Az ember gondolkodásra született; nincs egy pillanat sem, melyben
valamiről ne gondolkoznék. De a gondolatok, melyek magokba véve boldoggá
tudnák tenni az embert, ha örökké foglalkoztatnák őt és lekötnék
figyelmét, csakhamar elfárasztanák. A szakadatlan egyformaságot soha sem
szokhatja meg az ember; mozgásra, tevékenységre van utalva s szüksége
van arra, hogy olykor megrázkódtassák őt ama szenvedélyek, melyeknek oly
sok forrását leli fel szívében.
Az ember természetéhez legillőbb s a legtöbb egyéb érzelmet és indulatot
magában foglaló két szenvedély: a szerelem és a dicsvágy. E kettőnek
semmi köze sincs egymáshoz, habár gyakran kapcsolatba hozzák őket. Sőt
egyik a másikat mindig meggyöngíti, s a legtöbbször tönkre teszi.
Bármily emelkedett lelkületű legyen is valaki, csak _egy igazi, erős_
érzelem töltheti el lelkét, s ha a szerelem és a nagyravágyás találkozik
egymással, mind a kettő eltörpül s nagyságának felét elveszti.
Az idő, az életkor semmi befolyással sincs e két szenvedély
keletkezésére és megszünésére; megszülethetnek azok már a gyermekkorban
és élhetnek a sírig. Mivel mindenek előtt a bensőség, a hév az, a mi
élteti e szenvedélyeket: úgy látszik, hogy mindkettő inkább az ifjú
kornak sajátja s hogy évek multán gyöngül mind a kettő; de ez mégis a
ritkább esetek közé tartozik.
Az emberi élet fájdalmasan rövid. Rendesen a születéstől számítják azt;
de én részemről csak az értelem kifejlődésétől számítom, a mi pedig
legtöbbször csak az ember húsz éves korában fejeződik be. Addig
gyermekek vagyunk.
Mily boldog az az élet, a mely szerelemmel kezdődik és nagyratöréssel
végződik! Ha hatalmamban volna a választás, én ilyen életet kivánnék
magamnak.
Szeretni, a míg az ifjú kor édes hevülete tart és a mikor ennek helyén
üresség támad, ezt a dicsvágygyal tölteni be!
Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei;
mivel a szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, a
melyeknek forrása _lelkünkben_ van s a testiség, az anyagiság csak
mellékesen járul hozzájok. _A szenvedélyek tehát oly erősek, a mily nagy
maga a lélek_, melynek összes képességeit lefoglalják magok számára.
Csupán az igazi, erős, nagy szenvedélyekről szólok itt; mivel a kisebb
indulatok gyakran jelentkeznek együttesen is és különféleségeikkel
sokszor megzavarják az embert.
A nagy lélek mindenben nagy; minden sajátsága nagyságára vall.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vajon kell-e szeretnünk? Hasztalan kérdezzük ezt. Ezt csak érezni lehet.
Az okoskodás, a megfontolás itt ki van zárva; felkeresnünk nem lehet a
szerelmet, hanem önkénytelenül ragadtatunk feléje. És ha eszünket hívjuk
segélyül, hogy eligazodjunk, az mindig meg fog csalni minket.
A tiszta szellem csak tiszta érzelemre képes. Az emelkedett, tiszta
lelkületűek hévvel szeretnek és öntudatosan.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kétféle szellem van: az egyik biztosan, sokszor nehézkesen, de
hajthatatlanul halad előre s ezt mennyiségtaninak nevezhetnők; a másik
alkalmazkodó, hajlékony, s rendelkezik mindig változatos gondolatokkal,
melyeket a szeretett lény sokféle tulajdonságaira alkalmaz; ezt finoman
kiműveltnek lehetne neveznünk. Ez utóbbi egyetlen könnyed, futó
tekintettel felismeri az embereket, a szem kifejezéséből, az egyes
mozdulatokból következtet a szívre, a lélek működésére.
