Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor
élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt
szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének
napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen
megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett
szava.
Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi
kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.
Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad
okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy
napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására
dicsőítik.
Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell
tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek
kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy _mit
mondtak, mit írtak mások,_ és azok közt, a melyeknek igazságait az
_elmélkedés_ alkotja meg.
E szempontból kell az írói tekintély kérdését eldönteni.
Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit
mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes
jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az
isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket
tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi
írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk
van.
Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik
az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a
könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is
mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?
Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van
mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait
örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az
emberi természeten és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal
gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy
juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti
hatalmas erő viszi fel oda.
Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk
hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az
ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek
megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily
tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az
észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában
szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével
szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak
lehetnek.
A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet
és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az
emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a
tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges
alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk
az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.
Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen,
hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már
előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges
megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az
alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival
karöltve kell előre haladnunk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik
a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett,
hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák
tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a
hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal
lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén
nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok
vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.
Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új
nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert[35], melyeket
makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében
fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, vagy
a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az
elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor
bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti
tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat
volna szükséges!
E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén
minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is
helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és
szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az _ész_ hozta létre a
régi kor okoskodásait, az _ész_ mérlegelje tehát értéküket, az itéljen
felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz
hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az
ő új felfedezéseik gyümölcsétől.
Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül
használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés
merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz
eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok
nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig végczélul fogadjuk el az ő
vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni;
utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.
Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint
a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna
részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk
érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal,
hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra
törekedtek!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet;
de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva,
fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet
mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.
Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a
mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt
arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új
igazságok is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül,
hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk
irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, a melyek segélyével
mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi,
hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy
bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk,
hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül
kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk
azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök.
Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök
körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi:
mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.
Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek
tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki
csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették
volna az emberi tudást.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati
ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi
okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.
A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az
egyes sejtek az elsőtől az utolsóig mind egyformák. És így van ez
mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A
természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell
tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik
az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás
nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől,
hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet
a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új
nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a
képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban
nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.
Egészen másként van ez az embernél.
Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes
tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül
gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását,
hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett
ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok
könyveiből mindig hozzáférhet.
És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit,
másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet
mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, a milyenben a
régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori
ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.
Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily
mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást
tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok
tapasztalhatók, mint az egyesek életében.
Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, _egy_ embernek
tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak
ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a
gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát
nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi
általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség
bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok
tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk
öregebbek.
Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket,
a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből
eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában
puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.
Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat
_egy_ nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki.
De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi
tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró
csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész
csillaghalmazt.
Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a
természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem
merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.
Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem
pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános
szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha _minden ismert_ esetet
elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes
testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes _ismert_
testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem
gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb
az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező,
de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.
Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs
megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek
ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna
az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most állítunk; és az ő
elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma
kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.
A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét
annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik;
mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is
ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.
Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha
ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező
nézeteivel szemben; mivel az _igazság mindenkor régibb_, mint a régi
kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem
ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények
megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki
azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek
felismerik.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Itt született Pascal Balázs 1623 június 19-én.]
[Footnote 2: Atyja eleinte nem akart mennyiségtani könyvet a kezébe adni
s egy ízben meglepve őt szobájában, csodálkozva látta, hogy _egyes
mennyiségtani tételekre önmagától jött_ rá s mintegy újra felfedezte e
tudomány egyes alaptételeit, melyeket a nagy tudósok csak fokozatosan
alkottak meg.]
[Footnote 3: Demogeot: _Histoire de la littérature française_. Paris.
Hachette 1878. 392–399. lap.]
[Footnote 4: E helyütt Blaise Pascal összes _Gondolatait_ közöljük,
melyek ily czímen a legtöbb kiadásban megjelentek; s e részben több
kiadás egybevetésével a lehető legnagyobb _teljességre_ törekedtünk. Az
első kiadásoknak a vallásra vonatkozó részeit is közöljük itt, kivéve
egy rövid fejezetet, mely a vallás gyakorlásáról szól s Isten létezését,
– mint Voltaire mondja – még gyerekes és a tárgy komolyságához nem méltó
módon akarja bizonyítani. Mellőzhetőnek véltük még az első kiadásokból
egy másik rövid befejezetlen rész közlését is, melyben Pascal egy
vitatkozása alkalmával Montaignet és Epictetest jellemzi.
