Kiábrándulás.
_Az asszony_: Nem. Nem mehetek hozzád feleségül.
_A férfi_: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve
özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…
_Az asszony_: Nem.
_A férfi_: De hiszen magad mondtad.
_Az asszony_: Hogy szerettelek.
_A férfi_: És most már nem?
_Az asszony_: Nem.
_A férfi_ (fanyarul): Nem?… És… miért… nem?
_Az asszony_ (habozva): Én… kiábrándultam belőled.
_A férfi_: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a
kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek…
mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen legyek beletörődni a
dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.
_Az asszony_ (habozik és hallgat).
_A férfi_: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a
visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom…
(Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)
_Az asszony_ (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg
részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani
fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is
szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak
vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.
_A férfi_ (feléje fordul).
_Az asszony_ (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni
kezd): Te azt hitted, hogy én nyolc évig hűséges felesége voltam az
uramnak…
_A férfi_ (meghökkenve bámul rá).
_Az asszony_ (elpirul): Várj még, ne gondolj semmi rosszat, én…
csakugyan hű voltam hozzá. Ha nem lettem volna, azt már régen
bevallottam volna neked; nem tűrtem volna, hogy idáig fejlődjék a dolog.
De… de az, amit most mondani akarok, az nem ilyen egyszerü, nem ilyen…
piszkosan egyszerü.
_A férfi_: Hát mondd… mi?
_Az asszony_: Én hű feleség voltam, feddhetetlen asszony; nem, dehogy
volt nekem szeretőm, mintahogy te is meggyanusítottál… nem is most
először… De az uramat mégis megcsaltam. (Gyorsan.) Veled.
_A férfi_ (álmélkodva): Velem?
_Az asszony_: Igen. Hiszen mondtam, hogy szerettelek.
_A férfi_: Már akkor? (Nagy örömmel.) Ah, értem… De hiszen minél inkább
enyém voltál gondolatban már akkor, annál inkább feleségül kell most
jönnöd hozzám.
_Az asszony_: Nem. Nem lehet. Nem eddig van…
_A férfi_: Hanem?
_Az asszony_: Most, hogy legalább félig értesz, most könnyebb lesz talán
mindent elmondanom… Hát várj csak. Sorba veszek mindent. Te ezelőtt
három évvel jöttél ujra haza. Én akkor… ugy-e… huszonhét éves voltam és
nyolc éve asszony…? Igen. Téged nem láttalak volt vagy tíz évig. De
akkor megjelentél… eljöttél hozzánk… mi a távoli rokonság és gyerekkori
barátság révén szeretettel fogadtunk…
_A férfi_: Igen. És?
_Az asszony_: És te bennem akkor nem láttál mást, mint a rokont, a
gyerekkori pajtást, a megelégedett asszonyt.
_A férfi_: Nem. Én már az első napon…
_Az asszony_: Legalább is nem mutattad, hogy mást látsz bennem. És én
akkor megelégedett és boldog asszony is voltam. Egy decemberi estén
azonban, amikor együtt voltunk veled és amikor te egész este valahogyan
többet foglalkoztál velem, mint szoktad…
_A férfi_: Mikor feladtam rád a belépődet, a nyakadhoz ért a kezem.
_Az asszony_ (egy mozdulattal elhárít minden részletet): Azon az estén
nagy nyugtalanságot éreztem; otthon – éjszaka – lázasan bújtam be az
ágyamba, dideregve kuporodtam össze, nem tudtam elaludni és amikor végre
elaludtam… (Elakad.)
_A férfi_ (türelmetlenül sürgeti): Akkor? Akkor?
_Az asszony_: Szégyellem… Ott aludt a közelemben az uram, akit
szerettem, aki engem szeretett, aki hozzám jó volt, akihez én hű akartam
maradni és én – én rád gondoltam. És amikor elaludtam, akkor álmomban
úgy éreztem, hogy az arcod az arcomhoz ér. Mást nem. Csak ezt. Nem
aludtam mélyen, szinte ellenőriztem az álmomat, még valami szégyenkezést
és lelkifurdalást is éreztem, de egyre úgy volt, hogy az arcod odasímul
az arcomhoz (küzd magával.) És… és ez nagyon jó volt.
