Dernay Ágota.
Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt,
hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi
levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz,
nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni
társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a
levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü
régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs
beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a
Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután –
vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a
többi mind vénkisasszony.
Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt,
fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az
lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig
úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy mintaképei voltak az
előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek.
Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.
Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt
teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és
kérlelhetetlen Louise-t:
– Louise néni…
A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első
két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe,
amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint
egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe,
megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:
– Louise néni… miért… miért… nem mentetek ti férjhez?
Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és
szigoruan felelte:
– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.
Ágota hallgatott egy kicsit, azután halkan és ellágyultan megkérdezte:
– Miért, Louise néni?
A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már
olyan szigoru.
– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból
valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.
Ágota nem tudott szólni; Louise néni folytatta:
– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van,
ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket.
A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás
remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott,
amikor kifakadva kiáltotta:
– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…
Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált
itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem
Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.
*
Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A
csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött
oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt,
nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor
ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává
lett. De addig sok idő telt el.
Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns
fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak
menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon
sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül
táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek
voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak
tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.
Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon
álmodozva feküdt le és amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az
egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi.
Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre
az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.
Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget
gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a
társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is
zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak
tőle.
Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is,
akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek
ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen
lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak
ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan
szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem
vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és
finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más
társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a
házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy
inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.
Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és
elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg.
Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még
Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit
azonban megtett – ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát
Marosvárról.
*
Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog.
Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig
szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen
pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári
bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári
ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az
ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon
rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára.
Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá
csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.
A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az
ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és
habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota
apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan
mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit
hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a
második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta,
eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:
– Fuj!
Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden
energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan:
– Hát te… a te házasságod…
De erre Kálmán így felelt:
– Az egészen más.
Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a
dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.
Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth
grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a
legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál.
A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható;
mámorító, de megindító.
A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott
állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a
szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között,
Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép
kezét.
A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor
megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal
Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását
végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei
azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.
*
Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón
végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az
utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már bent fülledtnek a levegőt,
csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek
néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom,
zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság
igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak
sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak
nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki
is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt
maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.
Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt
is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami
egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi
asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.
*
Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa
dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban
berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és
kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen
kérdéssel fordult Ágotához:
– Ágota néni, miért nem mentetek ti férjhez?
A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még
egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő
ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt és
kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány
szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása
elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:
– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.
A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem
csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet
elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta
meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és
felséges őrévé lett.
A báróné.
A báróné egy szép tavaszi napon belibbent Marosvárra és rövid időre
kábulatba ejtette a marosváriakat. A marosváriak azonban okos emberek és
az első kábulat még el sem múlt, amikor már természetes hangon, de
nyomatékosan és türelmetlenül megkérdezték, _mit akar_ voltaképpen a
báróné Marosváron. Nem mintha nem volna természetes és érthető dolog,
hogy valaki Marosvárra jön és itt akar élni. Marosvár kedves és szép
város; változatos és mulatságos benne az élet; egy egész életet le lehet
itt élni anélkül, hogy az ember akárcsak egy percig is unatkoznék. A
báróné pályafutása azonban nem úgy indult, a báróné ambiciói nem olyanok
voltak, hogy most természetesnek lehessen tartani, hogy megelégszik
Marosvárral. Mit akar itthon? Miért jött haza? Mi itthon a célja? A
báróné kis szatócsnak a lányából lett báróné; az apja boltja a
tüzérkaszárnya mellett húzódott volt meg és a báróné már akkor olyan
szép volt és olyan okos, hogy el tudta vétetni magát egy tüzérrel, aki
kapitány is volt, báró is volt, gazdag is volt. A tüzér azóta meghalt és
a báróné még szebb lett és még okosabb lett. Öt évig volt az ura
felesége, azután tíz évig Párisban élt és a Rivierán látták a vagyonos
marosváriak, – mi oka lehet rá, hogy most hazajön Marosvárra? Mit akar
itt? A pénze volna elfogyóban? De hiszen nem hogy elköltötte volna az
ura után örökölt vagyonát, hanem még gyarapította…
A marosváriak nem tudtak elég okosak lenni ahhoz, hogy ezekre a
kérdésekre feleljenek, de minthogy igen okosak voltak, belenyugodtak
abba, hogy a titok egyelőre titok marad. Nem törődtek nagyon a báróné
szándékaival, hanem élvezték a jelenlétét. Beiktatták őt is mindennapi
látnivalóik közé és elégedetten állapították meg, hogy elegánciájával,
egyéniségének egész különös parfümjével, egész megjelenésének suhogó,
illatos, exotikus lendületével nagyon sokat nyert a Fő-utca korzója.
A báróné még kevesebbet törődött vele, mit gondolnak róla a marosváriak.
Hozzá volt szokva, hogy foglalkozzanak vele és Páris után Marosvárt
kedves és egyszerü kis hangszernek tekintette, amelyen kifejlett
művészettel, de könnyedén, biztosan és egy játszó gyerek odaadásával fog
játszani. Imádta Marosvárt; Beaulieuben, a kék tenger mellett a
marosvári tüzérkaszárnyához vivő piszkos utcáról álmodott volt;
esztendők óta türelmetlen vágyódást érzett Marosvár után és egy tavaszi
napon, amikor a Püspök-kert óriási gesztenyefái szinte fölrepültek a
duzzadó és repdeső fehér virágoktól, egy ilyen illatos tavaszi napon
illatosan és ragyogóan belibbent Marosvárra.
Akikkel beszélt, azoknak azt mondta, hogy most már itt akarja az életét
leélni és a marosváriak nagy csodálkozásukra csakugyan azt tapasztalták,
hogy a báróné úgy rendezkedik be, mintha egész életében itt akarna
maradni. A csendes Liceum-utcában szép házat vett, nagyszerüen
berendezte és délutánonként egy fehérfüggönyös nagy ablaknyílásban
olvasgatott, ha ugyan ki nem könyökölt az ablakon és nem nézegette a
Liceum-utca akácfái alatt zajló életet. Délután ugyanis egy-két órára
megpezsdült az élet a Liceum-utcában. Magát a Liceum épületét a
tanítóképző-intézet és a városi könyvtár foglalta el, de a Liceumban
óriási tornaterem is volt, úgy hogy a gimnázium és a reáliskola is
odaküldte a tanítványait tornászni, sőt a jogászok is odajártak vívni.
Ilyen módon úgyszólván az egész marosvári ifjúság ott sétált el délután
a báróné ablakai alatt; úgyszólván eldefiliroztak előtte a marosvári
ifjak, mert soha a tornának és a vívásnak olyan szerelme nem égett a
marosvári ifjak keblében, mint amióta a báróné a Liceum-utcában lakott
és mert a Liceum tornaterme felé haladó marosvári ifjak szeme, mint két
tüzgolyó, úgy szegződött, úgy sziporkázott rá arra az ablakra, amely
mögött a báróné olvasott, vagy amelyen éppen kikönyökölt.
A báróné is kedvelte a marosvári fiatalságot, és alig telt el egy-két
hónap, már szóba is állott egyikükkel-másikukkal. Az egy-két hónapra
azért volt szükség, mert a báróné társadalmi érvényesülése némi gátakra
talált és mert finom, kis lábával előbb ezeket a gátakat kellett
felrúgnia; előbb – tapintata diktálta és előkelősége megkívánta ezt –
előbb az anyákkal kellett megbarátkoznia és csak azután barátkozhatott
meg a fiúkkal. Mikor az anyák rövid ellentállás után egészen megadták
magukat a báróné szépségének és elegánciájának, okosságának és finom
előkelőségének, amikor a bárónét a marosvári társaság – a _társaság_ –
fentartás nélkül befogadta, akkor szóba állott a báróné a fiúkkal is.