Ha valakinek a lelke e kétféle szellemi sajátságot együttesen birja,
akkor magáénak mondhatja a szerelem legnagyobb gyönyöreit! mivel
szelleme erős és hajlékony is egyszersmind; pedig e tulajdonságok
mindenike szükséges két szerető szív megszólalására.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szeretet érzelme már velünk születik s annál inkább kifejlődik
szívünkben, minél tökéletesebbé, műveltebbé válik szellemünk. E velünk
született szerelmi ösztönünk arra készt, hogy szeressük azt, a mi nekünk
szépnek tünik fel; de nem mondja meg nekünk soha, hogy mi az, a mit
szeretünk és miért szeretjük azt. Ki merné tehát tagadni, hogy mi csupán
azért vagyunk itt e földön, hogy szeressünk? Valóban, akármint
igyekeznénk is érzelmeinket elfojtani, szeretünk folyton, szünet nélkül.
Még oly dolgokban is, a melyekből száműzni reméltük a szeretet érzelmét,
a melyeket nem tartunk összeegyeztethetőnek a szeretet érzelmével, ott
él elrejtve, titkon a mi szeretetünk. Az ember egy pillanatig sem lehet
el szeretet nélkül.
Az ember nem szeret örökké önmagával foglalkozni. _Azonban szeret:_ és
így szeretetének tárgyát önmagán kívül kell keresnie. E tárgyat csak a
szépben leli fel; de mivel ő maga Isten legszebb teremtménye, önmagában
kell feltalálnia ama szépnek _mintáját_, melyet szeretete tárgyául a
külvilágban keres. És mindenki megfigyelheti azt, hogy a szépnek első
sugarait önmagában leli fel s aztán a szerint, a mint ezeknek a külvilág
tárgyai megfelelnek, vagy ezekkel ellentétesek, – a szerint alakul meg
bennünk a szépnek és rútnak eszméje. Ámde midőn az ember önmagát
elhagyva, önmagából mintegy kilépve, az ez által támadt ürességet a
külvilág valamely teremtményével akarja betölteni, nem elégedhetik meg
bármivel. Szíve nagyon üres; olyannal kell betölteni szívét, a mi hozzá
hasonló s legjobban megközelíti őt. A szépségnek tehát, hogy az embert
kielégítse, nem csupán külsőleg szépnek, hanem a bennünk élő szépnek
eszméjével összhangzónak, hozzánk hasonlónak is kell lennie. A
hasonlóságot aztán csak nemünk különbözősége korlátolja.
A természet mindezek igazságát mélyen bevéste lelkünkbe; gondolkodnunk
sem kell a végett, hogy minderre rá jőjjünk. Érezzük, hogy a szívünkben
üresség van, mely betöltésre vár. De jobban érezzük, semhogy egészen
kifejezni birnók.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Habár a szép eszméje eltörülhetlenül lelkünk mélyébe van vésve,
megvalósulása a körülményekhez képest az egyeseknél különböző. A szép
külső alakját mindenki máskép képzelheti. Mert nem az elvont, eszményi
szépet keressük csupán, hanem azt bizonyos _alakban_ akarjuk látni,
melynek apró részleteit is megalkotjuk; s el lehet mondani, hogy
mindenkinek a lelkében megalakul annak a szépnek az eredetije, a melynek
másolatát keresi a nagyvilágban. De sokszor a nők határozzák meg
eszményeinket; a nekünk tetsző nő egyéniségéből vonjuk le az egyes
tulajdonságokat: előbb valósul meg a szép, s aztán _csak_ ebből alkotjuk
meg az eszményt. A nők korlátlanul uralkodnak lelkünkön s bevésik oda
annak a szépségnek az eszményét, a melylyel ők birnak, vagy a mely nekik
tetszik; és így az ő akaratuk szerint alakul meg bennünk a szépnek
eszméje. Ez az oka annak, hogy a szőkéknek és a barnáknak megvan a magok
százada: a nők ízlése szerint alakul a mi ízlésünk is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A világ, vagy az egyes országok sokszor szabályozni akarják a szép
eszményét. Pedig nagyon különös, hogy a szokás annyira bele játszék
érzelmeinkbe.
