Az ember nem lévén képes elkerülni a halált, megváltoztatni
tudatlanságát és gyarlóságait, feltette magában, hogy nem fog azokra
gondolni s reményli, hogy így boldog lehet: ez az egész, a mit ki tudott
találni arra nézve, hogy oly sok nyomorúságai közt megvigasztalódjék. De
ez igen tökéletlen vigasztalás, mivel nem gyógyítja meg a bajt, csak
egyszerüen elrejti rövid időre és nem engedi, hogy az így elrejtett baj
valódi orvoslását megkisértsék az emberek. És így az unalom, mely az
ember legfőbb baja, bizonyos tekintetben javára is szolgál, mivel
leginkább készteti arra az embert, hogy gyógyulást keressen; a
szórakozás pedig, melyet az ember legfőbb szerencséjének tart,
tulajdonképen legnagyobb baját képezi, mert leginkább elvonja őt attól,
hogy bajaira a mulatságoknál egyéb orvoslást keressen. Mindkettő az
ember gyarlóságának és nyomoruságának, de egyszersmind nagyságának is
bámulatos bizonysága, mivel az ember csak azért unatkozik s azért keres
oly sokféle foglalkozást, mert megvan benne elveszett boldogságának
eszméje, de e boldogságot, nem lelvén fel önmagában, hasztalan keresi a
külvilágban, mivel az ős állapot immár eljátszott boldogsága sem
bennünk, sem a külvilág teremtményeiben nincs, hanem csupán csak
Istennél.