Elsősorban az előkelőket válogatta ki, egy Kakucsy-fiút, egy
Zabolay-fiút, vagy egy Krausz-fiút, – a milliomos Krausz fiát, – akiknek
a családja iránt gyerekkorából és leánykori szegénységéből megőrizte a
mély és nagy tiszteletet; ez azonban csak a kezdet volt; a báróné
szemében az előkelőség, a jó származás, a tekintélyes család sokat
jelentett, de a legnagyobb érték az ő szemében a lovagiasság volt. A
lelkes és lovagias fiúkat tüntette ki egy-egy királynői megszólítással,
a mámoros tekintetü, meghalni is kész, hűséges és titoktartó fiatal
lovagokat. A cinikus és szabadszáju kamasz elveszett ember volt a
szemében és az a fiatal társaság, amelyet ezzel a gondos válogatással
összegyűjtött, lelkesebb volt és minden áldozatra készebb volt, mint
Artus király asztalköre. A báróné lovagköre sohasem volt együtt; a fiúk
alig is ismerték egymást, mert a báróné az egész marosvári ifjúságból
válogatta össze a híveit. Hétfőn délután a gimnázium hetedik osztálya
ment tornaórára a Liceumba, kedden négytől ötig a nyolcadik gimnázium és
a hetedik reál; szerdán estefelé a jogászok vívóórája volt; egy-egy fiú
állott meg ilyenkor mindig a báróné ablaka alatt néhány boldogan
eldadogott és mámorosan beszívott szóra, és a hetedik gimnáziumban alig
tudott valamit a nyolcadik reálról és a jogászok semmit sem tudtak
arról, hogy néha a vivómesterük – a gimnázium elegáns tornatanára – is
kegyes audienciát kap a bárónénál. Semmit sem tudtak egymásról és a
báróné hatása csak abban jelentkezett, hogy soha a maga kötelességét
egyetlenegy generáció sem teljesítette lelkesebben, mint az, amely a
báróné ablakai alatt defilirozott el. A fiúk fanatikusan tanultak, mert
a báróné ezt kívánta; a sportban csodákat műveltek, mert a báróné
kedvelte a fegyelmezett, ápolt és művészettel fejlesztett izomerőt; a
fiúk nőtisztelők, kedvesek, udvariasak, lovagiasak és titoktartók
voltak, mert csak így lehetett rá reményünk, hogy a báróné kitünteti
őket egy rövid beszélgetéssel.
Nem volt kisebb a báróné hatása a marosvári férfivilágra sem. A
marosvári férfiak lelki berendezkedésén azonban a báróné már nem tudott
változtatni és érdekes és ragyogó személyének a hatása itt olyan módon
nyilvánult meg, amely mód joggal okozott szomorúságot a bárónénak. A
marosvári előkelő férfivilág tagjai sorra tettek mohó, elvakult és
ostoba kisérleteket a báróné meghódítására, és a bárónénak nem egyszer a
legkiméletlenebbb eszközökhöz kellett nyulnia, hogy az elvakultakat
észretérítse. Lassankint megértette azután így mégis a marosvári
férfivilág, hogy a báróné feddhetetlen tisztességü életet akar élni, és
a marosvári előkelőség körében kezdett földerengeni annak a megértése,
hogy a bárónéhoz csak az anyakönyvvezető szobáján át visz az út és hogy
nyilván ezért jött haza a báróné Párisból. _Ezt akarja_ Marosváron a
báróné.
Némelyeket elriasztott ennek a megismerése, némelyeket nem. A szerelmi
kisérletekkel megbukott előkelő marosvári férfivilág egy kisebb
csoportja már most házassági kisérletekre adta a fejét. Tarka kis
társaság gyült össze a báróné körül; katonatisztek és birák, vármegyei
tisztviselők és ügyvédek, és a város most már – hiszen persze: _ezt
akarta_ a báróné Marosváron – csendes, jóindulatú, de nagyon kiváncsi
érdeklődéssel nézte, ki érkezik be győzőnek ebben a szép versenyben. Az
eredményre sokáig kellett várni. Ősz volt, a marosvári lóverseny
szezónja, amikor a marosváriak értesültek az eredményről; ilyenkor
szerették a marosváriak a sportszerü kifejezéseket, azt mondották tehát,
hogy outsider jött be elsőnek. Az outsider azonban kitünő vér volt és a
legjobb színeket hordta: nem volt ugyanis más, mint Kakucsy Zoltán, a
Kakucsy-családból ez idő szerint uralkodó főispán, egy Csiszéry-lány
férje és négy felnőtt gyermek apja. Az eredmény nagy felindulást,
valóságos lázat keltett Marosváron, nemcsak a váratlan volta miatt,
hanem a példátlansága okáért is. Ilyesmire még nem volt példa
Marosváron. Hogy valaki, aki nemcsak negyvenöt éves, tekintélyes és
gazdag ember, hanem azonfelül még főispán is és Kakucsy is, eldobja
magától a feleségét és otthogyja a gyerekeit egy… végre is egy
szatócsnak a lányáért, ilyesmi nem történt Marosváron Aba Sámuel ideje
óta, amikor is a marosvári vár először említtetik a velencei követnek
egy jelentésében. A marosváriak szörnyü következményeit is jósolgatták
ennek a főispáni elhatározásnak. Igy: a püspök nem hívja meg többé a
főispánt a püspöki ebédekre. Továbbá: ennek következtében a
hadosztályparancsnok sem érintkezik vele, mert a püspök bejelenti a
dolgot egy főhercegnőnek. Végül: a kormány egyszerüen elcsapja Kakucsy
Zoltánt.
Mindebből semmi sem lett. Az izgalom lassan lecsillapodott, a püspök
meghívta a főispánt, a kormány nem csapta el; a válóper csendesen
folydogált és mire megint tavasz lett – kora tavasz, a második, amelyet
a báróné Marosváron volt töltendő – mire eljött a március, a marosvári
anyakönyvvezető összeadta a bárónét Kakucsy Zoltánnal.
Az új pár a Riviérára vitte el fiatal szerelmét. A kék tenger mellett,
az azur ég alatt két boldog ember sétált összesímulva: egy szerelemtől
mámoros férfi és egy megelégedett nő. A bárónét sokan ismerték itt és
sokan köszöntek neki; Kakucsy féltékenykedett a köszönő férfiakra és
aggódva nézegette a köszönő nőket, de a báróné minden aggodalmát
könnyedén, kedvesen és mosolyogva eloszlatta. A báróné árasztotta
magából a nyugalmat, a boldogságot, a megnyugvást, az elégedett örömet.
– Amikor itt sétáltam… egyedül, – mondta – amikor… egyedül sétálgattam
itt, akkor százszor eszembe jutott Marosvár. Kínzott utána a vágy.
Szomjúságot éreztem… minden öröm után, és minden előkelőség után,
amelyet ott nem élvezhettem. Én Marosváron szegény voltam és egyedül
voltam és kimondhatatlanul vágyódtam közétek…
Hallgatott egy másodpercig, elnézett a messzeségbe és halkan folytatta:
– És… fenékig akartam kiüríteni minden örömet, amit Marosvár adhat.
