Ha valaki naponként részt vesz valamely szerencsejátékban, annyira elűzi
ez által unalmát, hogy igazán szerencsétlen lenne, ha azon feltétel
alatt, hogy nem fog játszani, naponként átadnók neki azt az összeg
pénzt, a mennyit az nap nyerhet. Azt lehetne talán mondani, hogy ő a
játékban magában keres szórakozást, s nem nyereség után vágyódik; de hát
kisértse meg azt, hogy ne pénzre vagy más értékre játszszék, nem fog oly
érdeklődéssel játszani s unatkozni fog. Tehát nem csupán a mulatságot
keresi; a szenvedély nélküli játék untatja őt. Az kell tehát, hogy
szenvedélylyel játszszék, hogy izgalomba jöjjön, hogy megcsalja önmagát,
elhitetve magával, hogy boldoggá teszi őt a nyereség, az a nyereség, a
melyet nem fogadna el oly feltétel alatt, hogy ne játszszék; kell, hogy
tárgyat alkosson szenvedélyének, oly tárgyat, mely felköltse vágyát,
haragját, félelmét és reményét.
Az emberi szórakozások tehát nem csupán közönségesek, hanem nem is
valódi szórakozások, mert csalódásba ringatják az embert; képzelet és
önámítás az egész, mely nem tudná foglalkoztatni az ember szellemét, ha
az nem vesztette volna el izlését a szép és érzékét az igazi jó iránt s
ha nem volna annyi sok hibával tele. A szórakozás nyomorúságaink
közepett nem ad enyhülést, nem vigasztal meg, csak is az által, hogy még
nagyobb, kézzelfoghatóbb nyomorúságba visz; mert esztelenül elpazaroljuk
általa időnket és nem gondolunk magunkra. Az ily szórakozások nélkül
unatkoznánk s az unalom arra bírna, hogy unalmunkat más okosabb dologgal
űzzük el. A szórakozás megcsal, mulattat minket és észrevé tlenül
közelebb visz a halálhoz.