A _szép_ általános szabályainak megállapítása azonban nem akadályozza
meg azt, hogy mindenkiben külön eszméje éljen a szépnek, a mely szerint
ítéljen mások felől és a melyre támaszkodva ki merje mondani, hogy az ő
szerelmének tárgya a legszebb a világon.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szépség sokféle alakban jelentkezik; fenntartására a nő egyénisége már
magában véve is elégséges. A mely nő szellemes, bámulatosan tudja
szépségét folytonosan éleszteni. A mely nő tetszeni akar, és a szépség
előnyeit legalább részben birja, mindenkor eléri czélját; és bármilyen
óvatos legyen is a férfi, a nő, ha nem is törekszik erre, meg fogja
magát szerettetni. Ha a férfi szívében van még bármily kicsiny
betöltésre váró hely, a nő könnyen befészkeli magát oda.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ember gyönyörökre született: érzi ezt és nincs is ennek felismerése
végett egyéb bizonyítékra szüksége. Csakis észszerűen cselekszik, midőn
átadja magát a gyönyöröknek. De legtöbbször csak _érzi_ szívében a
szenvedélyt, a nélkül, hogy tudná, mikor és hogyan keletkezett az.
A valódi és álgyönyör egyaránt eltöltheti a lelket. Ha nem is igazi az
öröm, elég, ha azt hiszszük róla, hogy az.
A szerelemmel mindenütt találkozunk. Magunk is könnyen hajlunk a
szerelem felé. Semmit sem fogadunk be oly örömest a szívünkbe, mint a
szerelmet. Ez az ember legtermészetesebb érzelme.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És a szerelemre az idő nincs semmi befolyással; nem öregszik az soha.
Mindenkor újszülött a szerelem. Igy mondják nekünk a költők s gyermek
alakjával testesítik meg ez érzelmet. És mi szivesen elhiszszük; mert
érezzük, hogy úgy van.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szerelem szellemessé tesz minket és a szellem tartja fenn a szerelmet.
Mindennap újabb tetszést kell keltenünk és látszólagos egyformaság
mellett bámulatos változatosságra vagyunk képesek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A becsvágynak van bennünk egy bizonyos forrása, mely önmagunk előtt úgy
tünteti fel egyéniségünket, mint a mely saját magunkból kikelve a
külvilágban is képes volna többféle szerepet betölteni. E becsvágy, e
hiúság visz bennünket sokszor a szerelemre is. Arra vágyódunk, hogy mi
is szerettessünk és sóvárogva merülünk el a szeretett lény szemeinek
nézésébe, hogy ezekből kiolvassuk az óhajtott viszonszerelmet. Mert a
szem fejezi ki a szív érzéseit; de a szem beszédét csak a szerető szív
érti meg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ember önmagában véve tökéletlen lény; saját mását kell feltalálnia,
hogy boldog lehessen. És legtöbbször olyat keres, a kivel hajlama,
lelkülete megegyezik; mert ily lénnyel egyesülve véli a boldogságot,
saját lényének érvényesülését legkönnyebben feltalálni. De sokszor
megesik, hogy valaki önmagánál emelkedettebb lelkületű lény felé
vonzódik; csakhogy ilyenkor a szerelem mellett azonnal feltámad a
_nagyravágyás_, mely a magasabban álló lény elnyerésére ösztönöz.
Nemsokára aztán annyira elhatalmasodik itt a nagyravágyás, hogy elöli a
szerelmet. Zsarnokká válik, mely nem tűr társat az uralomban; egyedül
akarja birni a hatalmat s mellőle minden érzelemnek, minden
szenvedélynek pusztulnia kell.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az emelkedett lélek vonzalma, barátsága jobban betölti szíveinket, mint
a köznapi lények szeretete. Ez utóbbi viszonzás nélkül úszik át szívünk
felszínén; míg az emelkedett lélek szerelme betölti egész lényünket és
ott marad örökké.
Gyakran szólunk oly dolgokról, melyeket csak úgy bizonyítunk be, hogy
felhívjuk hallgatóinkat: figyeljék meg önmagokat, elmélkedjenek a
mondottak felől és be fogják látni szavaink igazságát. Ily
bizonyítékokat hozhatok én is itt elő.
Ha valaki gyöngéd és finom lelkületű, bizonyára a szerelemben fognak e
lelki tulajdonai leginkább mutatkozni. Mivel a szerelem érzelme által
önmagunkból kikelve, a külvilág valamely teremtménye iránt vonzódunk:
mindazt, a mi a szeretett lényt és vonzalmunkat fenyegethetné, – mivel
az a külvilágból jön, – könnyen megláthatjuk s kerülhetjük. Valódi
gyöngédségre csak az emelkedett, tiszta, kiművelt szellem képes. A
gyöngédség legtöbbször öntudatlan; nem mindenki gyöngéd, a ki ilyennek
tartja magát; és a ki gyöngéd akarna lenni, az épen nem igazán gyöngéd.