Az új férj féltékenyen kérdezte:
– De most boldog vagy?… Szeretsz engem?
Az asszony rámosolygott az urára és hozzásímult. A szeme fátyolos lett
és a hangja forró.
– Szeretlek-e? – kérdezte halkan. – Ezt _kérdezed_?
– Nem. Tudom! – mondta boldogan az új férj.
Mosolyogva hajolt le az asszonyhoz és tréfás hangon, de büszkén mondta:
– Itt van a vállamon a szerelmed stigmája…
– Cscscs! – súgta a báróné lesütött, de mosolygó szemmel.
A báróné szerelme lázas és mámoros, féktelen ölelésü és páratlan odaadás
volt. Az új férjet megrészegítette, hogy a feleségében a lányos szemérem
minden jele és minden lehetősége mellett egy szerelmes tigris vadságát
is megtalálta. A báróné szerelmes csókja olyan volt, mint egy harapás; a
báróné szerelme harapást jelentett; az új férj vállán egy egészséges,
gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor nyoma piroslott ott szerelmük
első napjaiban már. A fogak nyoma olyan volt, mint egy világos betűsor;
a mámor pirosló emléke és olvasókönyve volt ez a jel.
– A szerelmed stigmája, – mondta a boldog és gyöngéd férj az új
asszonynak. – Szeretném megmutatni mindenkinek, mert a te szerelmednek a
jele, és mert csak engem szeretnek így.
Az új asszony mosolyogva sütötte le a szemét.
A boldog hetek így multak el egymás után és a szerelmes és boldog új
párt most már hívta a mindennapi élet. Lassan készülődtek is hazafelé,
és amire otthon kifejlődött és kivirágzott a tavasz, meg is érkeztek
Marosvárra. A Püspök-kert fái olyanok voltak dús virágzásukban, mint egy
szelíd, fehér lángolás, és megérkezés és bevonulás olyan volt az asszony
számára, mint egy nagyszerű diadalmenet. Huszár ült a bakon és mindenki
megfordult a kocsijok után.
A boldog új párnak egyetlen gondja ekkor az első nyilvános szereplés
kérdése volt. Ezt a kérdést tapintatosan és ügyesen kellett elintézni és
a helyzet nem látszott könnyűnek. A szerelmeseket azonban kedvelik az
égiek és az aggodalmas kérdésre már az első huszonnégy órában megjött a
felelet.
Az örvendetesen föllendült marosvári sportélet lehetségessé tette egy
ifjúsági sportünnep rendezését. Az ifjúsági sportünnephez vívóverseny
csatlakozik. A program készen van; az előkészületek mind megtörténtek;
csak az új férjnek kell a védnökséget vállalnia és az új asszonynak a
díjkiosztás nagyszerű tisztét. Természetesen vállaltatott mind a kettő,
és egy hét alig telt bele, mikor az új pár kocsiba ült, – a huszár
föllendült a bakra, – hogy elrobogjon az első nyilvános szereplés
színterére. Az első diadalhoz.
A sportünnep a Püspök-kertben kezdődött; a vívóverseny a Liceum
tornatermében volt. Minden pompásan ment. A versenyek nagyszerűen
sikerültek; a vívás művészi magaslaton állott; a védnök büszke volt és
előkelő, a védnök hitvese pedig soha olyan ragyogó szépségű, érdekes és
elbűvölő nem volt, mint ezen a tavaszi napon. Nagy diadal volt az első
szereplés.
Az első szereplésnek ez a tavaszi napja alkonyodóban volt, amikor végre
a díjak kiosztására került a sor. Véget ért a vívás és az emelvény előtt
rendben fölállottak az ifjúsági versenyek résztvevői. Az emelvényen
fölemelkedett karosszékéből a báróné és illatos, habos, fehér ruhájában
odalépett a kis asztalkához, amelyen az érmek és a díjak vártak a
kiosztásra. A közönség hosszú és tömött sorban mögötte beszélgetett,
előtte pedig fehér és színes trikó-ingben a versenyzők állottak. A
báróné a díjakat nézegette és egy aranyérem után nyult, de finom kezét
vissza kellett még húznia. Előbb a védnök beszélt. Hatalmas és
méltóságos beszédet mondott a testedzés jelentőségéről és az egész
ifjúság virágául és példaképéül említette azt a délceg és izmos
csapatot, amely itt a megérdemelt és szép jutalomra vár.
Lassan besötétedett. A védnök még mindig beszélt és felesége már
türelmetlenül pillantott rá egyszer-kétszer. A beszéd végre
befejezéséhez közeledett; a védnök fölszólította a győzteseket, lépjenek
elő és vegyék át a büszkén hordandó díjakat, és még egyszer üdvözölte
őket a haza nevében, amely ezentúl is sokat vár tőlük. Hatalmas taps
hangzott föl és a nagy terem félhomályában egyenként léptek elő a
fölhívott győztesek, hogy a jutalmat átvegyék.
„Kétszázméteres síkfutás“, – olvasta valaki a báróné háta mögött, –
„Zabolay Kálmán; főgimnázium, nyolcadik osztály“.
Éljenzés. Egy karcsú, magas fiú lépett az emelvény elé és a báróné
meghökkenve habozott egy másodpercig. De a másodpercnyi meghökkenés után
mosolyogva emelte föl finom, fehér kezével az érmet, előrehajolt és
feltűzte a kipirult fiú mellére. Oldalán állott a védnök és mielőtt a
kitüntetett helyet adott volna a következő győzőnek, még széles
mozdulattal a kezét nyujtotta neki. Megrázta a kezét és hangosan mondta:
– Gratulálok, öcsém.
Hangos és emelt hangja azonban hirtelen megbicsaklott. A kitüntető
kézszorítás fejedelmi munkájában buzgolkodó keze hirtelen elbágyadt. A
kezét visszahúzta, a fejét hirtelen előrenyomta. A nagy csarnokban
félhomály volt… de… de… mi volt az… ennek a fiúnak a vállán?…
A csarnok sötét volt, de ennek a nagy fiúnak a vállán olyan írás volt
olvasható, amely az ő szemébe messziről is belevilágít. A karcsú fiú
izmos vállát szabadon hagyta a fehér trikó és a barna vállon élesen
kirajzolva egy pompás fogsor tiszta nyoma fehérkedett. Mi ez? Mit jelent
ez? Hogyan lehetséges ez?
Elámulva és meghökkenve nézett a társai sorába visszalépő fiú után. A
háta mögött harsány hang zendült föl:
„Magasugrás: Krausz István; főgimnázium; hetedik osztály.“
Éljenzés. A védnök hirtelen a felesége felé fordult és még ideje volt
meglátni, hogy az asszony megzavarodott, nagy szemmel az ő tekintetét
követte. Az új győztes azonban már ott állott az emelvény előtt és az
asszonynak finom, fehér kézzel új érmet kellett domború, fiatal mellre
föltüznie. Az asszony finom, fehér keze azonban remegni kezdett és a
védnök – táncoló, tüzes karikákat látó szemmel – kábultan, de tisztán
látta, hogy miért. Az új győztes vállán is ott a mámor írása; a barna
húsban még pirosan és frissen ott van egy gyönyörű erejű és nagyszerű
épségű fogsor soha el nem felejthető harapásának a nyoma.
