Spanyolországban történt, hol melegebb az égalj, forróbban pezseg a vér,
erősebb a szenvedély.
1.
Don Aquilar egyike volt a leggazdagabb spanyol nemeseknek. Sevillában
márványpalotája volt, Sevilla körül regényes villákat birt, a tengeren
kereskedőhajói cirkáltak. – Don Lancas koronát viselt cimerében,
Sevillán kivül egyetlen fája sem volt, a Ventadore-utcában erős és 10000
darab aranyat érő házán 15000 arany volt betáblázva. Százezerszer
szegényebb, de huszezerszer büszkébb volt don Aquilarnál. Mindkettő
spanyol volt, és nemes; mint barátok szerették egymást.
Don Aquilar midőn jó kedvet akart magának teremteni, urodalmaira
gondolt, megszámlálta aranyait, s végig tekintett gyémántjain. Don
Lancas gyönyörködendő, őseit sorolta emlékében, s 16 éves leányát
Fenicét szemlélgette. Mindketten csak egyetlen tárgy után vágyakodtak,
Don Lancas gazdagság, Don Aquilar Fenice után.
Mint jó barátok osztozának örömeikben, és fájdalmaikban, elbeszélgették
egymásnak vágyaikat, ohajtásaikat, sőt annyira szerették egymást, miként
elhatározták, segiteni egymáson. Don Aquilar kincseket igért a
hatvanötéves don Lancasnak, don Lancas pedig nőül igérte 16 éves
leányát, Fenicét a hatvanéves don Aquilarnak.
Az egyik kincseket adandott a sírnak, a másik tavaszt a télnek. A nagy
uraknak más számtanjok van, mint nekünk szegényeknek, nálok sokszor
összeadás, mi nálunk elosztás volna; ők azt hiszik, hogy a szívből is
lehet törtszámot csinálni, s a homogeneumok s heterogeneumok
összeadhatók.
Don Aquilar soha egy szóval sem kérdezte Fenicétől, tudná-e őt szeretni.
Don Lancas szemlélte gyakorta leánya könyüit, dé látta barátja kincseit,
s gazdagságát is, s kinyilatkoztatta, hogy megőrül, meghal, ha Feenicéje
ellentáll akaratjának. Fenice nem akart atyagyilkossá s engedetlenné
lenni, már 9 éves korában tanulta: „Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy
hosszuéletü lehess a földön.“
Arra senki sem gondolt, hogy sokszor a tisztelet épen az, mi az embert
ideje korán elöli.
Az esküvő aug. 20-ára határoztatott.
A reggel derüs éggel köszöntött be; a fénylő nap sugárai vakitólag
törtek meg az Aquilar palota lemez-fedelén, s átlopódzva a vérvörös
függönyök aranyhimzésü szegélyei között, mesésországot teremtének, a
keleti fénynyel butorzott teremekből.
Don Aquilar mámoros volt az örömtől; őrült ábrándjában azt gondolta,
hogy még az égiek is kedveznek személyének, s nagyobbitani ohajtják
gyönyöreit. Azt hitte, mit vele együtt több grandok hisznek, hogy a nap
is ő miatta ragyog fényesebben, azt hitte e fűszerszámos hulla, hogy ha
ő nem volna a világon, és társai, a szegény népnek holdvilágnál kellene
izzadni, és fáradni, hogy éhen el ne veszszen, hogy mindennapi kenyerét
kiérdemelhesse.
A derűs éggel, egy borus arcu lovag is jelent meg Sevillában. Közel,
ezen a történetben nevezetes ó városhoz, egy kisded városkában a
Quadiana torkolatnál Ayamonteban élt egy halász, kit becsületességénél,
és ájtatosságánál fogva az egész vidék ismert, szeretett, s közönségesen
csak Pietro Padre-nak nevezett. Ezen halásznak egyetlen figyermeke volt
Carlos. – Az öreg halász minden jövedelmét Carlos nevelésére forditotta;
Salamancában öt évig fizetett érette a sennoroknak, beutaztatta vele
egész Spanyolországot, s midőn tudományokban és tapasztalatokban
gazdagon mint 24 éves ifju haza jött, e szavakkal irta át neki kisded,
de rendezett birtokát:
Becsületes nevet, és becsületesen szerzett kisded birtokot adok neked
át, szeretett Carlosom, igyekezzél mindkettőt megtartani, gyarapitani,
és szeresd atyádat.
