömest mutatta magát oly
helyen, hol izletes asztalon kivül szép asszonyt is szemlélhetett.
Tiz óra után tökéletes volt a társaság, az uri társalgás zaja is
kicsapott a kert csendébe, s érthetetlen chaosként lebbent el a zenekar
válogatott darabjai között.
Végre Fenice is megjelent a vendégek között; minden szem azonnal feléje
fordult, az asszonyoké tele irigységgel, a férfiaké tele ámulattal; alig
észrevehető suttogás szaladt végig a teremen. Fenice mint automat állott
e derűs világban, nem hallott és nem látott semmit, lelke régen
tulszárnyalta a fény és pompa e lármás csarnokát, s Carlossa mellett
volt Ayamonteben. E boldogitó ábránd azonban soká nem tarthatott, innen
egy nyájas kérdés, amonnan egy udvarias nyilatkozat, visszaragadták
fényes boldogtalanságába. A Don mindent elkövetett, hogy tessék, túltett
bárminő husz éves szerelmesen, aranyjövőt igért a gyermekleánynak, sőt
annyira saloni volt, hogy Fenicének a legdelibb lovagokat mutatta be
egymásután, csakhogy borus homlokáról a bánat fellegét elüzhesse. Fenice
azonban folyvást bánatos arcot mutatott, egykedvüleg hallgatta a
divatlovagok udvarias társalgásaikat, nem birta a nagy élet társas
szabályait, nem etiquettéjét, nem tudott mosolyogni, midőn szive
vérezett.
Legmulatságosabb volt Don Lancas, mintha megbűvölték volna, egyetlen
szót sem szólott, tizenegy óra után kilopta magát a főteremből,
lábujhegyen benyitott barátja könyvtárába, levette Calderon egy
kötetjét, azt az első legjobb helyen felnyitotta, maga elébe állittatott
néhány boutella Xeresit, s reggelig annyit ivott, hogy mire feltalálták,
nem ismert sem istent, sem embert. Ő Andalusiában született, valódi
spanyol hidalgo volt, még pedig kékvérü. Ő volt a consequenti legokosabb
valamennyiek között, mert ő keresztül itta, és aludta az Aquilar-palota
botrányait.
Carlos Cuentas éjfél előtt néhány perccel korábban érkezett meg
Sevillában.
A fenséges nyári napot, még fenségesebb nyári éj követte; alig
észrevehető szellő szárnyalt keresztül, megrakva a nyugati égalj
illatával, az Aquilar park labyrintjain, mellynek sötétjeibe a
csattogány dala mellett, szőtte be a tiszta hold ezüst szálait. A
természet mintha vetekedni akart volna a belső fénynyel, künn a
szabadban szétszórta kincseit; csillárok helyett csillagok ragyogtak, az
erdők hangászkara működött, zöld bársony pázsit felett, illatozó fák és
buja harmatos növényzet között, a költészet láthatlan szellemei
társalogtak. A kert, melly müvészkezek, s az akkori kornak izlése
szerint rendezteték, magában elég leendett, egy költői lelkü egyénben
oly érzelmeket gerjeszteni, melyek mig egy részről ábrándos gyönyöröket
nyujtanak, más részről a fájdalomnak azon megmagyarázhatlan tulajdont
kölcsönzik, mely a test nélkűlözésével egyedül a lelket emészti.
A társaság egy arabeskekkel ékitett, és üvegoldalakkal ellátott hüs
pavillonban estebédelt, melynek külrészeit illatos növények indái
futották be, s annak belsejében ingerlő, és kellemesen bóditó légkört
teremtének.
Fenice egy tapasztalatdús ötvenes coquet duenna, s a kedves örökké ifju
Seranos marquisné között ült, szemben Sevilla legelegansabb, s
legkicsapongóbb lovagjával, don Canabandossal. Szomszédnéi mindent
elkövettek, hogy mosolyt és pirt csaljanak halovány ajkaira, Don
Canabandos pedig egymásután százszor is megesküdött, hogy a vis a vis
kedvesebb előtte életénél. Fenice egykét fájdalmas mosolyt láttatott, de
halovány ajkai zárva maradtak.
Mig ezek benn történtek, addig künn a tündéri parkban egy vérző keblü
lovag vándorolt, a százados fák, és gazdag növényzet ezrei között.
Cuentas Carlos megesküdött, hogy kerüljön bár életébe, a nászéj előtt
látni fogja Fenicét. Carlos Cuentas valódi lovag volt; s a mire
megesküdött, mindenkor megtartotta.
A pavillon jobb oldalától mintegy tizenöt lépésnyire egy buja,
virágokkal gazdagon megrakott fehér rózsabokor állott. Carlos Cuentas
miután több ideig hasztalanul bolyongott volna, a több száz csalutakkal
keresztül kasul metszett parkon, végre feltalálta a fényben úszó
pavillont, és szemben imádott Fenicéjével, a fehér rózsabokor mellé
rejtőzködött, ugy azonban, hogy annak zöld levelei és tövises ágai közöl
kedvesének minden mozdulatát kivehette a nélkül: hogy ő észrevétethetett
volna.
A forrón ohajtott pillanat elérkezett, a kedves Serranos marquisné
szomszédjával egy csínos siciliai katonatiszttel csevegett, a coquett
duenna pedig Canabandos viccei által foglaltaték el, egyedül Fenice
tekinte ábrándos szemeivel a hold sugárai által megezüstözött rózsabokor
fehér rózsáira, mely mellől hirtelen Carlos Cuentas sötét alakja
emelkedék magasra. Fenice első pillanatra megismerte szive lovagját, s
gyengéden elsikoltá magát. Azonnal minden szem, a most még sokkal
halványabb Fenice felé fordult, s különösen don Aquilar nem birta
meglepetését eltitkolni.