A győztes odalép a védnök elé; a védnök feléje nyujtja bágyadt kezét és
rémülten dadog valamit; a szeme máshol jár, a szeme kidülledten,
rémülten és dühösen ostromolja a felesége arcát: szóljon, mondjon
valamit, legalább nézzen föl. Az asszony azonban makacsul lesüti a
szemét és a kis asztalon babrál az érmekkel.
„Távolugrás: Csákány Miklós; főreáliskola, hetedik osztály.“
Az asszony olyat rezzen, hogy mindenkinek meg kell látnia, aki figyeli.
De senki sem figyeli, csak a védnök. A többiek éljeneznek és
beszélgetnek, csak a védnök mered rá boldogtalanul és ájuldozva illatos,
szép feleségére. Az asszony a megrezzenés után habozik; félig meg is
fordul, mintha el akarna menni. Mi lesz? Abbahagyja az egészet? Nem.
Megrántja a vállát és az érem után nyul. Az új győztesnek a vállán is
ott a stigma.
Egészen besötétedik és a közönség türelmetlenkedik, mert tánc lesz.
Néhány ember fenhangon sürgeti a díjkiosztás lassan haladó munkáját.
Gyorsabban. Gyorsabban.
Most négy-öt nevet olvasnak egyszerre és a fiúk ott várnak egymás háta
mögött az emelvény előtt. Lassanként egy csomóba gyűlik minden győztes,
hogy gyorsan átvehesse a jutalmat és a kézszorítást. A védnök ingó
lábbal áll az emelvény szélén és a vállukat bámulja. Előbb jön egy fiú…
nem, a vállán nincs semmi. Azután megint egy. Itt sem. Egy harmadik…
megint semmi. A védnök lélekzete kezd visszatérni, de akkor újra
megtántorodik.
„Diszkoszvetés: Kakucsy Kálmán; főgimnázium, hetedik osztály.“
A vállán gyönyörű rajzú fehér harapás. Az unokaöccse. Azután megint egy…
A közönség nagyon türelmetlen, a fiúk egymás sarkára lépnek, két finom,
fehér kéz átnyujtja nekik a jutalmat, a védnök kezet szorít velük!… és
minden másodiknak, nem, most már mindegyiknek a vállán ott a harapás. A
marosvári ifjúság virága ez… a legerősebbek… a legszebbek… a legjobb
futók. Azután a legjobb vívók…
Az asszony lehajtott fejjel, lesütött szemmel végzi az egyre nagyobb
sötétségben a díjkiosztás munkáját. Nem lehet látni az arcát. Nem lehet
tudni, mit gondol. De amikor a győztesek utolsó csoportjára kerül a sor,
amikor ott tolonganak előtte egy csomóban, és amikor végül – elismerő
oklevele átvételéért – megjelenik a vívómester, a főgimnázium elegáns
tornatanárja is, és amikor az ő vállán is ott láthatja a figyelő szem a
fehérlő harapást, akkor lassan elkezd rázkódni a válla. Lehajtja a
fejét, csak a válla rázkódik. A kezében még egy jutalom, az
utolsóelőtti, – miért nem adja át? Nem tud mozdulni sem. Miért?
Mégis megmozdul. Erőt vesz magán. Fölemeli a kezét. Előbb azonban
féloldalt fölpillant a védnök arcára, és amikor a védnök arcát meglátja,
és amikor látja, hogyan gratulál a védnök gépiesen és rémülten még
mindig a győzteseknek, és amikor a sorára váró tornatanárt is meglátja,
akkor nem birja tovább. A visszafojtott nevetés kipattan és
kibugyborékol a száján; hátraveti a fejét és harsányan és
torkaszakadtából elkezd nevetni. Megdöbbenve bámul rá mindenki. Az
asszony félpercig nevet, nem bir magával, mindig újra kezdi, leül egy
székre és úgy kacag. Végre pihegni kezd, föláll, széttolja az ijedt
társaságot, amely köréje gyült, megnézi az érmet, amelyet eddig a
kezében szorongatott, újra nevetni kezd, lecsapja az érmet az asztalra
és kiszalad a nagy csarnokból.
Otthon csomagoltat és egy óra mulva vonaton ül. – Gyönyörű tavaszi napon
így libbent ki a báróné a városból és a marosváriak – ámbár egynémely
részletről idővel értesültek – soha nem értették és soha meg nem tudták,
mit akart voltaképpen Marosváron.
Lonci.
Lonci kicsi volt, gömbölyű, szőke és szenvedélyes. Féktelen
temperamentumát azonban nagy élettapasztalat és megbocsátó bölcseség
enyhítette, úgy, hogy Lonci a kasszából, amelyben életének egy részét
töltötte, felsőbbséggel és megvetően bár, de nyugodtan tudta szemlélni
Marosvárnak körülötte zajló életét. A Lonci temperamentuma minden
lehetséges alkalommal egyetlenegy csatakiáltásban nyert kifejezést, ez a
trombitaharsogású mondat azonban egyuttal bölcseségének is alapja lett:
– A férfiak komiszak.
Lonci egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, amikor ez az igazság
megállapítható volt, és számos barátja különböző hangnemekben,
fantasztikus fogalmazásokban és a legkülönösebb alkalmakkor hallhatta
tőle ezt a lendületes hitvallást. A legbizalmasabb órákban és a
legnagyobb feszültségü percekben egyszerre csak egészen át tudott
alakulni a Lonci arca, egyszerre csak föl tudta venni – ha csak két
másodpercre is – a keserű rajongás torz maszkját, hogy forró szájjal
elsuttogja:
– Komisz banda vagytok.
… Igy élt Lonci Marosvárott, mindez azonban nem ártott
közkedveltségének, mert gömbölyű, szőke, kedves és csinos volt és mert
féktelen gyűlölete – mint annyi gyűlölet – csak szíve nagy jóságából
fakadt. Loncinak – mint annyi társának – rendes, csendes nővé, derék
anyává kellett volna lennie; minthogy ez nem adatott meg neki és
minthogy állandó, fájó nosztalgiát érzett a családi tüzhely iránt,
gyűlölte és fosztogatta a férfiakat és lelkének adományait kétféle
tevékenységében érvényesítette: egész rendességét és rendszeretetét a
pincérek gondos ellenőrzésére, a cukrok és kávék számontartására,
egyszóval hivatali tevékenységére fordította, gyűlöletté vált szeretetét
pedig a szerelemben tombolta ki.
Történt azután, hogy egy hideg téli estén, amikor a marosvári fiatalság
a Lonci kasszája mellett egy kerek asztal körül élvezte – csendes
szeszezés közben – a kávéház melegét, történt ekkor, hogy Lonci ismét
kijelentéseket tett a férfiakra vonatkozólag. A fiatalság mosolyogva
hallgatta nyilatkozatait, az egyik fiatal úr pedig rosszindulatú
mosollyal hajolt feléje.
– Lonci, – kérdezte, – hát azt hallottad-e már, mi ujság Györkön?
Lonci annyira összehúzta vékony szemöldökét, amennyire csak tudta, a
társaság pedig kíváncsian és maliciózusan figyelt. Félesztendő óta
györki szolgabíró volt Balázs Bálint, a Lonci szívének különös
kedveltje, az egyetlen férfi, akivel szemben Lonci rövid, de változatos
pályáján ellágyult, gyöngéd és alázatos lett. Mi ujság tehát Györkön?
– Bálint megházasodik. Elveszi a fiatalabb Korongi-leányt.