A _Discours sur les passions d’amour_ czímű fejezetet, melyet legelőször
Cousin közölt a _Revue des deux mondes_ban s azután Faugère vett fel
kiadásába, szintén közöljük e helyen. E _Discours_ kétségkívül egyike a
legszebbeknek s leginkább jellemzi Pascal rokonszenves egyéniségét. –
Pascal _Gondolatait_ egyes kiadók különféle biráló megjegyzésekkel
kisérik, melyeket mi nagyrészt mellőztünk, s a hol itt-ott más kiválóbb
irók, mint Voltaire és Condorcet megjegyzéseit közöljük, ezt nem
birálatképen teszszük, hanem mivel érdekesnek hiszszük Pascal nézeteit
összehasonlítani más nagy szellemek nézeteivel. Pascal bölcsészete nem
alakulhatott meg teljesen; s azt, mint befejezett rendszeres egészet nem
is lehet bírálat tárgyává tenni. A tudományos világnak minden esetre
pótolhatlan vesztesége marad az mindig, hogy e nagy szellem kora halála
miatt be nem fejezhette bölcsészetének rendszerét.]
[Footnote 5: A mozgás nem csupán mozgási képesség, hanem a képesség
eredményezte cselekvés.]
[Footnote 6: Pascal itt egyesíti magában mindazon előnyöket és hibákat,
a melyek az emberi tudást tagadó bölcsészettel járnak. Pascal az ő
tudományával, a mennyiségtannal hasonlítva össze a társadalmi
tudományokat, könnyen eshetett itt tulzásba, midőn nem lelhetett itt oly
megdönthetlen, világos tételekre, mint a minőket a mennyiségtan tud
felmutatni.]
[Footnote 7: Itt Voltaire megjegyzi, hogy Pascal e gondolatában némi
téves van, mivel a «tudatlanságnak» kétféle értelmet ad, pedig ettől
másutt Pascal maga is óva int. A ki, mondja Voltaire, nem tud irni és
olvasni, az tudatlan; de oly tudós, a ki a mennyiségtan törvényeit
alaposan érti, azért, mert más rejtélyeit a természetnek nem fejtheti
meg, nem mondható tudatlannak. Newton nem tudta megmagyarázni, mért
birjuk a karjainkat mozgatni; de azért nem volt tudatlan. A ki nem érti
a héber nyelvet, de tud latinul, már tudományos ember azzal szemben, a
ki csak francziául tud.]
[Footnote 8: Condorcet itt védelmébe veszi a stoikusokat a következőket
jegyezve meg: A stoikusok bölcselkedése az emberi természetre van
alapítva, noha ezt épen gyakran megtámadja. Ezek szerint a heves
szenvedélyek, a lelkesedés nemcsak hogy erőt adnak az embernek a
fájdalom elviselhetésére, hanem ez iránt gyakran érzéketlenné is teszik.
És mivel a fájdalmak nagy tömegét eszünk segélyével sem el nem
viselhetjük, sem meg nem akadályozhatjuk, de sőt általa meg sem
vigasztalódhatunk: s mivel a fájdalomtól való félelem sokszor az az
eszköz, a melylyel a zsarnokok igába hajtják az alattvalókat: a
stoikusok észszerüen mondhatták, hogy a természet által reánk rótt bajok
ellen a legbiztosabb gyógyszer az, ha lelkünkben bizonyos
emelkedettséget őrzünk meg, a tartós lelkesedés lángját keltjük életre,
a mely együtt növekedvén a fájdalommal, ennek elviselésére erőt ad, sőt
iránta érzéketlenné tesz; e lelkesedés, ez emelkedettsége a léleknek
hatalmas erővé válik, másrészt pedig meghagyja az egyes lelki képességek
működését. A stoikus azt mondja: A fájdalom ellen edzve vagyok, az nem
képez rosszat számomra; s nem is fogja azt érezni. És ez által épen úgy
meg van a gyógyszerök a testi, mint a lelki szenvedések ellen. A lélek
emelkedettsége mellett semmi bántalom, semmi igazságtalanság nem hat
reájok. Boldogságukat a lelki nagyság érzete okozta s így azt csakis a
bűn s az erkölcsi gyengeség zavarhatta meg. Az istenséghez igyekeztek
közeledni, jót tévén embertársaikkal; s ha már más menedék nem volt
hátra, tudtak meghalni is.
Ha tehát, így fejezi be Condorcet, Pascal említett birálója,
megjegyzését, ha túlhajtott lelkesedést vethetünk is szemökre e
bölcsészeti elv követőinek, el kell ismernünk ez elvek alkotójának
szellemét s finom lelkületét.]