Fenice gyengéd szive még jobban megfélemlett, s mielőtt egyetlen
észrevétel hallatszott volna, alig hallhatólag szólott:
Még gyermekkoromban hallottam anyámnak egy bizalmas nőcselédjétől, hogy
menyekzőm éjjelén a fehér rózsa szemlélete nékem szerencsétlenséget hoz;
rég elfeledtem e bohóságot, de most a mint a szabadba tekintettem, s a
velem átellenes fehér rózsabokrot véletlenűl megpillantottam, eszembe
jutottak a hű cseléd szavai, s akaratlanul némi kis borzadály lepett
meg. Bohóság az egész, s most magamnak is meg kell mosolyognom e
dőreséget.
E szavak után Fenice ajkain egy alig észrevehető mosoly vonaglék
keresztül.
Mindenkit ki látszék e nyilatkozat elégiteni, csak az öreg férj huzá
össze szemöldökét, s tekintett bizalmasan, sokat jelentőleg
Canabandosra.
Canabandos mintha érteni látszatott volna e tekintetet, felkelt
ülőhelyéről, s szótalanul a szabadba nyitott.
Fenice hirtelen elpirult, lesüté szemeit, csakhamar azonban magasra
emelé szép fejét, s ismét a régi halvány lőn.
Canabandos néhány percek multával ismét megjelent. „A pavillon körül
csak a nyugati szellő beszélget, s a madarak dalolnak“ szólott a nélkül
hogy kérdeztetett volna, s megnyugtató tekintetet vetett az
Aquilar-palota birtokosára.
Fenice legkisebb jelét sem árulta el az örömnek.
Az estebédnek vége lett, a vendégek nem sokára egymásután távoztak el.
Fenicének kimutattatott költőileg rendezett hálótereme, melyet ő,
komornájától kisérve, csakhamar igénybe is vett.
Márta, én szerfelett boldogtalan vagyok!
Márta hallgatott; sűrün folyó könyeit törülgette szemeiből.
Márta! Szereted-e ugy asszonyodat, mint eddig szeretéd?
Asszonyom! Szolgáltattam-e valaha okot, hogy rólam az ellenkezőt higyed.
– Soha!… Márta! én gyülölöm a nemtelen Aquilart, ki nejévé erőszakolt a
nélkül, hogy megkérdezte volna szivemet; most érzem csak igazán mennyire
szeretem Carlosomat… örökké csak őt fogom szeretni! örökké! Inkább
meghalok, mintsem Aquilaré maradjak. Márta! Carlosom a parkban vár, én
láttam őt, és beszélnem kell vele, megigértem neki, s ő Ayamontéból
Sevillába lovagolt, csakhogy még egyszer láthasson. Reád bizom titkomat,
Márta, még egyszer, te azt 12 hónapig hiven megőrzötted. Zárd be
belülről az ajtókat, s ha don Aquilar keres, mondd hogy vetkezem, hogy
várjon… mondj a mit legjobbnak gondolsz, csak azt eszközöld, hogy néhány
percig Carlosommal háborithatlanul időzhessek. Isten veled jó Martám,
isten veled.
Fenice magára burkolá sötét mantillját, s piciny lábain észrevétlenül
szökött le a márványlépcsőzeten, háboritatlanul a parkba.
Don Aquilar Márta csodálkozására nem jelent meg a hálóterem ajtajánál,
Don Aquilar egy a falban készült rejtekből mindent látott és hallott, mi
Fenice hálóteremében történt, s miután aragoniai tőrét derekára övedzte,
s bő köpenyét vállaira hajtotta volna, csendesen egy irányban haladt
Fenicével.
Fenice csakhamar elérte a fehér rózsabokrot, melynek lombjai között
kedvese rejtőzködött, s mielőtt a tény nagyszerüségét átgondolhatá,
Carlos Cuentas keblén nyugodott.
Tisztán ragyogó hold mosolygott e két igaz szeretőre, és sohajtásaik
közé alig lengedező nyugati szél hordta a virágok illatát.
Hű keblemen vagy lelkem mindene, innen csak a halál választhat el ezen
utra!
Nem ugy én Carlosom!? én Aquilarnak hűséget esküvém, sorsom s
boldogságom felett ő rendelkezendik; szivem és szerelmem örökre tied, de
nekem vissza kell térnem Aquilarhoz!
Soha!… Az erőszakolt eskü érvénytelen; a büszke kéjenc soha egy szóval
sem kérdezte szereted-e… nejévé erőszakolt, hogy szennyes vágyait
kielégithesse, s téged boldogtalanná tegyen, elrabolt tőlem, s veled
elrabolta mindenemet; hű szived azonban visszahozott birtokomba, enyim
vagy Fenice! csak a halál tép le kebelemről!
Carlos! gyilkolj meg engemet, sziveden örömest meghalok; fojts meg
leheleteddel, és én áldani foglak!
Élni fogsz Fenice! nélküled nem kell az élet, veled akarok élni, vagy
meghalni…
E pillanatban a szeretők előtt Don Aquilar sötét alakja emelkedék
magasra. Fenice egy sikoltást hallatott, és erősebben simult kedvese
kebelére.
Carlos Cuentas mint tolvaj lopódzott parkomba, kileste kincsem rejtekét,
s azt mint gazember elorozta.
