Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint
most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiu voltam: volt az apám
kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész
világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi
magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta,
abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképen ki akartam én
fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt
gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a
lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót.
Elcsiptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén,
mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint
vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa
odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban;
megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott
gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok
egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam,
gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messzeföldön keresztül.
Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy
udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér
van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak.
Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt
mondja a gazdám: Debreczenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a
szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab
hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik birfát se kentem
meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy
az egyik birfára sem volt elég a mit adott. Hát lelkemadta! van nekem
drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a birfát mondta ő, hogy
kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott
a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerekre se
volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója!
nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket
parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán
kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem,
gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most
fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul,
tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a
lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első,
kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amugy magyarosan megmondtam
neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk.
Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiu vagy te; hirtelen
be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; igy beszélt hozzám a gazdám, de
majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat.
Hát, kutya fogantotta Szélházia! igy kell engem bolonddá tenni,
káromkodott erősen, igy mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram,
hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz ugy van. Nem igy kellett
volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott boszuságában, s
befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba,
s megparancsolta: Debreczenig egyet se szóljak; maga pedig felült a
nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.
Egyszer, a mint már csaknem elértük Debreczent, kiesett az egyik lőcs;
én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett
a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér,
egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem
mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt
mondta gazduram, hogy Debreczenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek
piszenni, ugy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed
fel; feleltem neki. Gazdám is kihuzta a kas mellől a botot, jól
elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s
elkergetett. Én is szaladtam be Debreczenbe, ott az utczán megláttam egy
vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.
Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz
kenyeret, felét odadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint
mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab turós
lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a
gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odadtam
neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába
csapott a turós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én
hazudok, mert turós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha
kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Megiedt az öreg koldus: ne
hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék
szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt
mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt
kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s
feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint
elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam:
czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd
széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott
hagyom, csak szeliden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram!
felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok
jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a
diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a
bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda
ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak ugy
orditott belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki:
még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a
földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék,
kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.
Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a
feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjök ver. De ezek sem vették
tréfára a dolgot, ugy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna,
tán életbe se hagyták volna.
Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre,
mindenképen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett.
Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó
kutat találtam, melyből a viz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem
gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz!
gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint
szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy
gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kivül volt a
falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem
fázom ott meg; igy biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet
rakhatok, hogy a karán is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s
egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult.
A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy
nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a
gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot
felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad!
elszaladtam; iedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt
kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy
magas kétágu fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak
lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábom, egyszer belé siklottam. Most
akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad
napig éhen, szomjam. Harmad nap mulva, szerencsémre, teknőcsináló
czigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én
voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a czigányok,
megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy
kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a czigányok
elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibujtam, s
felszedtem a baltákat és bementem velök a legközelebb levő faluba. Ott a
baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.
A mint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni,
s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább uri módra
élhetnék. Elindultam hát haza felé; a mint mentem, mendegéltem, egy
erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek
éjtszaka a farkasok. A mint igy gondolkoztam, megláttam messze, nagyon
messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem,
megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt
süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájok
menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a
tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam
vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén
az ökör, engem is megtraktáltak belőle, ugy szinte a borból is. Mikor
már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem
elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig
azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit
csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben
maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg;
másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy
fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem
mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők
pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s
épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy
elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a
mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s
a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka
mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól
megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre
tekeritettem. A farkas is megied, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a
hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova
való voltam, ugy csapta a hordót a ház oldalához, hogy
szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedült; akkor farkát
eleresztettem; szaladt ujra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se
lett, a magam falujában találtam magam.
[Illustration]
A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg
a ház oldalát, hogy még most is be van dülve.