A rosszindulatu jelentés elhangzott és a Lonci puha, fehér arca egy
másodpercre elsápadt. A társaság feszült figyelemmel nézte. A Lonci
sápadtsága azonban csak egy másodpercig tartott, fehér arcát rögtön
utána egy vérhullám tette pirossá. Lonci megmozdult és ideges, remegő,
türelmetlen, kíváncsi kérdésekkel árasztotta el a társaságot:
– Melyik Korongi-leányt? A barnát? Aki idebent volt a vármegyei bálon?
Akinek két éve udvarol? A szegény Korongi leányát?
A Lonci kérdéseire sűrü igenekkel válaszolt a társaság és egyre nagyobb
érdeklődéssel várta a Lonci temperamentumának a kitörését. A Lonci
temperamentuma azután valóban kitört. Miután a fölvilágosítást megkapta,
Lonci hátradőlt, feszült figyelemmel előreszegzett fejét fölkapta és
halkan, de szikrázó, nagy megvetéssel mondta:
– Ez volt az egyetlen tisztességes ember köztetek.
A társaság protestált, mire Lonci ismét előrehajolt és még hevesebb
támadásba ment át:
– Ez volt – ismételte – az egyetlen tisztességes ember köztetek. Mindig
tudtam. Az nem szégyelt nekem köszönni az utcán. Ti egytől-egyig
gazemberek vagytok, egyik komiszabb, mint a másik. Te… te talán elvennél
egy szegény leányt? A nyavalya majd kitör a Závody-leányért, de elvenni
nem veszed el. Ott öregszik meg!… Te… te beteg vagy az utálattól, de el
fogod venni a rabló Körner göthös leányát… mert pénze van… Te pedig…
Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és
föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen
szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a
haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe
mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:
– _Az_ tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen
szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.
Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének
kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak
a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen –
az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt
is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek
így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos
provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott
fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint
házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.
… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt.
Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén –
már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és
nyugodtan a kassza mellett lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan
vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig
változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a
szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.
– Szervusz, Lonci, – mondta.
Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett
volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit
tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes,
édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság
sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és
futottak végig a testén.
Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten
váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit
csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban
nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…
Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor
fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.
Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis
kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott
állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci
rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az
édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy
lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, hogy el ne
essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.
Csendes tavaszi éjszaka volt, amelyre korán jött a reggel. A reggel
szürke volt, esős és hüvös és Lonci kihülten, fáradtan és ijedten
bámulta tompa világosságát. Értelmetlenül, szomoruan – kínos
erőfeszítéssel kutatva egy gondolatot, amelyet meg akart fogni – meredt
bele a reggelbe és a szeme lassan kerekre nyilt és könnyekkel lett tele.
Az édes bágyadtsága eltünt, a szíve nem lángolt, borzongást és
ijedtséget érzett.
– Mi bajod, Lonci?
Lonci ekkor megtalálta azt a gondolatot, amelyet keresett; Lonci
fölsikoltott.
– Mi bajod, Lonci?
Lonci szégyenkezve furta a fejét a párnába és kétségbeesett zokogással
sírta fel:
– Hiszen te is csak olyan vagy, mint a többi.
A férfi vígasztalni akarta és hozzáhajolt, de Lonci fölháborodva és
utálattal lökte el magától:
– Minden férfi komisz, – mondta kétségbeesve és utálattal. – Te is…
Hiszen mi most megcsaltuk a feleségedet.
A Csetneky-lányok.
A két lány a Fő-utca esti korzójáról jött hazafelé. Délcegen, gőgösen,
szőkén kanyarodtak be az Uri-utcába; onnan egy fordulattal haza, a házuk
elé. A ház előtt már várta őket Viktor, a bátyjuk.
– Kérlek, – mondta nekik – gyertek fel hozzám egy félórára.
– A vacsora, – szólt Hortense.
– Ráér, – felelte röviden Viktor.
A két lány szótlanul fölment a folyosóra, onnan Valerie benyitott a
bátyjuk szobájába. A szobában égett a lámpa és két karosszék állott az
iróasztal előtt. A bátyjuk várta volt őket. A lányok leültek a
karosszékbe és szótlanul nézték, amint bátyjuk leül az iróasztal mögé és
idegesen játszani kezd a papirvágó késével. Igy szoktak kezdődni kis
családi tanácskozásaik; de a hangulat most még feszültebb volt, mint
máskor. A lányok hetek óta csendes ellenségeskedésben éltek a
bátyjukkal, és most rosszindulatu hidegséggel várták a megszólalását.
Gőgös kis szájukat konokul összezárták és csillogó szőke fejüket hideg
dölyffel szegték fel.
Viktor idegesen babrált a papirvágó késével, azután halkan megszólalt:
– Legutóbb, úgy látszik, egyáltalában nem sikerült benneteket meggyőznöm
arról, hogy ha tovább is itt akartok élni Marosvárott, akkor… hogy
mondjam?… több engedékenységre, több udvariasságra van szükségtek
embertársaitokkal szemben. Azóta nemcsak tovább bántjátok meg sorra és
minden ok nélkül az embereket, hanem, úgy látom, engem is alaposan
lenéztek, annyira, hogy nyilván csak azért nem szakítottatok meg velem
minden érintkezést, mert véletlenül mégis a testvéretek vagyok…
– Bocsáss meg, – szólt Valerie halkan és elpittyesztett kis szájjal, –
de te olyan különös vagy…
– Hagyjuk ezt, – vágott közbe Viktor. – Ne kezdjük előlről a vitát.
Egészen meddő volna. Minthogy azonban meggyőzni benneteket nem tudlak,
minthogy mégis a természetes gyámotok vagyok, – nálam hat-hét évvel
vagytok fiatalabbak – és minthogy végül meg akarlak benneteket nagyon
kínos helyzetektől óvni, elhatároztam, hogy közlök veletek valamit, ami
talán alkalmas lesz arra, hogy a viselkedésteket megváltoztassa. Nehéz
szívvel teszem, de jobb, ha én teszem így hat szem között, tőlem telhető
gyöngédséggel, mintha más tenné: talán széleskörü nyilvánosság előtt, és
talán bántó szándékkal.
A két lány elsápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a karosszékeken,
kihuzott derékkal, fölemelt fejjel és lázasan csillogó szemmel.
– Amit el akarok mondani, – szólt Viktor – az nekünk családi titkunk, de
olyan családi titkunk, amelyet egész Marosvár tud. Mi azért voltunk mind
a hárman távoli nevelőintézetekben és itthon azért nem érintkeztünk
senkivel, hogy meg ne halljuk. Apánk a halála előtt úgy mondta el nekem,
mint aki attól tart, hogy összeroskaszt egy másik embert a leleplezése
súlyával; én azonban akkor már túl voltam a fiatal gőgnek az
ostobáskodásain és minden érzékenykedés nélkül, filozófus nyugalommal
vettem tudomásul az egészet. Tartok tőle, hogy rátok másképpen fog
hatni, de éppen azért remélem, hogy nem lesz üdvös tanulság nélkül.
A két lány sápadtan, kétségbeesetten és konokul lezárt szájjal, szikrázó
szemmel ült a bátyjával szemben. Viktor hiába várta, hogy
megszólaljanak. Csendesen vállat vont és halkan folytatta:
– Ti annyit tudtok, hogy az apánk Csetneky Sándor volt és az anyánk
Máthé Zsuzsanna. Az apánk… az apánk a maga módja szerint nagyúr; az
anyánk… az anyánkról nem tudtok semmit. Te öt éves voltál, amikor
meghalt, Hortense négy. Én tizenegy. Ti alig is emlékezhettek rá; én
csak arra emlékszem, hogy nagyon szép asszony volt, hogy mindig
selyemben járt, hogy… Hogy nagyon szép asszony volt. Szép
parasztasszony.
