XVII.

Nagyon különösen hatnak ránk azok az ellentmondások, a miket az emberi

természetben minden dologra nézve fellelünk. Az ember arra van alkotva,

hogy az igazságot megismerje; vágyakozik utána, keresi azt; és mégis a

mikor már elérni igyekszik, szemére homály borul s a zürzavarban sokszor

azt hiszi, hogy már magáévá tette az igazságot. Igy keletkezett a

kétkedők és a dogmatikusok pártja; az előbbiek meg akarták tagadni az

embertől az igazság megismerésének képességét, az utóbbiak azt

bizonyítani igyekeztek. De mind a két párt oly kevéssé valószinű

érvekkel küzdött, hogy a zavart csak növelték az emberekben, a kiknek

egyedüli világosságuk a saját emberi természetök.

A kétkedők főelve az, hogy semmi bizonyosság sem győzhet meg bennünket

valaminek az igazsága felől; és a hiten kivül csakis arra vagyunk

utalva, a mit természeti érzékeinkkel felfogunk. Ez a természetes érzés

pedig csakugyan nem vezethet az igazság felismerésére, mert az ember a

hiten kivül máshonnan nem meríthet bizonyosságot az iránt, vajon őt

valamely jó istenség, vagy gonosz szellem teremtette-e, vajon mindig

volt-e ember, vagy csak valamely későbbi véletlen hozta őt létre; s

kétségben van az iránt, vajon az ember által kimondott elvek az ember

eredetéhez képest igazak-e, vagy hamisak, vagy bizonytalanok. Sőt, ha a

hitet ismét nem tekintjük, senki sem bizonyos abban, hogy ébren van-e,

vagy alszik; hiszen alvás közben is azt hiszszük, hogy látunk alakokat,

mozgást, tért; érezzük az idő mulását; s teszünk, cselekszünk, mintha

ébren lennénk. És mivelhogy az élet felét alva töltjük el, a midőn a mi

saját beismerésünk szerint is képtelenek vagyunk valami valóságot látni,

érzéseink és gondolkodásunk mind csak képzelt lévén: ki tudja, vajon az

élet e másik fele, a melyen át azt hiszszük, hogy ébren vagyunk, nem

álom-e csupán, mely talán kissé más, mint az előbbi, de álom, s a

melyből felébredünk akkor, ha elalszunk? nem álmok halmozódása-e az

élet, hiszen gyakran azt álmodjuk, hogy álmodunk s ez utóbbi álomból

ismét álomra ébredünk; nem ébredünk-e akkor is csak álomra, ha a mit mi

álomnak nevezünk, elenyészik és kezdődik az ébrenlét?

Mellőzöm itt a kétkedőknek a szokás, a nevelés, az erkölcsök, a haza

stb. ellen felhozott okoskodásait, a melyek képesek hatást tenni

olyanokra, kik a hamis kiinduló alapot elfogadják.

A dogmák hívei azt mondják, hogy a hitből indulva ki, el kell ismernünk

bizonyos természetszerű elveket. Mi – mondják – az igazságot nemcsak

okoskodás által ismerjük meg, hanem érzéseink folytán és a velünk

született természetes ész útmutatásai szerint is. Ez utóbbi alkotja

bennünk az általános alapelveket. S az okoskodás hasztalanul igyekszik

ezeket megdönteni. A kétkedők erre törekedve, czéltalan munkát végeznek.

Tudjuk mi, hogy nem álmodunk, ha nem is bírjuk ezt eszünkkel

bebizonyítani. Ebből a képtelenségből nem következik egyéb, csupán

eszünk gyarlósága, s főképen nem következik ebből ismereteink

bizonytalansága, mint a hogy ők állítják: mert a legelemibb dolgoknak,

mint a «térnek», «időnek», «mozgásnak», «számnak», «anyagnak» ismerete

épen oly biztos bennünk, mint bármely igazságnak ismerete, melyet

okoskodással állapítunk meg. Az ész érzéseinkre s természetes

józanságunkra támaszkodjék s minden okoskodásait ezekre alapítsa. Érzem,

hogy a térben három kiterjedés van és hogy a számok végtelenek; s az ész

aztán kifejti ebből az egyes igazságokat. Az általános alapelvek

igazsága érezteti magát, a szabályok aztán önkényt következnek az

alapelvekből, s biztosan eljuthatunk az egyes igazságokhoz, habár

különböző utakon. És épen oly nevetséges az a kivánság, hogy a kiművelt

ész kérjen az általános alapelvek elfogadhatására bizonyítékokat az

érzéstől és a természetes értelemtől, mint a mily nevetséges volna, ha a

természetes értelem kérne a kiművelt észtől módot arra, hogy az általa

kimutatott igazságokat át is érezhesse. Ha tehát a kétkedők az említett

képtelenséget hozzák fel, ezzel csak az észt alacsonyítják le, a mely

ítéletet akarna alkotni minden dologról; de nem dönthetik meg azt, a mit

mi biztosan látunk. Mintha csak az ész volna képes ismereteket adni

nekünk! Sőt ellenkezőleg! szeretnők, ha soha sem lenne szükségünk az

észre, és mindent ösztöneink és érzéseink által ismerhetnénk meg! De ezt

a nagy előnyt nem adta meg nekünk a természet, sőt ily módon nagyon

keveset enged megismernünk; e kevésen kívül mást mindent csak okoskodás

által tudhatunk meg.