A nők örömest látják a gyöngédséget a férfiaknál és nézetem szerint
ezzel lehet őket leggyakrabban megnyerni. A szellem nagysága előtt, mely
az illetőket másoktól megkülönbözteti s mely mindig gyöngédségre vezet,
a nők örömest hajolnak meg. A gyöngédség, mivel a szellemi képesség
egyik nyilvánulása, miként emez, általában szintén velünk születik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Minél emelkedettebb, kiműveltebb szellemű valaki, annál több szépséget
vesz észre; de mihelyt igazán szeret, azontúl csak egy szépség létezik
számára.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Egy_ gondolattal való szakadatlan foglalkozás elfárasztja az emberi
szellemet. És ezért a szerelem gyönyöreinek maradandósága érdekében,
olykor el kell felednünk s tudatunkból kiragadnunk azt, hogy szeretünk.
Ez nem hűtlenség a szeretett lény iránt, mert hiszen mást nem szeretünk;
hanem csak újabb erő gyűjtése arra, hogy még jobban szerethessünk. A
természet parancsolja azt s lelkünk öntudatlanul engedelmeskedik. Mily
gyarlóságára mutat ez az emberi természetnek! mennyivel boldogabbak
lennénk, ha örökké szakadatlanul egy gondolatnak élhetnénk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szerelemnek megvannak a maga kínjai, de végtelen gyönyörei is. Mily
boldogság minden gondolatunkat és tettünket arra irányozni, hogy
megnyerjük mindig annak a tetszését, a kit legjobban becsülünk!
Tanulmányozzuk saját lelkünket, hogy jobb érzéseinket sorra előszedjük
és egyéniségünkkel megismertessük a szeretett lényt, a ki egy
tekintetével gyönyört és kínt okozhat; és ha ő nem is figyeli meg lelki
állapotunkat, mily büszke elégtétel az már magában véve is nekünk, hogy
ő az, a mindenek felett becsült lény, a ki hullámzásba hozza
érzéseinket! Szeretnők, ha egyszerre száz nyelven szólhatnánk, hogy
kifejezzük érzelmeinket s mivel szó nem jön ajkainkra, tekintetünkkel,
mozdulatainkkal akarunk ékesszólók lenni.
Mindeddig még csak gyönyöreit ismerjük a szerelemnek, mely szakadatlanul
foglalkoztatja lelkünket. Boldogok vagyunk; mivel szünet nélkül lekötve
tart az a törekvés, hogy ápoljuk érzelmünket, mely oly kellemesen érinti
szívünket. De ily állapotban nem maradhat soká a szerelem; mivel
egyedüli tényezők vagyunk még oly érzelemnél, melynél szükségképen két
szereplő szükséges, a vágyódás izgalmai kimerítik a lelket.
Az érzelem megmarad továbbra is ugyanaz; de új elemek vegyülnek bele.
Arra törekszünk, hogy megszerettessük magunkat.
Ez útat megtéve, a túláradó érzelem megapad és ha nem nyer segítséget
azon forrásból, mely az érzelmet magát létre hozta, a szívnek elfojtva
tartott sokféle ellentétes indulatai életre kelnek s a szívet ezer
darabra tépik. De a reménynek csak egyetlen kis sugara újra feléleszti s
előbbi állapotába helyezi a szerelmet. Gyakran pedig csak játékot űznek
velünk a nők; de sokszor igazi szánalmat éreznek irántunk. Csak
reménysugár legyen – és boldoggá tesz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az igazi benső érzelem az első lépést a szemek ékesszólásával teszi meg.
Csakhogy ez ékesszólás titkát jól meg kell érteni.
Ha két egyén _ugyanazon_ mély és igaz érzelemmel van eltelve, nem
fedezheti fel egymás titkát, vagy pedig csak az egyik érti meg a másik
néma ékesszólását; de azt ez utóbbi nem tudja, vagy nem meri tudni.