E kincs mielőtt don Aquilar rá tette volna szennyes kezeit, isten és
ember előtt sajátom volt, alkudott olly birtokra, melyet én előtte jóval
jogosan sajátomnak nevezheték. Carlos Cuentas ugy cselekedett, mint
nemes lovag; Don Aquilar volt nemtelen gazember!
Don Aquilar azonban nem oly gyáva és buta lény, minőnek Carlos Cuentas
tartotta, megleste a tolvajt, rajtérte az orzáson, s elég jókor érkezett
meg, hogy igaz birtokát visszakövetelje, s a vétkest megfenyitse.
Ezeket fél gúnynyal, fél indulattal szólva, Don Aquilar meztelen tőrrel
közeledék Carlos Cunentas felé. – Fenice eszméletlenül feküdt az ifju
karjaiban. A jövő pillanatban a Carlos kezében is fénylő kard villogott,
s miután egy lépést hátrált volna, merészen kiáltott Don Aquilárra.
Egyetlen lépést még uram, s én kénytelen leszek magamat védeni, s ha a
támadó férjt megöli a védő szerető, csak isten fog igazságosan itélhetni
a gyilkos felett! még egyszer mondom uram, egyetlen lépést sem többet.
Don Aquilar hüvelyébe rejté fegyverét, s kevés gondolkodás után szinlett
engesztelődés hangján felelt:
Spanyol törvényeink szerint én teljes jogot gyakorlok, midőn nőmet
visszakövetelem, de ha ön ellenkezőt hiszen, nyugodjék meg a választott
birák itéletében s ha az ön javára dülne el, szó nélkül engedem át
Fenicét.
Nem ugy Don Aquilar! a szerelemben egyedül a természet törvénye szent
előttem, mely azt mondja: viszontszerelem nélkül senkinek sincs joga
bárkit is nejévé erőszakolni, oly törvényt soha sem fogok tisztelni,
mely arra feljogosit, hogy valakit boldogtalanná tegyünk.
Jól van Carlos Cuentas! önnek nem tetszenek törvényeink, nekem pedig nem
tetszenek az ön törvényei. Válaszszunk tehát egy harmadikat, válaszszuk
a lovagok azon törvényét, mely párbajjal hiszi eldönthetőnek az
igazságot. Én a hatvanöt éves Don Aquilar megverekszem a huszonöt éves
Carlos Cuentassal. Az erőtelen gyenge öreg kockára teszi életét, imádott
nejéért, ki törvényeink szerint már a nélkül is igaz tulajdona fogott
lenni.
Ki hatvanötéves létére elég erőt érezett magában egy gyenge nőt
boldogtalanná tenni, az vivhatik annak jogtalan birhatásáért is. Legyen!
én elfogadom! Akarom azonban, hogy a párbaj eldüléseig Fenice
sértetlenül maradjon az Aquilar-palotában, s mind azon jogokat
élvezhesse, melyeket bárminő vendég, egy müvelt, és becsületes gazdától
igényelhet. Ezt igérje meg nekem Don Aquilar, akkor elfogadom a párbajt,
s isten igazságos kezeibe teszem le sorsomat.
Fenice nem sokára magához tért ájulásából, s szorult szivvel hallgatta
végig a fenebbi párbeszédet. Jól tudta Fenice, hogy Carlos mint ismert
nemeskeblü lovag aljas eszközökhöz soha sem folyamodandik, hogy Don
Aquilartól elválaszthassa, azt is tudta azonban, hogy kedvese által csak
ily uton szabadittathatik meg, s bár csaknem megrepedt szive azon
lehetőség át gondolásán, hogy Carlosa eleshetik, mégis a kénytelenség
által erőtetve, szó nélkül egyezett bele ezen véres szerződésbe.
Don Aquilar lovagi becsületszavát adta, és megesküdött, hogy palotájának
egy külön szárnyában fog termeket nyittatni a Fenice rendelkezésére mind
addig, mig a párbaj végre nem hajtatik, hol Fenice egyedül maradand
komornájával, s hová csak azokat fogja beereszteni, kiket akar.
Adott szavam zálogául fogadja el a Sennora aragoniai tőrömet, s
védelmezze magát ellenemben, mint rabló ellenében, ha a kitűzött idő
határáig kimutatott termeinek küszöbeit átlépném.
Az e szavak mellett átnyujtott tőrt Fenice elfogadá, s miután egy
hosszú, kifejezésteli tekintetet vetett volna kedvesére, Don Aquilartól
kisérve, csendes léptekkel, és gondolkodva tért vissza a palotába.
Carlos Cuentas a melyik uton jött, ugyanazon uton ment vissza
Ayamontéba.
3.
August 24-kének éjszakáján csaknem egy időben négy álarczos férfi jelent
meg Sevillában az „Arany egyszarvu“ vendégfogadó udvarán, s miután egy
közülök a nagyterem kulcsait a főpincértől előkérte volna, mind a négyen
egyszerre haladtak fel a lépcsőzeten az első emeletbe, s egymásután
nyitottak be, az általok már ezelött pár nappal kibérelt főterembe.
A főterem, miként előlegesen meghagyatott, egészen kiürittetett,
egyetlen bútor sem maradt, a mindennemü ékitvényektől megfosztott falak
között, pusztán állott a különben diszes főterem, festvények, tükrök,
diszitvények, és csillárok nélkül, mint ajtátosság végeztével a
puritanusok vagy quakkerek egyházai.
A terem közepén a földre helyezett karos gyertyatartóban négy
viaszgyertya világolt, fekete foltokat árnyalva a fehér plafondon.