_A férfi_ (boldogan): No látod, ugy-e látod!
_Az asszony_: Várj csak. Ennek van most három éve. Ez történt… ugy-e…
decemberben. A december akkor kínos és nyugtalan hónap lett nekem. Te
úgy viselkedtél velem, mint azelőtt, de én éreztem, én tudtam, hogy csak
egy kis bátorításra, egyetlen diszkrét jelre volna szükség, hogy
hevesen, szenvedéllyel… szerelmesen foglalkozz velem.
_A férfi_: Igen. Igen. Ez igaz.
_Az asszony_: Én azt a jelet nem adtam meg neked. Én tisztességes
asszony voltam… az izlésem szerint is… Én utálom a csaló asszonyokat,
utálom a tettetést, a hazudozást… És – akármilyen furcsán hangzik – az
uramat is, akkor is szerettem. Szerettem… talán nem a régi módon, nem
friss szerelemmel többé, de szerettem úgy, mint a legjobb barátot,
akinek fájdalmat okozni rosszaság, akit kijátszani alávalóság. Én tehát
ridegebb lettem hozzád, ahelyett hogy barátságosabb lettem volna…
_A férfi_: De én éreztem, mi van e mögött a ridegség mögött.
_Az asszony_: Talán érezted, de nem tudtad. Sőt érezni sem igen érezted,
mert hiszen nemsokára foglalkozni kezdtél… azzal az asszonnyal…
_A férfi_: Csak elkeseredésemben.
_Az asszony_: Mindegy. Hiszen itt nem az a fontos, ami veled történt,
hanem az, ami velem. Velem pedig az történt, hogy a cselekedeteimnek
tudtam parancsolni, de a gondolataimnak nem. A gondolataimnak és az
álmaimnak nem.
_A férfi_: Vagyis?
_Az asszony_: Vagyis az első gondolatom és az első álmom, amely veled
foglalkozott, nem maradt az utolsó. Harcolnom kellett magammal; nem
akartam rád gondolni; és az egész napomat ki is tudtam tölteni
mindenféle elfoglaltsággal – az urammal kétszeres, tízszeres szeretettel
foglalkoztam – de amikor lefeküdtem, amikor eloltottam a lámpát, amikor
a sötétségben egyedül maradtam, akkor… akkor rád kellett gondolnom.
Nekem van fantáziám, ami asszonyoknál elég ritka dolog és a gondolataim
így nem repültek brutális egyenességgel egy cél felé…
_A férfi_: Hanem?
_Az asszony_: Hanem körülszállongtak minden részletet, elhoztak nekem
minden eshetőséget. És mert bennem becsületes ellentállás is volt, egész
decemberben _nem jutottunk tovább_, minthogy a te arcod hozzáért az én
arcomhoz. Megfogtad a kezemet. Hozzám hajoltál. Egy szóval – akármilyen
ostoba ez a szó – te udvaroltál nekem. Én diszkrét jelt adtam neked, te
ostromoltál és én védekeztem. Érted ezt?
_A férfi_ (fanyarul): Értem.
_Az asszony_: Ez volt decemberben. Te délutánonként _feljöttél_, amikor
az uram nem volt otthon, órákat töltöttél el nálam, egyszer megfogtad a
két karomat és hevesen megcsókoltál, én kétségbeesve védekeztem; egyszer
– este, sötétben – letérdeltél előttem és szomoruan az ölembe hajtottad
a fejedet. Ez volt decemberben. Januárban azután… (Elhallgat.)
_A férfi_: Januárban?
_Az asszony_: Januárban éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt a küzdelmet
és…
_A férfi_: És?
_Az asszony_: És egy napon _megígértem_ neked, hogy másnap elmegyek
hozzád.
_A férfi_ (izgatottan): És?
_Az asszony_ (szégyenkezve): És _elmentem_.
_A férfi_ (felhevülten): Te kedves, te drága…
_Az asszony_ (fanyarul és némi lenézéssel): Várj. Miért örülsz ennek!