Ime az emberek közt megindult nagy harcz! És ebben mindnyájunknak részt

kell vennünk, vagy a kétkedők, vagy a dogmatisták táborába kell mennünk;

s a ki semleges akarna maradni, az önkénytelenül is a kétkedők táborába

tartoznék; mert a ki nincs ezek ellen, az épen nagyon mellettök van. Mit

tegyen az ember ily helyzetben? kétkedjék-e mindenen? kétkedjék-e, hogy

ébren van? kétségbe vonja-e, hogy kétkedik? kétkedjék-e azon, hogy

létezik? De eddig már nem juthat el; mert egészen kétkedő nem is

létezik. A természet elősiet, hogy a tehetetlen észt támogassa s megóvja

azt a végletekig menő balgaságtól.

Vagy hát azt fogja-e majd mondani az ember, hogy ime bírja az igazságot,

midőn pedig erre nézve semmi bizonyítékot sem tud felhozni és a vitát

megverten kénytelen odahagyni!

Ki fog itt eligazodhatni? A természet épen úgy zavarba hozza a

kétkedőket, mint a dogmatistákat. Mit tegyünk tehát, midőn létezésünk

törvényeit kutatjuk? nem menekülhetünk attól, hogy valamelyik táborba ne

tartozzunk és egyikben sem maradhatunk meg észszerüen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ime így vagyunk az igazság megismerését illetőleg. Lássuk, mire mehet az

ember a boldogság elérésében; hiszen ez az, a mire minden tettével oly

vágyakozva törekszik. Mert kivétel nélkül el lehet mondani, hogy minden

ember törekszik a boldogságra. Bármily különböző eszközöket használ is,

azok mind e czélt tartják szem előtt; minden utunk e czél felé fut.

Ugyanaz a czélja annak, a ki a harczok mezejére vágyódik, mint a ki ezt

kerüli. Az akarat minden lépését azon egy czél felé irányítja. Ez az

indító oka az ember minden cselekedetének, még az öngyilkosok is ezt

akarják elérni.

És mégis, bár az éveknek oly hosszú sora lefolyt már, soha senki sem

jutott még el oda a hit nélkül, a hova mindnyájan szakadatlanul

igyekezünk. Pedig mindenki ebben fáradozik: a fejedelem és minden

alattvalója, minden egyes társadalmi osztály, az öreg és az ifjú, az

erős és a gyenge, a bölcs és a tudatlan, az egészséges és a beteg,

minden nemzet, minden kor, minden idő.

Ily hosszú s szakadatlan tapasztalatnak bizonyára meg kellene már

bennünket arról győznie, hogy semmi erőfeszítéssel sem birunk eljutni a

boldogsághoz. És még sem hat reánk a sok példa. Nincs semmi oly

hasonlóság, a mely némi eltérést fel ne mutatna: ebből merítjük minden

reményünket s hiszszük, hogy velünk majd másként lesz minden, mi majd

elérhetjük a földi üdvöt. És, a jelen nem elégítvén ki bennünket, a

remény nyomról-nyomra csal, s egyik bajból a másikba vonszol; míg végre

elérjük a halált.

S az ember, megcsalván őt saját természete, mily különböző, sokszor

észszerűtlen utakat választ ki, hogy jólétét elérje. Sokan a rideg

egyszerűségben, a nélkülözésekben, mások ismét a tudományokkal való

foglalkozásban, a tudni vágy kielégítésére való törekvésben, míg mások

az anyagi gyönyörökben keresték a boldogságot. E három irány három

pártot alkotott s azok, a kiket bölcsészeknek neveznek, voltaképen nem

tettek egyebet, mint hogy e pártok valamelyikéhez csatlakoztak. Voltak

aztán olyanok, a kik annak a szükségességét hangoztatták, hogy ezt az

általános legfőbb jót, melyre minden ember törekszik, s melyből mindenki

részt követel magának, ne képezzék egyes oly dolgok, melyeket csak

némelyek birhatnak s a melyek szét lévén osztva, a benne részesülőt

sokkal inkább bántja azon résznek, melyet ő maga nem érhetett el, a

hiánya, mint a mily elégültséget okoz a neki jutott rész élvezete. Ezek

belátták, hogy a _legfőbb jónak olyannak kellene lenni, hogy azt

mindenki egyszerre birhassa egészen s irigység nélkül és hogy senki se

veszthesse el azt akarata ellenére. Ennek_ igazságát belátták, de

felfedezni ezt a legfőbb jót nem tudták; és nem tehettek egyebet, mint

hogy valamely képzelt erény halvány képét tüntették a boldogságot

keresők szemei elé.

Ösztönszerüleg érezzük, hogy boldogságunkat önmagunkban kell keresnünk;

és szenvedélyeink mégis a külvilágra utalnak, még akkor is, ha ennek

tárgyai nem tünnek elő, hogy szenvedélyeinket felköltsék. Mind hasztalan

aztán, ha a bölcsészek azt is mondják: térjetek önmagatokba, ott

találjátok fel üdvötöket, nem hisz nekik senki, és azok, a kik netalán

követik tanácsukat, vakon, megfontolás nélkül teszik ezt; mert hiszen az

összes bölcselkedések közt a legüresebb, legnevetségesebb a stoikusok

tana! Ezek arra a következtetésre jutnak, hogy a mi bizonyos esetekben

igaz, az mindenkor igaz s mert a dicsvágy sokaknak boldogságot ad,

mindenki teljék el azzal. Ez oly túlhajtott okoskodás, melyet józan

észszel nem követhetünk.[8]