[Illustration]
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy
szegény ember; ez egy nagy pusztán épen az országut mellett lakott, egy
uraság majorjában kerülősködött, még akkor, mikor Jézus a földön járt.
Egyszer épen utazott Jézus Péter apostollal és épen annál a pusztánál
rájok esteledett. Bement Jézus szállást kérni a szegény emberhez, de a
szegény ember azt mondta: uram! nem adhatok, mert a feleségem
gyermekszülésben szenved, alkalmatlan volna itt a hálás. De Jézus mondá:
mindegy az, uramfia, azért csak itt hálunk (mert setét volt, mint a
kulimáz); s letelepedtek Jézusék. Volt ott már akkor szállva egy gazdag
kereskedő is, a ki épen szalonnát sütött. A szegény ember felesége igen
jajgatott kinjában. Egyszer mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a
szegény asszonynak, hogy ne kinlódjék már olyan sokáig. Ekkor azt mondja
Péter apostolnak: eredj ki csak, Péter, nézzed, mi van az egen. Akkor
Péter kiment, de nem látott semmit az egen, s bemene megint a házba.
Egyszer ujra igen jajgat a szegény asszony. Megint mondja Jézus: uram
Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne kinlódjék már tovább.
Megint mondja Péternek: eredj csak, Péter, nézzed, mi van az egen.
Kimegyen Péter, néz föl az égre, lát egy kardot. Akkor bemegyen, mondja
Jézusnak: uram, nem látok én csak egy kardot. Akkor mondja Jézus: na,
meglesz már mindjárt. Ekkor megint jajgat a szegény asszony; megint
mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne
kinlódjék tovább. Most megint azt mondja Péternek, eredj csak Péter,
nézzed, mit látsz az egen. Kimegyen Péter, de nem lát semmit; mikorra
bement, már a gyermek megszületett.
Jézus nem ugy adta ki magát, mintha ő lett volna Jézus, hanem mint pap.
A szegény ember mondá, hogy áldaná meg gyermekét. Jézus megáldván, látá,
hogy fiu a gyermek, mondá a kereskedőnek: van az urnak egy kis lánya, ez
a fiu, ha megnő, azt fogja elvenni. A kereskedő felcsattant, hogy hát
hogy venné el az ő lányát olyan szegény ember fia; de Jézus azt mondá,
hogy az ugy lesz.
Más nap elment Jézus Péterrel a maga utjára, valamint a kereskedő is a
magáéra. Egyszer hát darab idő mulva a fiu megnőtt és igen derék legény
válott belőle; az apja megmondta, hogy mit mondott neki, mikor
született, egy papi ember; ő is felszedte vette magát, ment házasodni
oda, hol a gazdag kereskedő lakott. Megyen hát, mendegél hetedhét ország
ellen, megtalál egy várost. Már igen ehetett volna; s bement ott egy
vendégfogadóba, hogy majd eszik valamit; látja, hogy ott van egy uri
ember, s ez az uri ember épen az a kereskedő volt, kinek a lányát ő
megkérni ment. Mi járatban vagy, fiam? kérdi tőle a kereskedő, hol
lakol? Ő mondja, hol lakik, mi járatban van; a kereskedőnek mindjárt
eszébe jutott, hogy hát ki lehet az a fiu. Kérdi tőle tovább: hát
mifélének a leányát veszed el? Egy gazdag kereskedőét, mondá a fiu.
Mondja aztán a kereskedő: na, én vagyok az a kereskedő; hanem várakozz;
irok én mindjárt egy czédulát a feleségemnek, hogy adja oda neked
leányomat, mert én utazom a tengerekre, nem mehetek vissza.
A kereskedő pedig nem azt irta feleségének a czédulára, hogy adja oda
leányát, hanem hogy mihelyt oda megyen, egyszerre rudalja ki. A fiu,
mivel olvasni nem tudott, azt gondolta, hogy az van a czédulára irva,
hogy elkapja a leányt; ment nagy örömmel a város felé, a czédulát
kalapjához dugta. Egyszer már igen elfáradt, megizzadt, eldült egy
árokhányásra, és ott elaludt. Megyen arra három diák; meglátják a
czédulát, hogy mi van rá irva, kivették a kalapja mellől, avval azt
irták rá, hogy adja oda leányát a kereskedőné a legénynek, azzal tovább
mentek. Egyszer felkél a legény, megyen mendegél, eléri a várost,
bemegyen a gazdag kereskedőnél, oda adja a czédulát. Mindjárt igen
szivesen látták, sütöttek, főztek, vendégelték a legényt; a leány igen
belé szeretett, mert ám szép fiu volt; azután rövid időn megesküdtek.