Elmentem hozzád. Azután éreztem egy bűnös és csaló szerelem minden
mámorát és minden szégyenét. (Megborzong.) Amikor csatakos téli utcákon
hozzád lopództam… amikor (dideregve és útálattal) tőled eljöttem… amikor
hazaértem és az uram meleg mosolygással fogadott… (szinte összegörnyed a
szégyenkezéstől és az undorodástól.)
_A férfi_ (feléje hajlik és meg akarja símogatni).
_Az asszony_ (heves mozdulattal elhárítja a simogatást): Ez volt
januárban. Februárban a viszonyunk elromlott és megmérgeződött… Kínoztuk
egymást. Veszekedtünk. Te voltál az oka…
_A férfi_ (bámulva): Én?
_Az asszony_: Te. Te állhatatlan természetü vagy, te a hűséget nem
bírod, te elfelejtetted, milyen nagy és súlyos áldozat volt tőlem, hogy
a tied lettem, te semmiféle kötelezettséget nem ismersz, te más
asszonnyal kezdtél foglalkozni…
_A férfi_ (kétségbeesve): De hiszen mindez nem történt meg.
_Az asszony_: De azért nem kevésbbé igaz, mintha megtörtént volna. Ha
megtörtént volna, így történt volna. Én szemrehányásokat tettem volna
neked, te eleinte hazugságokkal hallgattattál volna el, azután a
hazugság fáradságát is sajnáltad volna, kíméletlen lettél volna hozzám,
brutálisan őszinte – és igazad is van, mert az az asszony, aki megcsalja
az urát, az a szeretőjétől sem számíthat a becsületes embernek kijáró
kíméletre.
_A férfi_ (kétségbeesve): De hiszen én nem voltam a szeretőd.
_Az asszony_ (makacsul): Annyi, mintha az lettél volna. Annyi, mintha az
a kiábrándulás – a tied – megtörtént volna. Ez márciusban történt. Én
akkor sokat szenvedtem. Végre – minek így marcangolnunk egymást –
szakítottunk. Te örömmel, hogy újra szabad vagy, én megalázottan és
vérző büszkeséggel. Sokat szenvedtem… eltelt egy hónap… még egy hónap…
május volt, mire a nyugalmamat valamennyire visszanyertem. Visszanyertem
a nyugalmamat, mert ekkorra… kiábrándultam belőled.
_A férfi_: Kiábrándultál?
_Az asszony_: Kiábrándultam. Ami közöttünk történt, az megmutatta, az
leleplezte nekem, hogy te sem jó, sem gyöngéd, sem hűséges nem tudsz
lenni.
_A férfi_: De hiszen közöttünk nem történt semmi.
_Az asszony_: Vajjon nem? Gondold meg jól és mondd még egyszer, hogy
közöttünk nem történt semmi.
_A férfi_ (hallgat).
_Az asszony_: Mondd meg, férjhez mehetek-e már most én te hozzád?
_A férfi_ (habozik, azután vállvonogatva, dacosan mondja): Ah… más
asszonynak is voltak már ilyen gondolatai.
_Az asszony_: Ilyenek nem. Más asszony is eljutott már gondolatban a
szerelemig, a… a csalásig. De a kiábrándulásig kevés asszony jutott el.
És más asszony nem közli utólag az ilyen gondolatokat azzal, aki
feleségül akarja venni… Nem félsz attól, hogy ha elveszel, megint ilyen
gondolataim támadnak?
_A férfi_ (bizonytalanul): Ah, mind ilyenek vagytok.
_Az asszony_: Mind ilyenek vagyunk, de a férfiak mindegyikünknél újra
meg újra elfelejtik. Én azonban figyelmeztettelek rá, hogy milyen
vagyok, mert… mert azt akarom, hogy kiábrándulj belőlem… mert…
_A férfi_: Mert?
_Az asszony_: Mert… mert én már régen kiábrándultam belőled.
_A férfi_ (félig máris kiábrándultan): Mind ilyenek vagytok.
