Az első.
– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve…
A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra
fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a
barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott,
belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De
amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke,
pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak
arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor
Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek
ezek? Mit titkolnak ezek?
– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve.
Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan
lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre –
elfogta ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap
beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy
tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a
mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi
történt és minek kell történnie.
Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott
orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat
követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant
egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért
diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett
élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében
utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja.
Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig
türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie,
amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl
végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a
nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj
meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben
van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden
rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent,
ne tarts semmitől.
– Csak a kegyelmes úr legyen veled megelégedve.
A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes úrhoz. Az idősebb
pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen
ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön,
leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az
ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a
jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.
Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal
feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül
kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki
megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy
ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné
kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi
vagy!
A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha
sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék
ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és
elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra
remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a
kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van
tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos.
Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét
és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden
férfi a szemébe akart nézni és _ő_ játszotta a szemlesütést, eddig
minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt
akarta; és ő sohasem akart senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte
tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást,
meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból
támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!
Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a
tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt.
Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem
érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen
csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az
éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat
szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret,
mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!
Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban
előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap
arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen
dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm
különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap
elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!
A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első
lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy
erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá,
hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő
küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami…
valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja
kapni a fejét. És fölnéz.
Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja,
hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és
hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan
közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután
menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével
vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús
és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású
kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.
Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal;
csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a
nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét.
Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva
és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi
lesz?
A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné
fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél
attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő
félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné
elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó
kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön
elfordítja a tekintetét… most felszabadul.
Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te
asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, –
és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz
nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már,
hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is,
hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját
még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.
Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a
remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem
néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá
vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.
Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát
oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot
és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész
felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre
ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A
pap úgy is nézi már őt.
A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot
nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és
kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden
rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, izmosan és karcsuan
áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan,
értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott
föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul.
Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü
asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának
jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie;
előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját
teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és
mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten,
csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt,
olyan, mintha meztelen volna.
A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá
és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi
minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh
nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön
mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy
ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre
valamit, parancsoljanak neki végre valamit…
Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt
nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy
mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul
el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani
kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna neki
valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt
valamit.
Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit
gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen
valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja
az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra
elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés
ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy
mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent
megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő,
nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz
Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.
Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja;
lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a
papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani
a vonat kattogását.
A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára.
De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti
magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte
sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.
Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és
hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi.
Ez is. Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék
innen.
Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja
szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most
már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni,
fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl
fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy
megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.
Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott
gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a
támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke
ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy
asszony, egy férfi.
A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan
kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne
mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt
kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de
ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz
a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban
megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.
Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán
kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat,
áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A bámuló
pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt
sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…
– Mi történt?
– Leugrott a vonatról.
Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap
megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy
szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.
Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután
lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke
kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a
bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És
eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?
Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem
érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő
szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.
Szakítás.
Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását,
lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart,
ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba,
leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre
a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még
mindig a szivarján át – ezt mondta neki:
– Ordináré vagy, mint egy halaskofa.
Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky
megelőzte.
– Egy óra mulva – szólt halkan – elköltözöm tőled.
Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt
és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott
meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.
– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. – Majd meglátod. Én
ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A
lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan,
haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és
ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre
sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül
venni.
Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott.
Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a
hangját egy árnyalattal fölemelte:
– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak
magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak
úgy, amint a fajtádnak kijár.
Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most
végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata
volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett
volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy
felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát,
megfordult és bement egy másik szobába.
Amikor kijött, az asszony mosolyogva fogadta.
– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva.
Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a
ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy
ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, rögtön
nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.
Cserneky gyanakodva nézett rá és halkan felelte:
– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem
bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.
Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát
hallana.
– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a
rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha
jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt…
Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak
volna.
Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a
kezét.
– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán
békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól.
Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket
együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?
– Igen.
Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky
lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és
megnyugvással sokáig beszélgetett vele.
– Igaz, – mondotta végül Auróra, – mikor költözöl el?
– Most rögtön.
– Hová mégy?
– Hotelbe.
– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod.
Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy
előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami
borutazó.
Cserneky ellentmondásokra készült, de Auróra elvágta a szavát:
– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol…
csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És
öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.
Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a
kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre
belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak,
amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.
Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában
érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött
tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába
lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának
érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.
Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta,
hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne;
végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony
már az első napot, ezt az első éjszakát fölhasználta… ha ide – ide, ebbe
a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az
ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó
mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a
hálószoba nyitott ajtajáig.
– A nagyságos asszony? – kérdezte a teás csészéje fölé hajolva.
– A nagyságos asszony még nincs itthon, – felelte a szobaleány.
Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a
tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…
A reggelije végére járt, amikor kalapban, kabátban bejött Auróra.
– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak
egy falatot eszem, aztán lefekszem.
Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy
tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt,
kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a
szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután
kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de
félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és
gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga
fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét
magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen
lehelletét. Cserneky megrázkódott az utálattól; fölállott; elment.
Örült, hogy ismét kint van az utcán.
Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta,
megmosakodott, jószagú és jókedvű.
– Szervusz, Tamás, – mondta, – mit csináltál egész nap?
– Lakást kerestem. Bútort rendeltem. És te?
– Én… Oh, én egész nap aludtam.
Jókedvűen mosolygott és bizalmasan mondta:
– Ki kell pihennem magamat.
Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony
csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.
– Viszontlátásra, – mondta barátságosan.
Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a
szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:
– Hová mégy?
Auróra nevetve legyintett egyet:
– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom
első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…
Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult
utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén
azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan
remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.
– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.
Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal a vágyával, ne nézze-e meg,
itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és
lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az
ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza;
a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.
– Szervusz, – szólt oda neki, amint bejött, – hogy vagy? Jól?
– Jól, – felelte kurtán Cserneky.
Kis hallgatás után, egy kis önkénytelen gúnnyal megkérdezte:
– És te?
Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és
mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott
az ajkába és így felelte:
– Istenien.
Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami
kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt
mondta:
– Kinél voltál?
Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és
jóindulattal felelte:
– Minek mondjam? Téged csak bántana.
– Engem? Oh nem.
– De… mégis… azt hiszem… Jobb, ha nem mondom.
– Most már igazán kérlek, hogy mondd meg.
Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta,
hogyan – izgatottan, azzal a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza
az asszonyt, így szólt:
– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az
egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol
fetrengsz.
Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint
várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:
– Ha azt hiszed, – kérlek Bálintnál voltam.
– Miféle Bálintnál? – kérdezte Cserneky elámulva.
– A vezetéknevét?… nem, nem tudom. A vezetéknevét nem tudom.
– Csak… Te… Csak… nem?
– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál,
aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy
fölkeressem.
Cserneky levegő után kapkodott.
– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint
Amerikába ment.
– Hazajött. Most a Jánosházy-palotában szolgál. Ott voltam nála.
Cserneky mérgesen, izgatottan, gúnyosan nevetett.
– A cselédszobában! – mondta a foga között. – Ott a helyed.
– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már
Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.
Cserneky felhördült.
– Te, – mondta összeszorított foggal, – ilyet ne merj mondani.
– Miért? – kérdezte Auróra csodálkozva.
– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese
leszek…
Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával
fordult el az asszonytól.
– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad,
hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a
grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül
voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én
táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam…
fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen
férfiak azok!
Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig
habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy
óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül,
álmosan és feldultan.
– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem
még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis
méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg
lakájhaddal…
Auróra álmos volt és bosszusan rázta meg a fejét.
– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.
– Auróra, kérlek…
A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan
megfordult és elment a hálószoba felé.
Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött
a hálószobájából, sápadtan állott eléje.
– Auróra, – mondta, – itt várok rád.
Auróra most jobbkedvü volt, mosolygó, rózsás és kipihent.
– Tessék, – mondta jókedvüen.
– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt
nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem
sülyedhetsz le.
– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed
mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te
nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.
– Tudom, – felelte Cserneky kétségbeesve, – de én… én…
Auróra a csengőhöz lépett és a kabátját és a kalapját hozatta.
– Nem is vacsorázol? – kérdezte Cserneky kétségbeesve.
– Nem, – felelte Auróra. – Ma vele vacsorázom.
Indulni akart. Cserneky elébe állott.
– Nem engedlek.
– De öregem…
Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt
pillantása előtt.
– Nem engedlek.
Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka
verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.
– Nem engedlek.
– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól,
hogy…
Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét
és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:
– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani.
Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted
és téged semmiért nem adlak oda.
Lehajtott fejjel állott. Megadta magát. Rabszolga volt.
– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem
birom… nem lehet…
Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól
láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg
kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután
feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve
mondta:
– Most takarodj!
Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és
nyugodtan mondta neki:
– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az
anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék
itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál aludtam, a leányágyamban
és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten
meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha
egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és
már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor
már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most
megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden
órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással
ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj
beléje…
Ujra fölemelte a kezét és az ajtó felé mutatott:
– És most takarodj!
Játék.
… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. –
Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg
nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk
küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A
végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, –
így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden
férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én
erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt,
aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz,
édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem
hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és
szeretettel, akkor…
Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a
történet.
Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és
ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a
felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy
olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy
elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a
szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a
haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt
és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a
rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.
Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel,
– a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged
szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el,
hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem
tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják,
merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy
elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a
székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy
hangosan ne nevessek.
… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben
volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a
folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság
után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny
nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban voltunk; szépen
lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.
Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem
nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem
hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele;
nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint
álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már
most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha
macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is
ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már
alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon…
az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…
Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a
paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de
tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én
akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van.
Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most
alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan
jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska
hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az
ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig.
– Ő egész éjjel nem fog aludni.
Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. Hogy nem hallottam-e azt a
szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan
álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön,
én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra
üt; a szívéhez kap…
Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak;
éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor
kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor
visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni,
rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az
öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész
kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre
fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul,
felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy
fájdalomordítással kint a folyosón.
Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok.
Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm…
hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről
hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan
behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az
ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó
szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja,
hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng ezen a
föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége –
kapkod a szívéhez.
A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra
orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál
erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka
elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy
szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan
jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel
boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak
képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.
A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe
veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a
parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának,
topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent
rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát
és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és
pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután
visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra
kijönni…
Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő
látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen,
csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a
meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.
Az úr még nem bolondult meg, de közel van hozzá. – Vigyük még közelebb
hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is
figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen
óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy
halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám,
csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem
hallottam semmit.
Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és
megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik,
összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!
Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor.
Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a
helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is
nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön;
azért is itt maradunk még egy napig.
Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen
kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat,
hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…
Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az
órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a
pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne
lássanak ingben.
Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai cipőmet és kimentem a
folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki
éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt
már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg
a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás.
Ekkor visszavonultam a szobámba.
Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A
nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.
Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik –
villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem
a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az
öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam.
Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam
hangján:
– Segítség! – Megölnek! – Irgalom! – László! – Segítség!…
Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam
és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében
a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a
félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a
fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.
A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért
kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.