A férfiak a szoba közepén állottak meg, levevék álarcaikat, és szivesen
üdvözölték egymást. Don Aquilar halvány volt, és zavart, Carlos Cuentas
szemeiből bátorság világolt ugyan, de a helyzet szokatlansága reá nézve
is kellemetlen hatást látszott gyakorolni.
A segédek a pisztolyokat az ellenfelek szemei előtt töltötték meg, s
miután azt egymásután kicserélték volna, az „isten segélj“ divatos
szójárás megemlitésével átnyujták a feleknek.
Don Aquilar keresztben a felső jobb, Carlos Cuentas az alsó jobb
szegletét foglalá el a teremnek. Az egyik segéd a gyertyatartót emelé
fel, a másik pedig, miután társa is künn volt, a teremajtót kulcsolá be
kivülről, figyelmesen próbálva meg a závárt.
A teremben pokolsötét lőn és síri csend.
Az ellenfelek egymás lehelleteikre, sohajtásaik és szivdobbanásaikra
figyeltek, hogy biztos, és csalhatatlan irányt adhassanak gyilkolandó
ónjaiknak. Egy zajosabb lépés, erősebb lélekzet; egy elnyomható sohaj,
remegésből származott hangosabb szivdobogás elárulta az ellenfél
álláspontját, s átszolgáltatta őt a bátrabb, nyugodtabb, ügyesebb
boszujának. Ez volt Spanyolországban a párbajok legiszonyatosabbika, a
legbátrabb lelkületü egyén homlokát is hideg verejték futotta be, a
gyáva pedig rendesen kétszeres halált halt.
A segédek keresztbe kulcsolt kezekkel figyeltek a gondosan bezárt terem
ajtajánál, melyen belűl vértfagylaló némaság, és nesztelenség
uralkodott.
* * *
Mig az „arany egyszarvuhoz“ cimzett vendégfogadóban a vad szenvedély
boszút szomjuhozott, azalatt az Aquilarpalota egyik teremében a
gyengédebb és nemesebb érzelem virágai fakadoztak. Mig don Aquilar és
Carlos Cuentas egymás sziveit keresték, hogy azt golyóikkal halálra
szakgathassák, addig Fenice térdeire ereszkedve ég felé emelé szemeit,
és forró áhitattal imádkozék don Aquilar lelkeért, s Carlosa életeért.
A birtokos domesticusai az alsó osztályzat egy félreeső szárnyában
laktak, Fenice egyedül volt meghitt komornájával termeiben. Részint hogy
ájtatos elfoglaltatásában ne háborittassék, de főleg félelemből belülről
bekulcsolá termének ajtaját.
Lelki elmélyedettségéből a folyosón keletkezett gyenge nesz költé fel.
Összeborzadva felugrott térdelő zsámolyáról, s Márta közelében állott
meg.
Nagy isten! ki közeledhetik ily órában. Márta, én félek.
Asszonyom! bizonyosan a cselédek valamelyike jő parancsodat kikérni.
E rövid szóváltást az ajtón gyenge kopogás szakitá meg.
Ki az? kiáltott Márta elhalványulva.
Én vagyok don Lancas, asszonyod atyja, pár szóm volna don Aquilar
nejével, donna Fenicével.
Az öreg don Lancas hidegen és mogorva arccal lépett be. Fenice esdeklő
arckifejezéssel közeledék atyja felé, megcsókolván kezét, és szólani
akart.
Mindent tudok asszonyom! minden szó, melyet mentségedül mondasz, jobban
elárul, és csak neveli haragomat. Aquilar és Cuentas e percben halálra
küzdenek, s ha Aquilar elesik, örökre megátkozlak, és esküszöm, hogy
Carlos Cuentas csak akkor birand, ha engemet is meggyilkolt. Ha ő esik
el, engedelmet kérsz Aquilartól és atyádtól, szeretni fogod férjedet, és
számithatsz áldásomra. Én is kell, hogy jelen legyek a párbajnál. Isten
veled. –
Kegyelem atyám, kegyelem! Don Lancas nem hallotta többé leánya szavait,
sebes léptekkel hagyta el a palotát.
Fenice egy ideig határozatlanul állott, csakhamar azonban visszanyerte
lelkének minden éberségét.
Ha övé nem lehetek, haszontalanul ví, és haszontalanul fogna meghalni.
Meg kell őt mentenem!
Csak pár perccel ért későbben az „arany egyszarvu“ vendéglőbe, mint
atyja.
* * *
Mind kettő szereti életét, s a vén róka ugyancsak összeszedi minden
erejét, hogy lyukacsos tüdeje ne szeleljen – suttogott félgúnynyal az
egyik segéd.
Mikor az ember nem izlelt falatot hágy ellenségének, nem örömest hal
meg, a halál még egyszer olyan boszantó, ha azon gondolat kisér a
mulandóságba, hogy legdrágább kincsünk felett ellenünk rendelkezendik.
E párbeszéd közben érkezett meg Don Lancas. Csendet intve kezével állott
meg a segédek között.
A teremből gúnyos kacagás hangozott, rögtön utána pisztolydurranás.
Ez az Aquilar hahotája, bizonyosan kileste a vad fekvését, és biztosan
célozott. Carlos Cuentas veszve van, kiáltott fenhangon Don Lancas.
A lépcsőzet felől, mely a főteremhez vezetett, éles sikoltás lőn
hallható, és valami nehezebb testnek esése.