[Footnote 9: Itt Voltaire a következő megjegyzést teszi: Sajátszerű,
hogy Pascal, a ki azt állította, hogy eszünk az eredendő bűnt is képes
velünk megértetni, itt azt mondja nekünk, hogy az ész által Istent meg
nem ismerhetjük. Bizonyára Pascal sorainak olvasása késztette Hardouint
arra, hogy Pascalt egészen tévesen az atheisták közé sorozza. Pascal ezt
kétségkívül a leghatározottabban visszautasította volna, mint a hogy az
atheistákat sokszor kíméletlenül meg is támadta.]
[Footnote 10: Ime ismét! – jegyzi meg Voltaire. – Lehetséges volna az,
hogy Pascal az, a ki így beszél, hogy ő ne érezze magát elég erősnek az
Isten létezésének bebizonyítására.]
[Footnote 11: A mit kiváncsiságból megtudtak, azt önhittségből figyelmen
kívül hagyják.]
[Footnote 12: Az erkölcsi és jogi elvek megkülönböztetése még hiányzik
Pascalnál.]
[Footnote 13: Épen semmi sem a mi sajátunk a mit annak tartunk; a
tanács- és néphatározatok folytán űzik a bűnt; miként egykor bűneinkben,
úgy most törvényeinkben rejlik a baj.]
[Footnote 14: A jog legridegebb alkalmazása e legridegebb
igazságtalanságra vezet.]
[Footnote 15: Hobbes tétele.]
[Footnote 16: Condorcet itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatával Hobbes
irányához látszik közeledni; és így Pascal, századának legvallásosabb
bölcsésze, az igazság fogalmára nézve ugyanazon véleményben van, mint
ugyanezen század legvallástalanabb bölcsésze.]
[Footnote 17: Plato szerint azok a legjobb törvények, a melyeket a
polgárok életüknél is jobban szeretnek; a törvényhozók legnagyobb
művészetét az képezi, hogy a polgárokkal megszerettessék hazájok
törvényeit. Mily nagy a távolság Athén bölcsésze és a Faubourg
Saint-Jaques bölcsésze között! (_Condorcet_ megjegyzése.)]
[Footnote 18: Minthogy az igazságot, mely által szabaddá tehetné magát,
nem ismeri: rászolgál arra, hogy rászedjék őt]
[Footnote 19: E fejezet az atheisták ellen intézett támadások egyikének
töredékét foglalja magában. Velök szemben Pascal, mint a _Lettres
Provinciales_-ban a jezsuiták ellen is, mindenkor szokatlanul
szenvedélyes, ingerült hangot használ; egyenes lelke kerüli a
tartózkodást, irtózik minden szépítéstől s nyiltan kifejezi
ellenszenvét; inkább túlzásba esik, csakhogy ne kelljen leplezgetnie.]
[Footnote 20: Erre nézve Condorcet megjegyzi, hogy itt Pascal
okoskodásaiban bizonyára némi tévedés van. Mert igaz, hogy érthetetlen
az, ha valaki oly dolgot, melyet megtudhatna, s a melynek megtudása rá
nézve végtelenül fontos, nem igyekszik kutatni. De ha valaki meg van
arról győződve, hogy e részben nem tudhat meg semmi bizonyosat, hogy az
emberi szellem oda eljutni nem képes: akkor bátran maradhat továbbra is
a kétkedés állapotában a nélkül, hogy esztelennek tünnék fel ezért.
Maradhat nyugodtan a bizonytalanságban, ha hiszi azt, hogy az igazságos
Isten nem teheti függővé az emberek túlvilági állapotát annak a
megtudásától, a mit úgy sem tudhatnak meg. Ha az az ember, a ki
tömlöczébe zárva, nem tudja, vajon halálos ítéletét kimondták-e már, de
ártatlanságát érzi, s számít biráinak igazságszeretetére, s e mellett
nincs is módjában megtudni, mit határoznak felette: nyugodtan várhatja a
következendőket s bizonyára helyesen teszi ezt. Azzal kellett volna
tehát Pascalnak okoskodásait megkezdeni, hogy bebizonyította volna,
miszerint nem lehetetlen az embernek a jövő élet felől némi ismereteket
szerezni.]