_Az asszony_ (mosolyog): Igen, mind ilyenek vagyunk.
Csalás.
_A feleség_ (zokogva térdel a földön).
_A férj_ (bánatos haraggal, de könyörtelen keménységgel tekint le rá).
_A harmadik_ (az imént menekült el; most még minden rá emlékeztet; a
szoba úgyszólván tele van a betolakodó, a rabló hím penetráns szagával).
_A férj_ (legyűri az áradó düh kíméletlen szavait, amelyek az ajkára
tódulnak és olyan hidegen beszél, amint csak tud): Kelj fel. Nem
bántalak.
_A feleség_ (zokog).
_A férj_ (idegesebben): De kelj fel már, kérlek. Ez a zokogás… igazán
éppen olyan érthetetlen, mint amilyen elviselhetetlen. Hagyd abba, ha
azt akarod, hogy ne tartsalak megátalkodott és aljas tettetőnek. Miért
sírsz? Ennek a sírásnak az őszinteségében igazán nem hihetek.
_A feleség_ (még erősebben zokog).
_A férj_ (magánkívül): Hagyd abba, kérlek! Ez rettenetes. Ez…
elviselhetetlen. Ez… ocsmányság. (Ráordít.) Hagyd abba! Kelj fel!
_A feleség_ (kétségbeesetten zokog és átkarolja a férfi lábát).
_A férj_ (szinte brutálisan lerázza magáról): Eressz el! Menj! (Megbánja
a szokatlan brutalitást.) No nézd… Kérlek… (Kétségbeesetten.) De az
Isten szerelmére, végre is: ha egyszer elszántad magadat rá, hogy… hogy
megcsalj, akkor egyuttal tisztában kellett lenned azzal is, hogy én…
hogy te… hogy egyszer majd így állunk szemben egymással. Nem?
_A feleség_ (csendesen sír).
_A férj_: Nem? Felelj! Lehetetlen, hogy titokban akartad volna tartani.
Semmi okod nem volt rá; semmi értelme nem lett volna: te okos asszony
vagy, oh igen az vagy, tehát abban a percben, amikor a… hűtlenségre
rászántad magadat, abban a percben tisztában voltál a cselekedeted
minden konzekvenciájával. Avval is, hogy így állunk majd egymással
szemben. Gondoltál erre, ugy-e?
_A feleség_ (sírva, halkan): Igen.
_A férj_ (megsebzetten, ingerülten): No lám. Hát: helyes. Nagyon helyes.
Gondoltál rá. De akkor (Idegesen.) kérlek, hagyd abba végre ezt a… ezt a
nyivákolást.
_A feleség_ (zokog).
_A férj_ (remegve): Hagyd abba, kérlek. Tudtad, hogy ez jön, – miért
sírsz hát? Tudtad, hogy ez jön… vártad, hogy ez jön… jól megfontoltad a
dolgot… nem (túlozva) egy gyenge perc szédülete ez, hanem érett
megfontolás eredménye… nem is képzelhető el másképpen (A düh elragadja;
nagyon kegyetlenül.) _a te korodban_…
_A feleség_ (halkan felsikolt; feláll; elfordul, letörülgeti a könnyeit,
szembe akar nézni a férjével, de a fájdalma erősebb az elhatározásánál;
ismét zokogni kezd, beletámolyog egy karosszékbe és eltakarja az arcát).
_A férj_ (meghökkenve áll előtte; megzavarodott; érzi, hogy túllőtt a
célon, felébred benne a gyöngédség és a nagy respektus, amelyet az
asszony iránt érez; habozva odalép hozzá és megsimogatja): Ne sírj… no,
ne sírj… én nem akarlak bántani… nem tudom, mi történt veled… nem értem,
nem értem, nem értem!… de szeretnék tőled olyan gyöngéden elbúcsúzni,
ahogyan csak tudok.
_A feleség_ (halkan, eltakart arccal): El akarsz válni?
_A férj_: El. Igen. Hiszen… ez csak természetes, ugy-e? Nem is
gondolhattad másképpen.
_A feleség_ (halkan): Nem. És azután?