Ő az Fenice! – kiáltott másodszor is Don Lancas, ki gyermeke sikoltását
megismeré. –
Azon percben egy második lövés történt, és egy még nehezebb test esése
hangzott.
Ő az enyém, Don Aquilar elesett. Carlos Cuentas kétszer kopogott a
főterem zárt ajtaján. Az egyik segéd azonnal felnyitotta a závárt.
Carlos Cuentas tekintete legelőször is Don Lancas tekintetével
találkozott.
Még nem az öné uram! most az atyával kell önnek megvivnia, s ha azt is
megölte, akkor háborithatlanul birhatja őt, atyai átkommal együtt.
Cuentas, mint ki nehéz álomból ébred fel, meredten és szó nélkül nézett
kedvese atyjára. A segédek az eszméletét visszanyert Fenicét akarták
atyjának átadni, de az ingerülten taszitá el leányát magától.
Kegyelem uram ártatlan gyermekednek. Ha van közöttünk bünös, az egyedül
én vagyok. Uram, én az atyával nem vivok, én az atyát tisztelem, mert
leányát szeretem. Nemtelen volna a leány, ki atyja gyilkosát tudná
szeretni. Én megvivtam Aquilarral, kockára tettem életemet, nem egyedül
azért, hogy birtokát biztositsam, hanem azért is, hogy boldogtalan
helyzetéből kiragadjam. – Uram! nekem szép álmaim voltak, hogy azok nem
valósulhattak, oka nem vagyok. Hogy leányodat szerettem, s viszont
szerettetém, ez minden hibám, az isten itéljen felettem. Te oly árt
szabtál leányodnak, melyért nem akarom birni. Mondj a minek akarsz, de
lovagi szavamra mondom, én veled nem vivok! – Isten hozzád Fenicém, az
érzés, melyet keblemben teremtettél, tiszta volt és örökre az marad, ha
enyim nem leszesz is, mégis foglak szeretni, egyedül, változatlanul.
Isten hozzád.
Fenice könyüs tekintetettel intett istenhozzádot egyetlen szerelmének,
kit többé soha senki sem látott Sevillában.
Mi lett Lancasból, és Fenicéből?!
Lancasból egy a lelkiismeret furdalásaitól gyötört atya. Fenicéből egy
áldottlelkü bánatos gyermek, ki vad atyját utolsó percéig vigasztalta.
VACSORA ELŐTT, ALATT, és UTÁN.
1850-ben január 20-án délutáni 2 órakor négylovas kocsi állott meg V…
Miklós X–i birtokos udvarán. A kocsiból fiatal ember szállott ki, s
hangos örömmel nyitott a régen látott cimbora szobájába.
Adjon isten a mi nincs – Miklós cimbora! eljöttem, hogy megtudjam élsz-e
még?
Isten hozott Zsiga pajtás! Soha jobb időben nem jöhettél volna.
A két barát összevissza ölelte, összevissza csókolta egymást.
Soha jobb időben nem jöhettél volna Zsiga pajtás, mig oda leszek, a
háziurat fogod játszani.
Miklós, ha igy beszélsz, ki sem fogatok; nem szives háziúr az, ki
vendégét oly könnyedén oda hagyja!
Igazságod van; de két esetben mégis meg lehet bocsátani a távozást.
Ki vele Miklós! megvallom, nekem ujságot mondasz!
Talán bizony jó öreg anyád mult ki, Miklós czimbora?
Három évvel ezelőtt!
Hiszen becsületes apádat meg ezelőtt tíz évvel temettük el,… hát hova
távozol!?
Esküvőre Zsiga pajtás, esküvőre! Holnap hajnalban esküszöm F.
Piroskával, ki M.-ben lakik, négy óra járásnyira udvaromtól, s igy
akaratom ellenére legfeljebb egy óra mulva indulnom kelletik, hogy
Piroskát mielőbb haza hozhassam, s téged mielőbb láthassalak.
Fillentesz Miklós! te ugy éltél, mint ki soha sem fog megházasodni.
Csak a századot utánozom, Zsiga pajtás, a melyben élünk. Most mindenki
ellenkezőjét tanulja annak, a mi lenni akar, s csak ugy boldogulhat. A
statusférfiu instructorságot tanul, az instructor pedig politikai
tanulmányokkal foglalkozik. Lehetlen hogy ne tapasztaltad volna,
miszerint századunkban legszerencsésebb emberorvosok a baromorvosok, és
vice versa.
Jó! jó! de ugy-e bolondozol?!
Látható földi, és láthatlan mennyei birtokaimra, nem; – holnap reggeli
tiz órakor asszony lesz a háznál, de minő asszony Zsiga pajtás?! fogai
fehérebbek a fehér galambnál, fürtei feketébbek a fekete rigónál – fogai
és fürteibe lettem szerelmes, s most már per mops egész valóját imádom.
Husz aranyban mégis fogadok Miklós, hogy én azon fogakat és azon
hajfürtöket holnap reggeli 10 órakor mint sajátjaidat nem szemlélhetem.
Kezet rá Zsiga!
Itt van Miklós!
Kezet szoritottak, s a fogadás megerősitetett.
Rosz álmod lehetett Miklós, hogy megházasodol!?
Nagyon rosz álmom volt. Képzeld, azt álmodtam, hogy kisded falunkat mint
egy Sodomát és Gomorát tüzeső látogatta meg. Én, a rector és gyönyörű
rectorné egy szekeren menekültünk, A rector elől ült, én és a rectorné
hátul. Miért tagadjam, udvaroltam neki, sőt meg is csókoltuk egymást!
váltig mondtam a rectornak, ne nézzen vissza, mert úgy jár, mint a Lót
felesége, t. i. sóbálványnyá változik. Hasztalan kiabáltam. A rector
visszanézett s mindent meglátott; volt hadd el hadd. En szerettem volna
sóbálványnyá változni.