Egyszer haza megyen a kereskedő, látja, hogy ott van a fiu, s egészen
neki veresedett mérgében, de már késő volt; mindig szidta, mocskolta a
fiut. A fiu is megunta mindig ezt hallani, egy nap felvette magát,
köszönt a feleségének, avval elindult, hogy megkeresi az apját. Utjában,
a mint megyen, mendegél, találkozik egy urral. Hová mégy, szegény ember?
Megyek az apám házához, felelé emez. Egy dolgot biznék én rád, ha
megcselekednéd. Mit? mondja a legény. Eredj a napistenhez és kérdezd meg
tőle: miért jőn fel oly vigan, és miért megyen le oly szomoruan? A fiu
is kész volt, ment hetedhét ország ellen, s talál egy kis folyóvizet.
Látja, hogy ott a csónakban van egy ember; a seggi a csónakhoz, a keze
meg a lapáthoz van ragadva. A mint viszi által felé a vizen a fiut,
kérdi tőle: hová mégy, fiam? mert már ősz volt az ember. Én bizony
megyek a napistenhez, mondá a fiu, megkérdezni, hogy miért jőn oly vigan
fel és miér megyen le oly szomoruan. Ekkor mondja neki az ember: ugyan
édes fiam, kérdezd meg, hogy hogy van az, hogy én itt vénültem meg ebben
a csónakban, és mégsem tudok innen szabadulni. Jó, öreg apám, hát
megkérdem.
Megyen a fiu, mendegél; közeledett a naphoz, már szinte égette orczáját,
mikor egyszer kiáltja a napisten: megállj, mit keressz itt? Megiedt a
fiu, de azután mégis mondá a napistennek: én bizony azt jöttem kérdeni:
miért megyen le a nap olyan szomoruan és miért jő fel oly vigan? Mondja
neki a napisten: azért száll le szomoruan, mert akkor már minden ember
elfárad és boszus, de reggel megujult erővel megyen kiki a maga
munkájára. No, jól van; már ezt tudta a fiu. Azután kérdezé: miért van,
hogy a hol egy vizen átjöttem, egy ember már ott vénült meg, mégsem tud
onnét szabadulni, s mondta nekem, hogy kérdezzem meg: hogy hogy tudna
onnét kiszabadulni. Mondd meg neki, hogy ha valaki a csónakjában lesz,
csak azt mondja neki: halbert! mindjárt az ragad oda, de addig ne mondd,
mig a csónakban leszesz, mert te ragadsz ott. Ment hát visszafelé nagy
örömmel a fiu; elért a vizhez, kérdi tőle a vén ember: no, hát mit
mondott a napisten, miért száll le a nap szomoruan és miért kél fel
vigan. Azért, mondá a fiu, hogy este mindenki elfáradt, kidolgozta
magát, de reggel egészen megfrisülve uj erővel megyen a munkára. Kérdi
tovább a vén ember: hát azt nem mondta-e, hogy én hogy szabadulhatnék
ki? A fiu nem merte mondani a csónakban, hanem felelé: majd megmondom
odaki. Mikor kiszállott a csónakból, elment egy hajitásnyira, onnan
kiáltotta vissza, hogy a ki a csónakjába ül, csak azt mondja: halbert!
mindjárt az ragad oda. Ezzel fütyörészve ment az urhoz, a ki küldte vót
őtet a napistenhez. Mikor oda megyen, kérdi tőle az ur: na, hát mit
mondott a napisten, miért száll le a nap oly szomoruan és miért jő fel
oly vigan? Ő elmondta, hogy azért száll le szomoruan, mert akkor
mindenki kifárad a munkában, de reggel azért kel fel vidáman, hogy akkor
minden ember kinyugodta magát és vigan megyen a munkára. Ekkor az ur egy
szekeret aranynyal, ezüsttel megrakatott, a fiut rá ültette és ugy
küldte haza. A felesége már a ganajrul várta a fiut. Látja, hogy jön egy
kocsi az uton, de nem gondolta, hogy azon az ura jő. Egyszer látja, hogy
nyilik a kapu és a kocsibul az ő ura száll ki; mindjárt megörült,
összecsókoloztak. Rakolják befelé a sok drágaságot; kérdezi vejétől a
kereskedő: hol vette azt a sok drága kincset. A napistenhez jártam,
azért kaptam ezt mind. A kereskedő ugy értette, hogy a napisten adta, s
megindult hazulról, hogy ő is oda megy. Megyen, mendegél hetedhét ország
ellen, s megtalálja a a kis vizet, a min által kellett menni; a vén
ember elkiáltja magát: halbert! Ő mindjárt szabad lett, a kereskedő
seggi ragadt a csónakhoz, a lapát a kezéhez, s most is ott ül, ha meg
nem holt.