_A férj_: Mit azután? Nem értem!
_A feleség_: Azután? Mi lesz azután?
_A férj_: Azután… Istenem, majd élünk valahogyan. Te… te nyilván férjhez
akarsz menni…
_A feleség_ (lekapja a kezét az arcáról, fölemeli a fejét): Kihez?
_A férj_ (kényelmetlenül): Hát… ehhez… ehhez az emberhez… akit…
_A feleség_ (undorodva): Ah! (Összerázkódik.) Utálom.
_A férj_ (értelmetlenül, álmélkodva): Nem értelek… Ha nem szereted,
akkor…
_A feleség_: Utálom. Utálom.
_A férj_ (szótlanul és elképedve néz rá).
_A feleség_ (letörülgeti a könnyeit; csaknem egészen nyugodt már): Ide
hallgass! Emlékszel rá, mit mondtam én neked az esküvőnk napján… a bécsi
gyorsvonatban… Pozsony táján… amikor alkonyodni kezdett és amikor
megkérdezted, miért lett egyszerre könnyes a szemem?
_A férj_ (nem emlékszik): Azt mondtad…
_A feleség_: Azt mondtam, hogy egy fél évig kellett könyörögnöd nekem,
míg elszántam rá magamat, hogy a feleséged legyek… pedig nagyon
szeretlek. Pedig nagyon szeretlek… de – azt mondtam – abban a percben
mégis úgy érzem, rosszul tettem, hogy engedtem neked. Emlékszel már rá?
_A férj_ (kezd emlékezni): Nem… nem emlékszem…
_A feleség_: Rosszul tettem, mert én nyolc évvel mégis idősebb vagyok
nálad és mert a házasságunk második évében, de valószínüleg már a
második napján úgy érzed majd, hogy nagylelkü áldozatot hoztál, amikor
nem fiatal leányt, hanem harmincnégy éves asszonyt vettél el. Te
szerettél engem… sőt hiszem, hogy most is szeretsz…
_A férj_: Igen… igen…
_A feleség_: Forrón kívántál engem… sőt hiszem, hogy… négy évi házasság
után… néha még mindig kívánsz…
_A férj_: I… igen…
_A feleség_: A szereteted… a szerelmed azonban egyre jobban
összekeveredett valami különös elnézéssel, egy furcsa megbocsátással,
valami – igen gyöngéd, alig észrevehető – szánalommal. Ezt az elnézést,
ezt a megbocsátást, ezt a szánalmat azonban én már… már a második napon
éreztem. És azóta mindig kínosabban és egyre fojtogatóbban érzem.
Fuldokoltam tőle…
_A férj_: Én…
_A feleség_: Ne mentegetődzz. Te nem tehetsz róla. Te jó voltál és jó
akartál lenni. _Akartál_ jó lenni. És engem kétségbeejtett ez az akarás.
Minél jobban sikerült neked, annál inkább. Más házasságban is langyos
meleggé válik a forró szerelem, de a jóság nem válik tűrhetetlenné.
Nálunk tűrhetetlenné vált. Nem te vagy az oka, – én vagyok az oka. Az a
nyolc év az oka, amellyel nálad idősebb vagyok. Megalázott,
kétségbeejtett, megfullasztott a jóságod. Ugy éreztem, semmi… semmi…
semmi sem köt téged többé hozzám, csak az a… az a nevetséges fogadalom,
amelyet pap előtt és anyakönyvvezető előtt tettél. Minden csókodtól
kétszer remegtem meg: előtte megremegtetett az öröm és a szerelem, és
utána megremegtetett a szégyenkezés és a nyomorúság. Koldus lettem,
akinek könyöradományokat adnak…
_A férj_: Hogy mondhatod…
_A feleség_ (határozottan belevág a szavába): Egy napon azután
fellázadtam és sírva és sikoltva azt kérdeztem: koldus vagyok-e én már,
vagy olyan gazdag vagyok még, mint amilyennek magamat tartottam és mint
amilyennek azelőtt te is tartottál. Belenéztem a tükrömbe és azt
mondtam: nem vagyok koldus. Nekem van még mit adnom; én boldoggá tudom
még tenni azt, akit meg akarok ajándékozni.