Megbirom magyarázni álmodat; de hiszen nem minden rector szerelemféltő!
Igazad van, de nem minden rectorné hűtelen!
Neked is igazad van! Csakhogy nemcsak rectornék vannak a világon, hanem
vannak tiszteletesnék is.
Elhiszem, csakhogy a tiszteletesek is vissza mernek tekinteni az égő
Sodomára vagy Gomorára!
Egy szónak száz a vége. Te házasodol Miklós?
Száz szónak is egy a vége. Házasodom.
Rövid öröm, hosszu bánat – Miklós!
Nem lehet az hosszu, a minek közepén is túl járunk, Zsiga, elmultam én
30 éves.
Az örömben egy év 24 óra, a bánatban 24 óra egy év.
Konyhaphilosophia!
Minden jó a konyhából jő, Miklós, s igy annak a philosophiája se lehet
rosz.
Huszonnégy éves koromban én is igy okoskodtam Zsiga; huszonnégy éves
korunkban nem csak az agyban, de a lábszárokban levő velő is okoskodik.
Cifra beszéd Miklós, valóságos syllogismus hybridus. Esküvő előtt nehány
órával megjárja.
Esküvő után még jobban megjárná; de a velővel nem lehet rendelkeznünk.
Állitásod igazságáról a különnemü cratiák élő bizonyságot szolgáltatnak.
Most azonban mennem kell kedves Zsigám, különben késő jövök az esküvőre.
Arra mindig korán mégysz Miklós cimborám. Esküvő és halál mindig korán
jő.
Harminc esztendőn innen!
Innen is! túl is! A mig hidon innen rosz az út, rendesen rosz azon túl
is.
A kocsi előállott.
Miklós cimborám, hát csakugyan nem bolondozol?!
Majd megtudod, midőn a husz aranyat fizeted!
Nyerés esetében is nagyon olcsón adtad el boldogságodat.
Igazad volna, ha husz aranyért nőmet kapnád cserében!
A két barát derülten vált el egymástól.
Vacsora előtt.
Miklós kizárólag menyasszonyával társalgott.
Egy a kertre nyiló ablakmélyedésbe vonulva, pásztorórák gyönyöreinek
engedték át magokat.
A pásztorórák a romai birodalom bukása óta nagyszerü változásokon mentek
keresztűl. A Publius Virgilius pásztorórái végtelenül roszul éreznék
magokat a mostani pásztorórák alatt, melyeket zárt falak között, pacsuli
illat mellett élveznek keresztül. Én részemről pásztorórát csak szabad
ég alatt, mezei virágok közepette képzelhetek; miután azonban több neves
iróknak tetszett az ilyen órákat zárt falak közé is becsempészni, az e
fajta idétlen kitétektől magam sem rettenek vissza.
Miklós és Piroska hársak árnyai helyett ablakfüggönyök árnyaiban
pásztoróráztak.
Reggel hogy érzended magad Piroskám?
Ha csak az éjjel meg nem hülök, felségesen! Nekem egyetlen ellenségem
van, az áthülés.
Istenem be boldog vagy! Nekem a hideg káposzta is azonnal megárt.
Denique a káposztánál is a hideg szerepel.
Kitől tanultál diákul?
Nehány szót testvérem tanitójától, egy tudományos és müvelt tót
fiataltól.
Egyebet nem tanultál tőle angyalom?
Nehány szót diákul; s hogy kell a köszvényt gyógyitani. Trszkzsák igen
tudományos ember volt,
Apád nagyon szerethette?
Képzelni sem lehetett őket egymás nélkül; éjjel nappal együtt voltak.
Hogy válhattak meg egymástól oly könnyedén?
Sőt igen nehezen váltak meg egymástól; atyám talán még gyilkosságot is
meg tudott volna bocsátani; de azt mint jó keresztény el nem szivelheté,
hogy házánál lutheranus tartózkodjék. Ezt pedig csak későbben tudta meg.
Ingerülten távozott?
Gúnyosan mosolygott, s azt állitotta: hogy Mongoliában civilisáltabbak a
favágók, mint Magyarországon a földesurak.
S mit felelt apád?
Apám azt felelte, hogy ő többet ád a mennyországra, mint a
civilisatiora. Én megvallom sajnáltam Janót, mert nagyon szépen tudott
gyűrűt kötni.
Hát mama?
Mama boszankodott, és irult pirult. Mert ő azt tartja a vallásról mit a
gombáról.
Mind jó gomba, a gomba,
Csak az ember goromba.
Piroskám! holnap ilyenkor én fogom hajfürteidet kibontani.
Kedves Miklósom! mindent, csak azt nem; hajfürteimre igen kiclich
vagyok.
Igazság! a hajfürtök kibontásáról jut eszembe,… angyalom én
szobaleányról nem gondoskodtam. Julist elhozod magaddal?
A világ kincséért sem! végtelenül sokat eszik, sőt válogat is.
Igy kénytelen leszek szakácsnémat megtartani!
Nem engedhetem meg. Oly lényt nem tűrök házunknál, ki multadat ismeri!
Engedj meg galambom, de az én multam tisztább a gyémántnál.
Hagyjuk azt Miklóskám; ha valaki én is ismerem a férfiakat… na de se
baj, teritsünk átláthatlan szemfedőt a multakra.
