Ne ismerjük félre önmagunkat, testből és lélekből állunk: és azért a
rábirás eszközét nem csupán az ész bizonyítékai képezik. Hiszen hány
dologról mondhatjuk azt, hogy kétségtelenül be van bizonyítva? A
bizonyítékok csak az észt győzik meg. A szokás képezi a legerősebb
bizonyítékainkat. Mert az az érzékeket nyeri meg, a melyek aztán
elragadják az észt, a nélkül, hogy ez gondolkodhatnék. Ki bizonyította
azt be, hogy holnap is nap lesz és hogy meg fogunk halni; és mégis van-e
oly dolog, melyet az emberek általában jobban elhinnének? A szokás
alkotja itt is meggyőződésünket; a szokás ad irányt egész életünknek.
Igaz, hogy nem a szokáson kell kezdeni, ha az igazságot meg akarjuk
ismerni; de ha már az ész meglátta, hogy hol van az igazság, a szokáshoz
kell folyamodni, hogy a szemünk elől könnyen elillanó hitnek vázlatát
elkészítse és aztán képét egészen megfesse; mert az fárasztó is, ha
minduntalan bizonyítékkal állunk elő. A szokást hivjuk segítségül, s az
így megalkotott hivésünk minden erőszakosság, fogás, és rideg bizonyíték
nélkül fogja velünk elhitetni a dolgokat, és minden képességeinket e
hivés felé irányozza úgy, hogy lelkünk abba mintegy természetszerűen
belehull. Nem elég az, hogy csak a meggyőződés erejével higyünk; kell,
hogy érzésünk ne hitesse el velünk az ellenkezőt.
Együttesen kell tehát megindítani az észt és a kedélyt: az észt a
bizonyítékok által, melyekre elég rá mutatni; és az érzést a szokások
által, melyek segélyével megakadályozzuk, hogy az az ellenkező irányba
ne térjen át.
MÁSODIK RÉSZ. A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.