Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit
minden rendü és rangu ember az országában ugy szeretett, hogy életét is
odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kivánták, hogy
házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget
ütött ez az ő fejébe; gondolkozott magában, mit csináljon, hogyan leljen
magához való feleséget.
Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon
szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében; egyébiránt
élhetett volna másképen is, mert a király uri módon eltartotta volna; de
neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis
kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta,
mit kivánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az
öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: a mék lány előtt
ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló.
Összegyüjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi
csak fért, s mindenik mellé egy-egy katonát állitott, kiknek az volt
kötelességök, hogy a magok urlányainak nevét az asztalon levő
gyöngyökből rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál
meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg, mindeniké a maga neve. A
mint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmarinszálat.
Végig viszi a leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg. Másnap
megint más leányokat, szebbnél szebbeket, gyüjtetett össze, de a
rozmarinszál akkor sem hajolt meg egy előtt se. Harmadik nap szinte ugy
lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már?
gondolkozék magában; hol keresse fel élete párját?
A mint igy tünődött éjszaka, látja, hogy valami suhan be az ablakon s
egyenesen a rozmarinra száll, s elkezd szépen beszélgetni hozzá. Én a
királynak háladatossággal tartozom, mert ő engemet már kétszer
szabaditott meg a sólyom körmei közül, igy beszélt a kis aranyos madár,
mert a volt, a mi az ablakon besuhant; most lefizethetném adósságomat,
el tudnám vezetni azon leányhoz, ki előtt te meghajolsz. Az a
tündérkertben van; azért jöttem ide megmondani, hogy te indulj el holnap
előtte s vezesd; én majd fölöttetek repülök; csak rám vigyázz mindenütt,
s utánam jöjj. Jól hallotta ezeket a király, mert koránsem hagyá őt
aludni a nagy gondolkozás; alig várhatá a reggelt, mindjárt utnak
indult. A rozmarin előtte ment, a madár pedig fölötte repült.
A mint igy mentek, mendegéltek hárman, találtak az uton egy sánta
táltost, ki iszonyuan nyögött. Mi bajod, kérdé a király, hogy oly
iszonyuan nyögsz? Itt, a baloldalamban egy nyil, majd esztendeje már,
hogy itt hordozom, s még eddig nem akadt olyan könyörületes szivü ember,
a ki kivette volna; egy vén boszorkány lőtte azt én belém, hogy
megronthassa gazdámat, felelé a táltos. Kiveszem; szólott a király s
megkapván az ezüst nyilat, kirántotta a ló ballapoczkájából. Ez is
iszonyut ágaskodott s olyan szép lett, a milyet még soha nem látott.
Ekkor megköszönte a király szivességét s igy beszéle hozzá: Én jól
tudom, mi járatban vagy. Messze van az, a kit te keressz, hanem ülj fel
rám, én elviszlek mind addig, a mig fel nem találod szép feleségedet.
A király felült a táltos hátára, s ugy repült ez vele, mint a villámlás.
A rozmarin mindenütt előtte ment, az aranyos madár pedig fölötte repült.
[Illustration]
A mint mennek hegyen, völgyön, találnak egy üvegvárat, honnan iszonyatos
sikoltás hangzik. Ezt meg kell szabaditanom, akárki legyen, szólott a
király s bement az üvegvárba. Mit lát, mit nem lát, látja hogy egy nagy
üvegember ordit, egy dongó szünetlenül repked a gyomrában, azt ki akarja
rágni. Ki vagy, mi vagy? kérdi az üvegember tőle. Én egy idegen király
vagyok, a tündérvárba akarok menni, feleséget keresni; hát te ki vagy?
Én ennek a várnak királya vagyok. Mi bajod van, hogy ugy orditozol?
kérdi az idegen király. Ez a dongó keresztül akarja rágni gyomromat. Hát
nem lehetne megszabadítani tőle? Nem, mig öreganyja, a két kardu pók,
él; az pedig tán örök időkig él, mert nem árthat neki semmiféle fegyver.
Egy táltosom ugyan volt, az árthatott neki, de már azt is meglőtte,
felelt az üvegkirály. Nem lehetne meglátnom azt a hatalmas pókot? kérdé
az idegen király. Mindjárt itt lesz; nézz csak oda az üvegkanapéra. Ott
ül szegény feleségem, csupa rózsaruha van rajta, ez a pók minden órában
eljár hozzá, mindig beköti pókhálóval; mikor elmegy, egy kis tövismadár
jön el letépni a rákötött hálót. Egy percz mulva itt lesz a pók.