A kert elejét két részre osztottam, az egyik részbe tulipánokat, a másik
részbe narcisokat ültetek.
A tulipánok helyett inkább liliomokat; a liliomlevél pálinkába főzve
nagyon jó a köszvényre.
Hálószobádat világoskékre festettem.
Meszeltesd be lelkem Miklósom; festesd halovány sárgára.
Négy pár gyöngytyukot is szereztem számodra.
El velök Miklóskám, el velök! Szerezz inkább libákat, rendkivül
kedvellem a gágogást.
Gondoskodtam forte-pianoról is!
Ne feledj spékelő tűt is vásorolni. A mamáé elveszett.
Hát mangorlótok van?
A forte-pianohoz a Willmers compositióit hozasd meg.
Télen át otthon kell időznünk; falunkban térdig ér a sár.
Majd kandalló mellett ülünk, te fenszóval olvasod Kartigánt, én pedig
búzát szemelek.
Piroskám! én leszek a legboldogabb halandó!
Ily fenséges tervek mellett látja az ember mennyit veszit – mert nem
halhatatlan.
Tessék bejőni, az asztalon a leves.
Egy nagyszáju inas szétrombolta otromba orditásával a legszebb
perczeket.
Vacsora alatt.
Menyasszony és vőlegény egymásmellett ültek.
Miklós a boldog Amorosot annyi gyöngédséggel játszotta, mennyit csak a
XIV-dik század mutathatott fel a Percy Bobus teremeiben.
Az érdekes vacsorát heten élvezték: a Piroska tatája és mamája,
testvéröcscse Gyuri, leánytestvére Gunda, az uj tanitó Malachias, a
vőlegény és menyasszony.
Minthogy komoly családünnepély volt, az asztal ragyogott a
Brecenheim-féle porcellántól. Az asztal közepét virágcsomagok disziték;
az inas zsinorosan és sallangosan hivataloskodott.
A tata zrinyiben ökölnagyságu gombokkal, a mama sárga selyemüberrockban
tetszett magának.
A tanitó kicsapta pamuting gallérját, – mint nyelvét szokta kicsapni a
megzaklatott vadászeb.
Gyuri megszokott eredetiségében mutatkozott, ő a la Blanchi utálta a
formalitásokat.
Piroska feketébe öltözött; meg akarta a nemsokára örökre odahagyandó
boldog leányságot gyászolni.
Miklós világoskék frakban jelent meg, s elhitette a társasággal, hogy
esküvő előtt Barbarossa is világoskék frakkban vacsorált.
Az esküvő előtti ünnepélyt a tata rendelte meg, elhitetvén magával, hogy
az által uj divatot honosít meg a XIX-dik században.
A derültebb kedély a gulyáshussal együtt nyitott a terembe.
Fiam Miklós, holnap ilyenkor szegényebb leszek egy gyermekkel – szólt a
tata érzékenyen.
De egy család összeköttetéssel gazdagabb – válaszolt Malachias
törölközőkendő hosszuságu arccal.
Miklós teleszájjal Piroskára emelé szemeit, és nagyot nyelt, hogy
mielőbb sohajthasson.
Gyuri másodszor akart a gulyáshussal telt tál után nyulni; de a mamának
egy haragos tekintete által visszariasztatott.
Piroska vőlegényének részvevő megjegyzésére: miért nem eszik gulyáshust?
érzékenyen jegyzé meg: hogy ő a husételeket gyermekségétől fogva utálja.
Miklós egyszer sem mulasztotta el a Piroska üres poharát tele tölteni, s
az asztalkendőt párszor maga is ledobta, csakhogy felemelhesse.
Mindannyiszor egy egy tömött mosolylyal üdvözöltetett.
Reméllem fiam uram, szeretett leányom kiséretében többször meg fog
bennünket látogatni? – kérdezé a mama tele bensőséggel.
– Napokat, sőt heteket fogunk tölteni a szeretett családkörben, ha
mamánk megengedi; válaszolt Miklós hangnyomatos külsőséggel.
A házasság mindössze kétezeréves találmány, s én merem állitani, hogy a
családboldogság sem vénebb; szólt Malachias azon apolecticus
arcgrimásszal, melyet Curtius Ruffustól kezdve le egész Fekete Mártonig
beszédközben, minden historicus kisebb nagyobb mértékben használni
szokott.
A házasság a keresztény vallás bölcsőjében fogamzott, s azért boldogit;
válaszolt a háziur áhitattal, s a falon függő sz. István király
arcképére emelé szemeit.
Miklós bácsi adja nekem a liba zuzáját, vinyogott Gyuri elkeseredetten.
Miklós fülig pirulva changirozta a tányérán levő libazuzát a Gyuri
tányérjára.
A Gyuri nyilt charaktere nagy kedvetlenséget okozott.
Piroskám lelkem, te igen keveset eszel?
Miklóskám, midőn a sziv tele van, a gyomor is igénytelen.
Miklós ajkaihoz emelé menyasszonya kacsóit.
Hát kedves atyánkhoz mikor lesz szerencsénk?
Mikor a sertéseket hajtatom, magam is meglátogatlak!
Gunda leányom, hát te miért vagy oly szótalan? – kérdezé a mama
résztvevőleg. Sajnálom Piroskát, kogy olyan fiatalon lesz asszonynyá,
mert mindig azt hallottam, csak egyszer lány a lány, de asszony többször
is lehet.