A szobában nagy csend volt. A két lány sápadtan és mereven bámult a
bátyjára.
– Az apánk uri asszonyt próbált belőle nevelni. Taníttatta… franciául
is… így kaptátok ti a neveiteket. Öltöztette, de az anyánk idővel
ledobálta magáról az uri ruhákat, amelybe nem tudott beleszokni, és
fölvette a régi ruháit. Mindig selyemben járt…
A papirvágó kés nyugtalanul forgott az asztalon. Viktor lehajtotta a
fejét.
– Az anyánk – mondta halkan – vezekényi parasztlány volt. Vezekényről
bekerült Marosvárra. Negyedik éve volt már itt, mikor az apánk
megismerkedett vele. A Kispiacon ismerkedett meg vele, ahol…
Elhallgatott. Még mélyebbre hajtotta le a fejét. Fájt neki a szó,
amelyet kimondani készült. Habozott, kimondja-e. Azután dacosan fölkapta
a fejét és kimondta:
– Az anyánk almáskofa volt.
Egy éles, rövid és fájdalomtól reszkető sikoltás hangzott el. Hortense
fölugrott, a szivére szorította a kezét és kétségbeesetten harapta össze
a száját, hogy a zokogását visszaszorítsa. Valerie kigyulladt arccal ült
a helyén; mozdulatlan volt, de a foga vacogott, mintha dideregne.
A sikoltás után megint nagy csend lett. Viktor beszélni akart, józan
tanulságokat akart levonni és jóindulatu tanácsokat akart adni, de
ránézett a két lányra és nem tudott beszélni. Nagy csend volt. A két
karcsu, erős, szőke lány mozdulatlanul, halkan, kegyetlenül szenvedve
viaskodott magával, de a Valerie kigyulladt és vonagló arcán egyszerre
nagy könnycseppek gördültek végig. Mozdulatlanul és hangtalanul ült, le
tudta magában gyürni a sírást, de a könnyeinek nem tudott parancsolni és
reszkető szemhéja alól egymásután gördültek elő a nehéz, nagy cseppek.
Hortense megrázta magát, odafordult a nénjéhez, de amikor a Valerie
könnyeit meglátta, ujra fölcsuklott a torkán a sírás, tántorogva ment a
diványhoz és zokogva végigborult rajta.
Viktor úgy érezte, neki is könnyes lesz a szeme. Odament Hortensehoz,
leült melléje és az ölébe vette zokogó fejét.
– Ne sirj, – mondta halkan. Csendesen simogatta a fejét.
– Lányok, – mondta azután halkan, – ne gyűlöljétek meg az anyánkat.
Hiszen…
Nem folytatta. Csendesen simogatta a huga fejét és úgy érezte, hogy
hosszú idő után megint testvéri közelségbe jutott a két lányhoz.
Ellágyult és megindult a szive; Valerie azonban hirtelen felállt,
megrázta a fejét, mintha a könnyeket akarná lerázni róla és halkan, de
csattanó hangon mondta:
– Gyere, Hortense.
Hortense felállott és elment. Délcegen, keményen, szőkén kisuhogtak a
szobából. Viktor elképedve bámult utánuk.
A lányok a vacsorához nem jöttek be; másnap éppen olyan hideg
ellenségeskedéssel bántak a bátyjukkal, mint azelőtt és Viktor egy hét
múlva újra egy csomó sértést kért tőlük számon. Valerie miért bántott
meg egy öreg asszonyt, Hortense miért nézett keresztül egy férfin, aki
köszönt neki?…
Valerie magasra emelte szép szőke fejét és előretolt állal, lesütött
szemmel, halkan mondta:
– Viktor, arra kérlek téged a Hortense nevében is, hogy egyszer és
mindenkorra kimélj meg bennünket az efféle ügyeknek a tárgyalásától. Mi
az emberekkel ezentúl is a magunk módja szerint fogunk bánni. És ha mi a
te ízlésedet, amelyet elég különösnek találunk, nem akarjuk
megváltoztatni, a testvéri érintkezésünk zavartalan volta érdekében
megtehetsz annyit, hogy ránk bízod: bánjunk velük a magunk módja
szerint.
– De hisz ennek az lesz a vége…
– Akármi lesz a vége: _mi_ viseljük.
Viktor rábámult a két testvérére és amint az egyik gőgös, karcsu, szőke
lányról a másikra nézett, egyszerre világosan látta, hogy ő az apjuk
vérét örökölte, egy jókedvü, filozófus nagyúr vérét, ez a két gőgös,
szőke lány pedig az anyjuk vérét: az almáskofa vérét, a gőgös, forró
dölyfü parasztvért. Végignézett rajtuk; legyintett egyet; föladta őket.
Öt esztendő mulva ebédnél Viktor megkérdezte a két lányt:
– Jöttök-e a nőegylet báljára?
Hortense ránézett Valeriera. Valerie összeszorította a száját; a vékony
ránc, amely a szája két oldalán lefelé huzódott, most mély és szigorú
lett. A nőegyletet mérlegelte.
– Igen – szólt azután lesütött szemmel.
– Ha igen, – mondá Viktor – akkor nagyon kérlek benneteket, hogy – még
ha erőszakot kell is tennetek magatokon – az én kedvemért mindenkihez
nagyon kedvesek legyetek. Egyébként sincs értelme: közéjük menni azért,
hogy lenézegessük őket, de most nekem különös nagy érdekem is, hogy a mi
részünkről senkit bántás ne érjen.
A két lány hidegen hallgatta a kérést és nem válaszolt rá. Tudták, hogy
a bátyjuk házasodni is akar és képviselő is akar lenni és mind a két
szándékát lenézték és megvetették. A lányt, akit kiszemelt, alacsonynak
tartották és a képviselőség megszerzésének a módját piszkosnak. Szőke
fejüket, amelyen meglátszott a hervadásnak egy távoli lehellete, magasra
emelték és hallgattak.
Este beültek a bátyjukkal a hintójukba és elhajtattak az Arany Sas elé,
ahol a bál volt. A bátyjuk kisegítette őket a kocsiból. Bementek az
Arany Sas kivilágított kapuja alá, azután fölmentek a lépcsőn és beértek
a ruhatárba. A két lány itt levetette a báli belépőjét.
Báli ruhájukban végignézték egymást, azután megindultak a bálterem felé.
Emelt fővel, karcsún és acélosan mentek előre; bágyadt és büszke
szépségük még egyszer és utoljára fölragyogott gőgösen és bánatosan.
A terem ajtaja előtt torlódás volt. A lányok megálltak és a bátyjuk
gyorsan egy csomó kézszorítást osztott ki. A torlódásból egy kékszalagos
rendező ugrott ki vídáman, buzgón és kipirultan, megállt a két
Csetneky-lány előtt, összecsapta a bokáját és lelkesen mondta:
– Kezüket csókolom… ha megengedik, hogy a karomat fölajánljam, én majd
bevezetem a hölgyeket…
Hajlongott, ragyogott az arca és emelte a karját. A két Csetneky-lány
emelt fővel, bágyadt és gőgös szépségben, mozdulatlanul állott előtte és
a szeme pillája sem rezdült meg. A fiatal férfi elvörösödött és dadogni
kezdett:
– Ha a… hölgyek… megengedik…
A két Csetneky-lány keresztülnézett rajta, mintha levegő lett volna,
azután kikerülte és – minthogy közben a torlódás megszűnt – fölemelt
fejjel indult a terem felé.