[Footnote 21: Itt Condorcet ismét megjegyzi, hogy tulajdonképen azt
kellett volna Pascalnak bebizonyítania, hogy a lélek halhatatlansága
igaz-e, nem pedig, hogy a ki hisz benne, vagy kutatja, emelkedettebb
szellemű-e, mint az, a ki közönyös iránta. E nagy igazságot, a lélek
halhatatlanságát azért kell elhinni, mert be van bizonyítva, nem pedig
azért, mert az abban való hit irántunk másokban több bizalmat kelt. Mert
a Pascal okoskodása téves következtetésre juttathat bennünket. Hiszen
nem a szerint kell bíznunk valakiben, a mint hisz, vagy nem hisz a lélek
halhatatlanságában, hanem inkább a szerint, a milyen a jelleme. Itt
példákat hoz fel aztán Condorcet a történelemből, a mely nem igazolja
Pascal állítását.]
[Footnote 22: Az emberi gyarlóságoknak alább következő remek rajzát
Pascal _Gondolatai_nak egyes kiadói megjegyzésekkel kisérik, melyekben
példákkal akarják kimutatni, hogy az emberi természet nem oly gyarló,
mint azt Pascal kissé sötét színekkel festi. Mi e megjegyzéseket
szándékosan mellőzzük, mivel Pascal is csupán csak a _nagy tömegre_
alkalmazza az emberi gyengeségek e rajzát; s egyáltalában nem akarja azt
mondani, hogy ez emberi félszegségektől a művelt lélek, az erkölcsi
finomság s a nemes kedély ne tudna többé-kevésbé szabadulni. Pascal maga
is eléggé megmutatta, mily keveset törődik mások elismerésével; és ha
megismerjük Pascal műveiből gondolkodásmódját, vagyis jobban mondva: őt
magát, akkor önkénytelenül is arra kell gondolnunk, hogy az alább
következő mesteri kézzel festett emberi gyengeségek közül Pascalban
keveset találhatunk fel. Arra nézve, hogy az emberi gyarlóságokon nagy
részt felül lehet emelkedni, ne hozzunk fel példákat a történelemből;
mert erre nézve legjobb bizonyságot nyerhetünk akkor, ha Pascal műveit
elolvassuk: az emberi gondolkodás gyarló voltának legfényesebb
czáfolatát Pascal szellemes, ragyogó gondolatai képezik.]
[Footnote 23: Condorcet, Pascal e gondolatát magyarázva, azt mondja,
hogy Pascal e fejezetben azt bizonyítja, hogy a nép előítéletei s
közvéleménye a józan észen alapszanak; de hogy ez nem jelenti azt,
mintha a népnek esze volna ahhoz, hogy az előítéleteket elfogadja. Az
előítéletek ellenkeznek a nép eszével, de ez azokat önkénytelenül mégis
magáévá teszi.]
[Footnote 24: Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal itt túlzásba esett.
Hiszen senki sem kivánja a néptől, a nagy tömegtől, hogy érzéke legyen a
finomabb, nemesebb élvezetek iránt! Nem; a kinek az izlése köznapias, az
keressen oly élvezetet, a mely lelkét nem foglalja el, s a kinek
finomabb izlése van, az keressen lelki élvezetet. Végre is, mindenkinek
kell élni!]
[Footnote 25: Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatot
Montaigne-tól vette át; csakhogy Montaigne máskép értelmezi ezt a
gondolatot és kifejti jobban. A mi különféle akarataink nem
ellentmondások; mert sokféle érzékünk van s ha ezek közül csak egyik is
meg van támadva, agyunk működése s ezzel együtt felfogásunk is
szükségképen módosulni fog. Igaz, hogy majd szomoruak, majd vidámak
vagyunk, de ez természetes következménye ama helyzetnek, melybe jutunk.
Az állat is különfélekép fog érezni ura iránt, ha ez őt simogatja és
eteti, vagy pedig ha kínozza és meg akarja ölni. Nincs bennünk
ellenmondás, sőt akkor volna, ha különböző helyzetekben egyformák
maradnánk. A kik azt mondják, hogy két lelkünk van, ép úgy mondhatnák,
hogy harmincz vagy negyven lelkünk van; mert hiszen különböző lelki
állapotokban ugyanazon dologról harmincz- vagy negyvenféleképen is
vélekedhetünk. Ez a «kettős lélek» feltevése metaphysikai képtelenség;
épen úgy lehetne mondani, hogy a kutya is kettős alakban jelenik meg,
mivel harap és nyalogat is; a tyúk is, mivel kis csirkéit előbb
gondozza, majd elhagyja és később fel sem ismeri többé; a tükör is,
mivel minden tárgyat nem mutat egyformán, hanem a benne levő képek az
előtte levő tárgy szerint alakulnak; a fa is, mivel majd lombos, majd
pedig csupaszok az ágai!]