Carlos könyüs szemekkel vette át szeretett atyjától, mit az becsületesen
meggazdálkodott, megcsókolta az öreg kezét, s kimutatta neki a
kiérdemlett nyugalmat. A jó tanácsot pedig elfogadta, megköszönte, s
megesküdött, hogy a szerint fog cselekedni. Carlos szavát betüértelemben
megtartotta.
A borús arcu lovag, ki Sevillában don Aquilar menyekzője napjának
reggelén megjelent, az öreg Pietro Padrenak gyermeke Carlos Cuentas,
Sevillában épen olyan ismerős volt mint Ayamonteben. Az alsóbb osztályok
szeretettel, és bizalommal viseltetének iránta, saját köre baráti
érzelemmel, és részvéttel ölelte, a magasabb körök tisztelték. Ő volt a
szegények atyja, tanácsadója, ügyvédje, baráti büszkén vallották őt
magukénak, a magasabb körök örömmel beszélgetének lovag tetteiről.
Carlos Cuentas a Ventadore utcában egy kisded, de tiszta épület előtt
állott meg. A nélkül, hogy a ház lakóinál beköszöntött volna,
átszolgáltatta paripáját, egy már többször igénybe vett domesticus
kényszolgálatának, rendbeszedte öltönyeit, s a jövő percben Don Lancas
fogadótermében megjelent.
Az öreg Don Lankas összehuzott szemöldökkel és boszusan fogadta Carlos
Cuentast.
Uram don Lancas! én szerettem, szeretem, és fogom szeretni ön nemes
leányát Fenicét.
Tudom Carlos Cuentas! – felelt büszkén a Don – ahhoz önnek teljes jogot
adtak törvényeink. Fenicét szerethette volna bárminő labradoreszk, s
nekem tűrnöm kellett volna. De leányom Fenice kezével mint atya én fogok
rendelkezni. Bár mikor is szivesebben láttam volna önt Carlos Cuentas!
Fenicének ma lesz menyekzője Don Aquilarral! Vannak illedelemszabályok,
melyeket a középosztályok lovagjai is megtartanak. Carlos Cuentas sokba
mertem volna fogadni, hogy önt ma látni nem fogom.
Változhatlan akaratja önnek uram, hogy leánya Fenice Don Aquilar nejévé
legyen.
Élve vagy halva Carlos Cuentas, de leányom csak a don neje lehet!
Uram! s Fenice mit szól ön parancsára?
Carlos Cuentas; ez kissé szabálytalan kérdés, de annyit tudhatna ön,
hogy midőn parancsolunk, nem gondolkodunk arról, mit szólanak
parancsunkra.
Engedje meg uram, hogy egyetlen szóval bucsuzhassam Fenicétől.
Akaratommal s tudtommal ezelőtt sem találkozott ön soha Fenicével,
akaratommal s tudtommal most még kevésbé találkozhatik; mint leánynyal,
esküszöm, egy szót sem fog ön többé szólani, mint asszonynyal pedig
Fenicével don Aquilar fog rendelkezni. Isten önnel… Don Lancas ezeket
mondva megfordult, s egyedül hagyta Carlos Cuentast.
Az ifju fülig pirult, hirtelen kardjához nyult, de csakhamar feleszmélt
ingerültségéből, s lassu léptekkel távozott.
Amint a Lancaspalota balszegletén haladt volna, a magasból egy csaknem
egészen rohadtnak látszó narancs gurult a kövezeten elébe, s egy alig
észrevehető pszt! – hangzott. Carlos hirtelen feltekintett, de senkit
sem láthatott. A narancsot gondolkodva felemelte, s csakhamar egy
következő tartalmu levelkét vont elő belsejéből.