Az a benső harcz, a mely az ész és a szenvedélyek között folyik, arra
indította a bölcsészeket, hogy békét igyekezzenek létesíteni. Igy
történt aztán, hogy több bölcsészeti irány keletkezett, a szerint a mint
az egyesek erre más és más utat választottak. Sokan le akartak mondani a
szenvedélyekről és istenek akartak lenni. Mások ismét az észt akarták
semmivé tenni, hogy így állatokká legyenek. De sem az egyik, sem a másik
törekvés nem sikerült; egyrészt az ész megmaradt mindig s kárhoztatja a
szenvedélyek alacsonyságát és igazságtalanságát s megzavarja azok
nyugalmát, a kik magokat szenvedélyeiknek átengedték; és másrészt a
szenvedélyek is szakadatlanul élnek azokban is, a kik azokról le akarnak
mondani.
*
Ime ennyire mehet az ember saját maga, saját ereje által az igazat és
jót illetőleg.
Semmit sem tudunk úgy bebizonyítani, hogy okoskodásunk czáfolhatatlan
legyen. És pedig mégis megvan bennünk a teljes, minden kétkedésen felül
álló igazság eszméje.
Keressük a valóságot és csak bizonytalanságra lelünk önmagunkban.
Keressük a boldogságot s csak szenvedésekre lelünk.
Képtelenek vagyunk arra, hogy ne kivánjuk az igazságot és a boldogságot;
és képtelenek vagyunk a biztos tudásra és az állandó örömökre.
Ez az örökös kielégíthetlen vágyódás szakadatlanul kisér, hogy folyton
büntessen és éreztesse velünk gyarlóságunkat.