Ha szeretünk, önmagunk előtt egész másoknak tününk fel, mint a mik
azelőtt voltunk; és azt hiszszük, hogy mindenki észreveszi rajtunk e
változást; pedig e feltevésünk nagyon téves. De mivel eszünket
szenvedélyünk korlátok közé szorítja, nem itélhetünk tisztán s
bizalmatlankodunk mindenki iránt.
Ha szeretünk, folyton rettegünk attól, hogy észreveszik vonzalmunkat.
És minél hosszabb a szerelem ez útja, annál több gyönyört éreznek a
gyöngéd finom lelkületűek.
Vannak olyanok, a kiknek sokáig szükségök van a reménylésre: ezek a
gyöngéd, emelkedett lelkületűek; s vannak ismét olyanok, a kik nem
tudnak sokáig ellentállni az akadályoknak: s ezek a durvább,
műveletlenebb, köznapi lelkek. Az előbbiek tovább és több lelki
gyönyörrel szeretnek; az utóbbiak vonzalma hirtelenebb, követelőbb és
gyorsabban lejárja magát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szerelem legelső jelensége: a határtalan tisztelet az iránt, a kit
szeretünk.
Nincs semmi a világon, bármily magasztosnak, nagynak tünik is fel,
melyet hasonlítani mernénk szerelmünk tárgyához.
Az írók soha sem festhetik elég híven szerelmes hőseik lelki állapotát,
hacsak ők magok is nem élték át a szerelem gyönyöreit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszerre többet, vagy sokszor igazán szeretni: épen olyan
természetellenes, mint a milyen visszataszító az, ha valaki valamely
dologról igazságtalan ítéletet mond. Az igazi, erős szenvedély többszöri
vagy együttes jelentkezése oly bántó hatással van ránk, mint az
igazságtalanság.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szerelemben a némaság többet fejez ki, mint a szó. A szótlanságra
kárhoztatott szerelem ékesszólóvá válik. Megfontolás nélkül, pusztán
csak az érzelem uralmának engedve, némaságunk, mozdulatlanságunk mindent
kifejez.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sokszor szeretsz olyant, a ki nem is sejti érzelmeidet; és mégis oly hű
maradsz hozzá, mintha szerelmed viszonozva volna.
Az emberi lélek megismerésének egyik módja az, ha magunkat másokhoz
hasonlítjuk.
Nekem meggyőződésem az, hogy a valódi benső szerelem elfeledteti velünk
társadalmi állásunkat, barátainkat és az egész külvilágot. És ezért visz
oly magasra a szerelem, mivel minden gondolatunk egyetlen lényt vesz
körül, a mely elégnek tünik fel nekünk az egész életre; szívünkben,
melyet egyetlen érzelem teljesen betölt, nincs többé hely semmi más
számára. Gondjaink, nyugtalanságaink, kétkedéseink eltünnek. Nem
törődünk többé azzal, mit mond a világ. Mások véleménye nem létezik
számunkra; minden tettünk, minden gondolatunk észszerű, mert igaz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem csupán szokás az, hanem természetünkből kifolyó szükségszerűség,
hogy a férfiak teszik meg az első lépést a nők hajlamának megnyerésére.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az az önfeledtség, mely a szerelmet kiséri, és önmagunknak a szeretett
lényhez való fűzése, oly tulajdonságokat kelt bennünk életre, a melyek
eddig egyáltalában nem voltak meg bennünk, vagy nem voltak kifejlődve.
Mindenki átnemesül, lelke emelkedetté, magasztossá válik.