Az ilyen naiv gyermekek a legszeretreméltóbbak. Piroska a huszonötödik
évben járt; s a kedves gyermek a legártatlanabbul gunyolta ki testvérét,
épen ugy mint Meridor Diana VI. Henrik fertelmes lovászmesterét és… való
fővadászát.
Malachias zárta be a vacsorát egy hatalmas toasttal:
A házasság, nem eszköz a boldogságra, hanem maga a cél, maga a
boldogság!
Jó, hogy bizonyos kasznár nem hallotta Malachiást, mert talán
meggyilkolta volna.
… Adja az ég, hogy a tisztelt pár, ki holnap a célban benn leszen, azt
széles és tágas értelemben élvezhesse, az eszköz soha eszébe ne jusson,
azaz a boldogságot se apadni, sem áradni ne lássa. Legyen az olyan kör,
mely nem a holdhoz, hanem a naphoz hasonlit, azaz nem telik és nem fogy,
hanem a világ kezdetétől a világ végeig egyforma. Adja az ég, hogy midőn
nőnek, szaporodjanak, midőn szaporodnak, nőjenek, azaz multiplicatio
után ne következzék subtractio. Adja az ég, hogy feloszlásuk után a
mennyekben ismét compacte élvezhessék az örök boldogságot, mit nékik, ha
erényeikre gondolok, utólagos jóváhagyás reményében biztositani ezennel
bátorkodom.
Az utolsó constructiót Malachiás a terebesi nagy orátor remek beszédéből
lopta ki, azon beszédből, melyet ezer auctor dicsért és csodált, egy
nagyszerű uradalom pedig kinyomatott.
Vacsora után.
Szivarra gyujtottak a férfiak, Piroska pedig zongorához ült.
Csak a régibb telegraphok bábjai hányták ugy kezeiket és lábaikat, mint
azokat Piroska hányni vetni méltóztatott. Faluhelyeken az ilyen görcsös
rángatódzás mai napig, mint tökélymérő úgy tekintetik. Ki a kisebb
falukon húrokat nem szakgat, kótákat nem tép, nem rugdos, és nem lökdös,
furorét nem csinálhat. Falukon minden a mi csöndes, középszerü. Minden a
mi zajos, nagyszerű. Mi csak orkánokban és zivatarokban gyönyörködünk.
Mi nálunk az az igazi tánczos, ki tánczosnéját földre ejti, vagy a
kemenczéhez mázolja. Ki ablakokat tör és csillárokat rombol,
utolérhetlen magnifique.
Miklós elragadtatott a Piroska ügyessége által, s egy könnyel áldozott a
müvészet istenének.
A Biharyét, leányom, hadd sirjak utánna.
Executiroztatott a Biharyé, de azért nem sírt az öreg. Ő egész életében
egyszer sirt, midőn inasa ujdonuj bagariáját megperzselte.
Az öregek sorra csókolták gyermekeiket, jó éjt kivántak s jelt adtak a
lenyugvásra. Mindannyian távoztak. Miklósnak az épület legszélső szobája
mutattatott ki nyughelyül. A vőlegény menyasszonyát hálóterme ajtajáig
kisérte.
Jó éjt angyalom és rózsás álmokat! holnap ilyenkor enyimnek nevezhetlek!
Jó éjt Miklóskám, álmodjál Piroskádról.
Rólad s boldogságunkról álmodok mindenem! Jó éjszakát.
A csók olyan hosszu volt, hogy elért volna Henczidától Bonczidáig.
Miklós tele gyomorral és tele kebellel aludt el.
Épen a Piroska hollófürteiről és fehér fogairól álmodott, midőn pokoli
zaj és ördögi lárma által felriasztaték.
Tűz van! tűz van! a ház ég! hangzott mindenfelé!
Egy perc alatt talpon volt, mire felöltözött, lángnyelvek csapdosták a
falakat, s izzó sárkányok repdestek be az ablakon.
Őrülten rohant menyasszonya hálótereméhez. A teremajtó tárva nyitva
volt, – az ágy üresen, a szoba üresen találtatott. Egészen az ágyig
hatolt, az ágy mellett éjjeli szekrényen, meredt szemmel pillantá meg
Piroska hajfürteit és hofehér fogait.
Álfürtök! álfogak! kiáltott magánkivül, s az ágyra hanyatlott.
Ájulásából azonban csak hamar föleleveniték a tűz becsapkodott lángjai.
Hirtelen felugrott, a vendéghajat s hamis fogakat oldalzsebébe rejté, s
elrohant.
Odahaza Zsiga barátjával szemközt kezdette recapitulálni a mult éj
csalódásait és borzalmait.
* * *
Ide a húsz aranynyal Miklós cimbora!
Zsiga pajtás nyertem, de mégis vesztettem.
Piroska nélkül jöttél, s igy megnyertem a fogadást.
De birtokomban szemlélheted sötét fürteit s fehér fogait, s igy fizetned
kell.
Ezeket mondva Miklós, Zsiga elébe rakta az álfürtöket és álfogakat.
Zsiga válaszolni sem tudott a kaczagástól, hanyat vágta magát a divánon,
s könyei hullottak nevettében.
A jókedv olyan, mint a cholera, nagyon könnyen ráragad bárkire is közel
szomszédjától.
Miklós Zsiga mellé hanyatlott, s együtt kacagtak szinte szakadásig.
Igaz marad a közmondás, Miklós pajtás, hogy gyakran a szerencsétlenség
hoz szerencsét; ha véletlenül ki nem gyul a ház, az álfürtökkel és
álfogakkal Piroskát is hazaszállitod.
S idő előtt gyilkosom lesz a kopasz boldogság.