[Footnote 26: Voltaire megjegyzi, hogy Pascal ez okoskodása téves és
veszélyes úton halad; mert már Prometheus és Pandora meséje, Plato
Androgynái, az ős egyptomiak és Zoroaster tanai is kifejtik e
látszólagos ellentmondások okait. A keresztyén vallás nem volna kevésbbé
helyes akkor sem, ha tanaiból e szellemes következtetéseket le nem
vonnók, melyek különben is nem egyebek, mint csak a lángész
csillogtatásai. Az igazi vallás lényeges kelléke az, hogy emelkedett
legyen, de az nem, hogy az említett állítólagos ellentétekről számot
adjon; nem szükséges az, hogy a vallás a metaphysikára tanítson, mint a
hogy nem szükséges az sem, hogy a csillagászatra oktasson.]
[Footnote 27: Voltaire megjegyzi, hogy az nem igaz, hogy a zsidók
törvénye a legrégibb, mivel még Mózes kora előtt Egyptomban tartózkodtak
a zsidók, a hol már akkor bölcs törvények uralkodtak. Az is téves
állítás, hogy a «törvény» szót csak Homér után ismerték; mert már Homér
is szól _Odysseájá_ban Minos törvényeiről. Hesiodban is feltaláljuk e
szót; de ha sem itt, sem Homérban nem is fordulna elő e szó, az nem
bizonyítana semmit sem. A hol királyság, király és nép volt, ott
mindenütt volt már törvény is. China törvényei korábbiak a Mózeséinél.
Téves az az állítás is, hogy a görögök és rómaiak a zsidóktól vettek
volna át törvényeket. Köztársaságaik kezdetén nem tehették ezt, mert
hiszen akkor még nem ismerték a zsidókat s később nem tehették ezt
azért, mert akkor, mint általában ismeretes, gyűlölték e barbárokat.
Gondoljunk csak arra, hogy emlékezik meg Cicero Jeruzsálemnek Pompejus
által való elfoglalásáról szólva. Philon, e zsidó író, kit Pascal itt
alapul vett, maga is beismeri, hogy a zsidók törvényeit a Septuaginta
lefordítása előtt más nép nem ismerte.]
[Footnote 28: Voltaire megjegyzi, hogy ez őszinteségre mindenütt
találunk példát s hogy az az emberi természetből folyik. A zsidók
önhittsége elhiteti velök, hogy nem az ő kárhozatos politikájok, nem a
művészetekben való járatlanságuk s nem csiszolatlanságuk tette őket
tönkre, hanem az Isten haragja bünteti őket; elégtétel érzetével
gondolnak arra, hogy az Isten haragját semmiképen sem háríthatták volna
el s hogy mégis csak ők az Isten kiválasztott, dédelgetett népe. Ha
valamely egyházi szónok így szól hozzánk, francziákhoz: «Nyomorultak,
tehetetlenek vagytok; azért vertek meg titeket Hochstedt-nél és
Ramillies-nél, mert nem tudtatok jól védekezni», a hallgatók meg fogják
őt kövezni; de ha azt mondja nekünk: «Ti vagytok Isten szeretett népe;
csakhogy büneitek miatt azzal büntetett Isten, hogy Hochstedt-nél és
Ramillies-nél kiszolgáltatott ellenségeiteknek. De mivel ismét
visszatértetek hozzá, kegyelmébe vett és megengedte, hogy Derain-nél
legyőzzétek ellenségeiteket», a szónok e szavai a hallgatóságban
rokonszenvet keltenek.]
[Footnote 29: L. a bevezetést.]
[Footnote 30: L. a bevezetést.]
[Footnote 31: E gondolatot Bossuet vette fel legelőször.]
[Footnote 32: Boileau Pascaltól vette ezt a gondolatot, midőn egy
ifjúnak ezt mondta: «Mindenre megtanítottak téged, csak arra nem, hogyan
kell másoknak tetszened. És te mégis ezt tudod legjobban.»]
[Footnote 33: A 107 és 108-ik gondolat Périer Margit emlékiratai után
van felvéve.]
[Footnote 34: Töredék.]
[Footnote 35: A jansenismus, mint követői mondták, nem lépett fel uj
tanokkal, hanem épen a keresztyénség eredeti tanait akarta
visszaállítani.]