A szűkkeblű ember szabadelvűvé válik, sőt nem is emlékezik már előbbi
lelki tulajdonságaira. Előbbi szenvedélyei, indulatai összezsugorították
lelkét, melyet most a szerelem kitágított, terjeszkedővé tett, az önzés
korlátai közül a külvilágba hozott ki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Helytelen dolog azt mondani, hogy a szerelem az észt nélkülözi. Semmi
meggyőző okot sem tud felhozni az, a ki a szerelem észszerűségét el
akarja vitatni. A szerelem azonos az észszel. A gondolatok rohamosan,
birálat és megfontolás nélkül követik ugyan egymást; de mégis csak az
észnek, a léleknek működése az; ha másként lenne, nem lennénk egyebek
szomorú gépeknél. Ne zárjuk tehát ki az észt a szerelemből, mert hiszen
az elválaszthatatlan ettől. Nincs igazuk azoknak a költőknek, a kik a
szerelmet vaknak írják le; vegyük le a köteléket szemeiről és adjuk
vissza látását újra, melyet önkényesen el akartak tőle venni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben
támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jőjjön s a
tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Új, változatos dolgok
megismerésére törekszünk. Lelkünk magasztosabbá válik s életünk sem
folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. _Minden, a mi emeli
lelkünket, éleszti szerelmünket is._ A kellemes és szép azonos fogalmak,
melyeket mindenki saját hajlamai szerint alakít meg magának. Sokan
valami nagyon elvont, s oly magasan álló fogalomnak tartják a kellemest,
hogy azt az ember nem birja elérni. Pedig a kellemesség, mint emberi
tulajdonság, nem egyéb, mint _könnyed, élénk szellem_. És e tulajdonság
az, a mely okvetlenül szükséges a szerelemnél.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tisztelet és szeretet helyes arányban legyenek egymáshoz; támogassák
egymást, és különösen a tisztelet soha se nyomja el a szeretetet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szerelem nem az emelkedett lelkeknél fordul elő leggyakrabban; –
igazi, benső szerelemről szólok –; nagyfokú szenvedélynek kell elömleni
rajtok, hogy megrázkódtassa őket. De ha aztán szeretnek, sokkal
igazabban szeretnek, mint mások.
Sokan mondják, hogy vannak a szerelemre inkább és kevésbbé hajló
nemzetek. De ez téves állítás; legalább oly értelemben, mint mondják. A
szerelem nem egyéb, mint egyetlen egy gondolathoz való hozzáfűződés; és
így az egész földön egy és ugyanaz. Az éghajlat csupán az érzelem
lényegéhez nem tartozó anyagiságra lehet befolyással; de magára az
érzelemre nem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A ki a szerelmet híven játszsza, az igazán szeret. A szerelem látszatát
az, a ki nem szeret, nem adhatja meg. Az érzelem nem álczázza magát
soha; és ebben mégis különbözik az igazságtól, a mely sokszor álruhában
jelenik meg.
A szerelem közvetlen és így – habár csak az előtt, a ki azt megérteni
hivatva van – elárulja magát; míg az igazság sokszor elrejtőzik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha távol vagy attól, a kit szeretsz, elképzeled magadban, hogy mi
mindent fogsz tenni és elmondani, és ha közelében vagy, semmit sem
cselekszel és semmit sem szólsz. Mért van ez így? Mert távollétedben
eszed képes a megfontolásra, elmélkedésre; míg a szeretett lény
jelenlétében eszed megzavarodik és elhatározásra képtelen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Semmit sem mersz koczkáztatni a szerelemben; mert félsz, hogy mindent
elvesztesz. És mégis meg kell tenned a lépéseket, hogy előbbre haladj.
De mennyire szabad előre lépned? Félve, remegve gondolsz erre, a míg rá
nem jösz a kellő távolságra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Legjobban megzavar az, ha olyant tapasztalsz, a mit előnyödre
magyarázhatnál, de nem mered annak valóságát elhinni. Remény és félelem
közt hányódol, de végre is ez utóbbi győz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha valódi bensőséggel szeretsz, mindig új és új alakban tünik fel
szereteted tárgya. Rövid távollét után azt hiszed, hogy már kevésbbé
szeret. És mily öröm az, ha sértetlenül feltalálod ismét szerelmét!
Nyugtalanságod azonnal eloszlik. Csakhogy ehhez szükséges az, hogy már
nagyon előhaladtál légyen a szerelemben; mert a kezdődő érzelmen,
melynél a viszontszerelem érzete még meg nem szilárdult, mindig újabb és
újabb nyugtalanság tombol át.
És a míg a képzelődés gyötrelmei akként kínoznak, kivánod látni a
szeretett lényt, remélve, hogy az ő jelenlétében eloszlanak kételyeid;
de meglátva őt, úgy érzed, hogy még jobban szenvedsz. Az elmúlt kínokat
újabbak váltják fel, melyek még inkább gyötörnek. És nem vagy-e ily
állapotban szánalomra méltó?