A torlódás megszűnt, mert mindenki félreállott, elhallgatott, várt és
nézett. A két Csetneky-lány ment be a terembe, a kékszalagos rendező
pedig verejtékes homlokkal állott a bámuló, várakozó és türelmetlen
tömeg között.
Csetneky Viktor jött feléje. A kékszalagos erre végigtörölte a homlokát,
kiegyenesedett és elsápadva mondta:
– Viktor… tőled kell elégtételt kérnem azért a sértésért, amelyet a
hölgyek…
Csetneky Viktor most értette meg, mi történt. Elöntötte a düh; ötéves
harcuknak minden haragja fellobbant benne; ott állott a tömeg közepén és
a tömeg is várta, mit fog mondani; elkábulva keresett egy győzelmes és
hódító választ, és szinte reszketve, hangosan – úgy, hogy még a két
leány is meghallotta – így szólt:
– Ugyan kérlek, ne törődj vele: hiszen tudod, hogy almás-kofa volt az
anyjuk.
A tömegben fölzizzent az öröm és a két lány eltűnt a bálteremben.
Valerie másfél óra mulva odament a bátyjához és halkan mondta:
– Kisérj haza bennünket.
Viktor hazakisérte őket. A kocsiban egy szót sem szóltak egymáshoz.
Otthon a két lány szó nélkül bement a szobájába.
Viktor visszament a bálba. A két lány átöltözött és egy óra mulva mind a
ketten elhagyták a bátyjuk – az apjuk – házát. Még azon éjjel örökre
elköltöztek a bátyjuktól és fölemelt fővel mentek az éjszakában a
kérlelhetetlenség, a gőgös magányosság, a dölyfös egyedüllét, a büszke
hervadás felé.
Marosváriak.
(A szoba, amelyben ez a jelenet lejátszódik, fényes butorzatu és
elegáns, de van rajta valami, – úgyszólván a sarkokban bujkál valami, –
ami sötét és halkan ordináré. – Az az asszony, aki a szobában van, a ház
urnője, már elérte a negyvenedik évét; – a ruhája a legjobb
szabóműhelyből való; – az alakja olyan, mint harminc éves korában volt;
– a feje ápolt és szép; – a homloka okos és a szeme világít; – egészben
véve igen elegáns és igen szép asszony és csak a megfeszített figyelem
fedezhet föl rajta gyanús jeleket. Tiszta jelenség, de úgyszólván haut
gout-ja van.)
_A szobalány_ (aki bejön, az uriházakban szokásos, rendes, csinos
szobalány): Nagyságos asszony, egy hölgy van itt. Eddig még sohase járt
nálunk.
_A ház úrnője_: Hogy hívják?
_A szobalány_: Nem akarja a nevét megmondani. Névjegyet sem akart adni.
_A ház úrnője_ (úgy bólint, mint aki ismeri már ezt a fajtát): Hát
jöjjön be.
_A szobalány_ (kimegy és pár másodperc mulva beereszti a vendéget).
_A vendég_ (huszonhárom éves fiatal asszony. A legjobb ruháját vette
föl, de a ruhája hatodrangu szabótól való. Karcsu teste és friss
szépsége azonban ragyog a gyenge minőségü ruhában is, amit a ház urnője
egyetlen biztos pillantással, konstatál. Nyilvánvaló, hogy a vendég igen
fölindult állapotban érkezik be a szobába. A szeme is elhomályosult az
izgalomtól, alig lát és alig tud megszólalni): Bocsánatot kérek… én
Holló Viktória urnőt keresem.
_A ház urnője_: Én vagyok.
_A vendég_ (mértéktelenül elcsodálkozva, de áhitattal): Ön az?
_A ház urnője_ (barátságosan): Én. Másnak képzelt?
_A vendég_ (őszintén): Egészen másnak.
_A ház urnője_: Fiatalabbnak? Kedvesebbnek?
_A vendég_: Oh nem. Öregebbnek és… (Nem meri tovább mondani.)
_A ház urnője_: Csunya boszorkánynak. Mi?
_A vendég_ (naivül bólint).
_A ház urnője_ (helyet mutat a vendégnek): Ah igen… a mi életünk nehézzé
teszi az embernek, hogy őrizze magát. Ha meggondolom, hogy én már husz
évvel ezelőtt a híres Holló Viki voltam!… Az embernek nagyon kell magára
vigyáznia. (Eddig diszkrétül figyelte meg a vendégét, most áttér egy
gyors fordulattal a látogatás nyilvánvaló tárgyára.) Önnek bizonyosan
beszélt valaki rólam.
_A vendég_ (megrezzen): Igen. Egy… barátnőm…
_A ház úrnője_ (várakozik): Egy barátnője?
_A vendég_: Igen. (Látja, hogy meg kell mondania a barátnő nevét.)
Radoszlávné.
_A ház urnője_: Ah igen. Kedves asszony. Nagyon szép asszony. És okos
asszony. (Ránéz a vendégére.) Nyilván ő beszélte önt rá, hogy hozzám
eljöjjön?
_A vendég_ (vörösre pirul; azután elsápad; lesüti a szemét; a szeme
könnyes lesz; az ajka remeg): Igen… ő már régen mondja… mindig mondja…
hogy ostobaság tőlem… minek kinlódom. Bocsásson meg… én alig tudom
elmondani… ő mindig mondja… és ma, amikor a két szobát kitakarítottam…
egyszerre úgy elkeseredtem… úgy elkeseredtem… hát az egész életemet így
kínlódjam én át?… (Heves zokogásra fakad.)
_A ház urnője_: Hm… Két szobája van?
_A vendég_: Igen.
_A ház úrnője_: A férje… keveset keres.
_A vendég_: Háromszáz koronát… hogy jöjjön ki abból az ember a mai
világban?… Minden évben igérik neki, hogy emelnek… A Faiparnál, mert ott
van… ő végez mindent, de a protekciósok mindig elébe kerülnek és mert ő
olyan jó ember, sohasem kap semmit.
_A ház urnője_: Hm. És gyerekük?
_A vendég_: Nincs. Hát hogy lehessen háromszáz koronával?
_A ház urnője_: Igen. És adósságuk?…
_A vendég_: De mennyi!
_A ház urnője_: Hát ezért… jött el hozzám.
_A vendég_ (újra megsemmisül zavarában): Ezért.
_A ház urnője_: No… így majd kevesebb lesz a gondja. Jobban telik
mindenre. A háztartás is mindjárt könnyebben megy. A férje is jobb kedvű
lesz. Van jó fényképe?
_A vendég_: Nincs.
_A ház urnője_: Nincs? No majd csináltat. És hová írjak? Majd egy
barátnője nevét írom a levél alá. A címe? (Föl akarja írni.)
_A vendég_ (nem akarja megmondani).
_A ház urnője_: Ezt meg kell mondania, hiszen úgy sem tarthatja
titokban.
_A vendég_ (nagy lelki harcot vív; szinte fölsikoltva): Nem. Inkább nem.
Köszönöm, nem. (Menni készül.)
_A ház urnője_: Ahogy gondolja. (Lassan.) Adja át az üdvözletemet a
barátnőjének.
_A vendég_ (a barátnőjéről újra eszébe jut minden. Megáll. Fölkapja a
fejét): De igen. Harkai Károlyné.
