A legnagyobb része azoknak, a kik a hitetleneknek az istenség létezését
be akarják bizonyítani, azt állítja, hogy a természetből indul ki; és
ritkán sikerül czélját elérnie. Nem akarom én azon bizonyítékok
helyességét sem megtámadni, a melyeket sokan a szentírás olvasására
szentelt tanulmányaikból merítenek; mindezen bizonyítékok észszerüek, de
legtöbbször nem a meggyőzni szándékolt hallgatók szelleméhez mértek, nem
ezek lelkületéhez alkalmazottak.
Mert meg kell azt jegyezni, hogy az ily bizonyítás nem a vallásos
embereknek szól, nem azoknak, a kik mindenben szakadatlanul az általok
imádott Isten művét látják. Ezek különben is megértik a nagy természet
szózatát, mely alkotását hirdeti; ezek az égboltozatban különben is
Isten dicsőségét látják. De az olyanoknak, a kikben ez a nemes szikra
kihalt s a kikben ezt ujra fel akarjuk éleszteni; a kikre nem világít a
hit fénye, a kik a nagy természetben csupán csak homályt, sötétséget
találnak, ezeknek, ha meg akarjuk őket győzni, azt hiszem nem elégséges
bizonyítékok gyanánt felhozni a napot, holdat s a csillagok
pályafutását, vagy más közönséges okoskodást, a mely iránt ők
érzéketlenek. A természet szózatát ők napról-napra mindig kevésbbé értik
meg, süketté válnak iránta, épen mert az szakadatlanul a füleikbe cseng;
és a tapasztalás bizonyítja, hogy ily módon épen ellenkezőjét érjük
annak, a mit akarunk: elveszszük végső reményöket arra nézve, hogy
valaha az igazat megismerjék, ha mindig csak oly okoskodásokat hozunk
fel.
Nem ily hangon szól a szentírás, a mely pedig az isteni dolgokat jobban
ismeri, mint mi!