Egyszer nagy csörömpölés hallatszik, felnéz az idegen király a padlásra;
hát egy iszonyu pók ereszkedik alá felé. Ő is fogja magát, kirántja
kardját s elkezd vagdalni a pókhoz, de soha nem érheti, mert két első
lába mindig feltartóztatja a vágást. Már csakhogy le nem vágta az idegen
királyt a pók, midőn beugrott a táltos az üveg szobába, hogy csak ugy
töredeztek össze-vissza az üveg garádicsok, s ráugrott az iszonyu pókra.
A dongó látván, hogy nagy veszedelemben forog anyja, mindenképen ki
akart repülni az üveg királyból, hogy majd segit neki. De a táltos
észrevette a dongó akaratját s kiabált az üveg királynak, hogy fogja be
száját; ne ereszsze ki a dongót; azonban nem tudta befogni s
kieresztette; ő is nagyot toppantott első lábával s levágta a dongót a
pók mellé; mind a kettőt egyszerre megölte.
A mint ez a két csudabogár megdöglött, az üveg király mindjárt oly
gyönyörü emberré vált, hogy párját kellett volna keresni egész világon;
felesége pedig a legszebb asszonynyá; a legpompásabb rózsák nyiltak
ruháján. A kis tövismadár szinte egy szép leánynyá változott; az üveg
vár egy szép arany várrá. A volt üveg király most megköszönte
szivességét az idegen királynak, s igy beszélte el egész történetét:
Ez a vár az enyém volt mindig, s ilyen állapotban, a milyenben most
látod. A vár alatt egy kis kunyhó volt, abban egy vén boszorkány lakott.
Volt a vén boszorkánynak egy leánya, kit én hozzám sietett volna férjhez
adni, de nekem nem kellett. Én a tündérvárból házasodtam, onnan vettem
el feleségemet, kit nem adnék e világért. A boszorkány ezen nagyon
megboszankodott s engem üveggé változtatott, leányát dongóvá, hogy
mindig rágódjék bennem. Csak ugyan egy hét alatt keresztül is rágott
volna már. Maga egy nagy pókká változott, hogy feleségem rózsaruháját
pókhálóval rutithassa; a szobaleányt pedig egy kis tövismadárrá
változtatta, a mely mindig tépje a pókhálót ruhájáról, hogy ő ujra
beköthesse. De előbb táltosomat kellett meglőnie. Te huztad ki belőle a
nyilvesszőt, te szabaditottál meg a kinoktól; mondd meg már most, mit
kivánsz jó tettedért? – Semmit, felelt az idegen király, csak azt mondd
meg nekem, messze van-e az a tündérvár, én oda akarok menni feleséget
venni. Ide már nem nagyon messze van, majd elviszen az én táltosom,
felelt a király.
[Illustration]
Ezzel felült az idegen király a táltos hátára s egy félóra alatt
odavágtatott. A rozmarin előtte ment, az arany madár fölötte repült.
Mikor odaértek, gyászba volt boritva az egész tündérvár. Miért van ez,
kérdé a király. – Feleltek rá a tündérek: mert a legszebb leány, a
tündérek királynéjának testvére, az üveg királyné miatti buvában, fehér
liliommá változott. – Kérte az idegen király a tündéreket, vezetnék el
őt ahoz a fehér liliomhoz. A tündérek elvezették. A rozmarin ekkor is
előtte ment, még pedig előre szaladt, a mint a fehér liliomhoz ért,
hirtelen megállt és földig meghajolt előtte, a kis aranyos madár pedig
rászállott. A fehér liliom is neki rázkodott s olyan gyönyörü leány lett
belőle, kinek párja hetedhét országon nem találtatott. A király odament
hozzá, megkérte kezét, holtig egymáséi lettek. Másnap mindjárt
elindultak haza felé, utba ejtették a megszabaditott várat is, hol a
királyné testvére lakott. Itt jól megvendégeltetve, otthonig meg sem
álltak, hol szörnyü pompával fogadtattak, nagy lakodalmat csaptak, s
most is élnek, ha meg nem haltak.