_A ház urnője_: Hm, Harkai? Hová való a kedves férje?
_A vendég_: Marosvárra. Mind a ketten odavalók vagyunk.
_A ház urnője_: Ugy! Ön is? (Figyelemmel nézegeti.) Hogy hívták önt
leánykorában?
_A vendég_: Koller Piroska.
_A ház urnője_: És hogyan kerültek föl Budapestre?
_A vendég_: Az uram már régen itt fönt volt. Egyszer hazajött
látogatóba, – és így!…
_A ház urnője_: Hány éve asszony már?
_A vendég_: Már négy.
_A ház urnője_ (egy mozdulattal újra helyet mutat neki és leülteti):
Akkor fiatalon ment férjhez.
_A vendég_: Tizennyolc éves elmultam.
_A ház urnője_: Persze, akkor nagyon szerette az urát.
_A vendég_ (őszintén, gyorsan): Most is.
_A ház urnője_: Most is? Bizonyos benne?
_A vendég_: Oh!
_A ház urnője_ (lesben állva): Mert én azt hiszem… nekem az az érzésem
van… hogy most már teljesen elidegenedett tőle. Semmi közük egymáshoz.
Hidegen élnek egymás mellett, és maga rosszindulattal nézi az ura minden
mozdulatát. Megveti és lenézi az urát, ugy-e?
_A vendég_ (magánkívül): Nem, nem.
_A ház urnője_: Nem bánja, akármit csinál az ura. Nem bánná, ha… ha
megcsalná magát? Ha mást szeretne?
_A vendég_: Én… megölném magamat.
_A ház urnője_: Ugy? Hát akkor maga mért akarja őt megcsalni?
_A vendég_ (elképedve néz reá).
_A ház urnője_: Igen, maga azt gondolja, ugy-e, hogy ez más, mert maga
nem szerelemből teszi; hanem szegénységből; nem azért, mert hűtlen akar
lenni, hanem mert pénzt akar szerezni és az ő gondjain is enyhíteni
akar?…
_A vendég_ (lázasan): Igen. Igen. Mert ő kétségbe van esve, mikor hónap
vége felé elfogy a pénzünk.
_A ház urnője_: Hát azt hiszi, hogy így azután nem bűn a csalás? Hogy
így rendben van?
_A vendég_ (megrettenve néz rá).
_A ház urnője_: Igy annál rosszabb. Gondolt már arra, mi lesz akkor, ha
az ura megtudja, hogy maga… maga idejár én hozzám?
_A vendég_ (elfehéredve néz rá; reszkető ajka alig mozog): Én…
_A ház urnője_: Erre persze nem gondolt. Erre nem gondolnak. A barátnője
rábeszélte. Mi lesz, ha egyszer a barátnője férje megtudja, hogy a maga
szép barátnője ide jár? Az ilyen buta kis asszonyok csak arra gondolnak,
milyen jó szépen öltözködni, de arra nem gondolnak, hogy egyszer csak az
a gyanutlan férj is megtudja, miből öltözködik olyan szépen az asszony.
Pedig megtudja.
_A vendég_ (megsemmisülve): Istenem, én a Dunába…
_A ház urnője_ (könyörtelenül): Megtudja. Mert azok a férfiak, akikkel
itt találkozik majd, előkelő emberek, nagyurak, akik magával itt finoman
bánnak és akik a Nemzeti Kaszinóban feketéznek, nem abban a rongyos
kávéházban, ahol a maga ura. De akármilyen finom emberek és magával
akármilyen finoman bánnak, azért magát attól a perctől fogva, hogy
egyszer itt volt, mégis… egy utolsónak tekintik, és akármennyire nem
szoktak a maga urával feketekávézni, azért az ura egyszer hatodkézből
mégis megtudja. Jó lesz?
_A vendég_ (a rémülettől fuldokolva): Istenem…
_A ház urnője_: És maga! – hogy fogja akkor majd maga érezni magát? Azt
hiszi, hogy ez olyan könnyen megy? Az az asszony, akiben van egy kis
becsület, az ezerszer megszenved azért a nyomorult pénzért. A lelkében
is, a testében is. Hogy a mások szemében utolsó lesz, – jó. De hogy
maga… belül… a lelkét (egy szörnyű szót keres)… rühesnek fogja érezni,
arra nem gondol, ugy-e? Pedig magában van egy kis becsület!…
_A vendég_ (dermedten): Én…
_A ház urnője_: És a teste! Most erős, tiszta és fiatal. Azt hiszi,
megmaradhat annak? Azt hiszi, maga majd nem lesz beteg és piszkos és
nyomorult? De az lesz.
_A vendég_ (összeborzong).
_A ház urnője_: És sohasem akar maga többé gyereket?
_A vendég_ (reszketve): De!…
_A ház urnője_: Hát hogy legyen gyereke egy ilyen anyának? És azt hiszi
maga, hogy ha egyszer elkezdte ezt a dolgot, van akkor megállás? Van
akkor határ? Akkor elkezd csúszni lefelé; lassanként elveszít mindent: a
hírét, a társadalmi állását, a férjét, a becsületét, a szemérmét és az
egészségét, és lent lesz piszkosan és betegen a legalsók között a
piszokban. Akar oda jutni?
_A vendég_ (az ájulás szélén van. Alig leheli): Nem.
_(Szünet.)_
_A ház urnője_ (fölemeli a fejét): Én? Tízezer között egy van, aki ilyen
okos és ilyen erős; vigyáz a pénzre és nem hagyja magát; nem sajnál
másokat és körömmel verekszik önmagáért, ha kell. De ha tudná, mit
szenvedtem én is. Ha tudná, milyen rettentő nehéz volt. Ha tudná,
hányszor akartam megölni magamat és mennyi erő kellett hozzá, míg
idejutottam. Van magában erre elég erő?
_A vendég_ (suttogva, lehajtva a fejét): Nincs.
_A ház urnője_ (határozottan): Nincs! Keljen hát föl innen és menjen
haza az urához, takarítsa a két szobát és ne hallgasson a buta és gonosz
barátnőjére. (Energikusan.) Keljen föl innen és menjen haza.
_A vendég_ (fölkel; megtántorodik; de indul; váratlanul fájdalmas
zokogásra fakad).
_A ház urnője_ (szelídebben): Menjen haza az urához. És segítsen neki
inkább. Törje a fejét azon, mit kellene tenni, hogy az ura többet
keressen. Az öreg Kalocsay báró csinál most egy új faipari
részvénytársaságot, próbáljanak oda bejutni. Az öreg báró is marosvári
ember; és majd én is beszélek vele. És most menjen innen.
_A vendég_ (indul; az ajtónál megfordul és újra zokogni kezd).
_A ház urnője_ (békülékenyen simogatja meg a haját).
_A vendég_ (zokogva akar lehajolni a kezére): Köszönöm…
_A ház urnője_ (nem engedi).
_A vendég_ (mindenáron meg akarja csókolni a kezét): A… jó… Isten…
áldja… meg… (Zokogva.) Azt mondták, hogy hideg a szíve… Én nem is
érdemeltem meg, – mivel viszonozzam, hogy ilyen jó volt hozzám?
_A ház urnője_ (tolja kifelé): Semmivel. Menjen haza. (Az utolsó
másodpercben mégis visszatartja egy mozdulattal és megsúgja neki:) Én
is… marosvári vagyok, – marosvári Grün-lány. – Menjen haza.