_A férj_: Nem láttad rajtam, hogy engem boldoggá teszel?
_A feleség_ (határozottan): Nem! Te kényelmesen szerettetted magadat.
Adomány gyanánt adtad nekem a szerelmedet. Nagylelkü voltál, nem
szerelmes. Túlságosan biztos voltam a számodra. Véglegesen rád utalt.
Minden szerelmi lehetőségből kizárt. Nohát: én azon a napon
elhatároztam, hogy megpróbálom, miféle szerelmi lehetőségek vannak még
az én számomra.
_A férj_ (kifakadt): Miért nem szóltál nekem?
_A feleség_: Ha egy szikráját láttam volna benned a féltésnek, egyetlen
pici nyomát az aggodalomnak, mindent elmondtam volna neked. De te… te
biztosra vettél engem. Te… te nagylelkü voltál. Itt éltem melletted
ezzel a gondolattal hónapokig és nemcsak nem láttál meg belőle semmit,
hanem módot sem adtál nekem, – pedig egy mozdulat elég lett volna rá –
hogy mindent elmondjak. Meg kellett tehát próbálnom, miféle lehetőségek
kínálkoznak még számomra. Be kell vallanom: nehezen ment a dolog. Én
természettől fogva tisztességes asszony vagyok. És hozzá még: szeretlek
téged. De meg kellett próbálnom. Nem tudtam többé megszabadulni ettől a
gondolattól. Befészkelte magát az agyamba; minden percemet átfűtötte
izgalommal; feldúlta az álmaimat; minden éjjel erről álmodtam. _Vágy
nélkül vágyódtam_, – megérted ezt?
_A férj_ (bágyadtan): Meg!
_A feleség_: Vágy nélkül vágyódtam, de végül türelmetlenné és féktelenné
lett vágyódással. Tehát: megpróbálkoztam. Sorra vettem minden férfit,
aki a közelembe került és ekkor láttam (Remegve.), hogy nem vagyok
koldus (Ujjongva.), hogy királynő vagyok… Előbb megrettentek, mert a
kezdésem váratlan volt és merész; mert tisztességes asszonynak
tartottak, mert _érezték_ volt rajtam, hogy tisztességes asszony vagyok.
De azután… oh azután… azután mindegyik boldog lett volna. Én pedig… én
pedig kiválasztottam közülök azt, aki… aki még közülök is legkevésbbé
kellett, akit nemcsak nem szerettem, – mert hiszen én csak téged
szeretlek – hanem akit… egyenesen utáltam. És ezt… ezt, akit útáltam,
magamhoz eresztettem. (Egyszerüen.) Ma először. Ma utoljára.
(Elszántan.) Ugy, hogy te itt találd.
_A férj_ (dadog): Akkor ez… (Nagyon keserüen.) nagyon rút és nagyon
kegyetlen dolog volt!
_A feleség_: Megkínoztalak vele?
_A férj_ (hangosan): Nagyon. Nagyon.
_A feleség_ (szomoruan): Nem olyan nagyon, mint amilyen hangosan mondod.
Nem olyan nagyon… még csak annyira sem, mint ahogyan reméltem. Hiszen
(Komoran mosolyog.) _még csak meg sem akartál ölni_…
_A férj_ (hevesen): Te tudod, hogy én…
_A feleség_: Én tudom, hogyan gondolkozol te erről a dologról. Igazad
van: a hűtlenség nem ok az ölésre. De azért… de azért mégis jól esett
volna nekem, ha… (Komoran mosolyog.) ha egy kicsit meg akartál volna
ölni.
_A férj_ (hebegve): Én… igazán…
_A feleség_: Hidd el, rászolgáltam: nagyon nehéz küzdelmembe került,
hogy _megcsaljalak_. Vagy nem volt csalás? Hiszen azért tettem, hogy
megrettenj, hogy felriadj, hogy megdöbbenj, hogy megrázzon! De – nagyobb
megrázkódtatás volt az én számomra, mint a te számodra. Nekem borzasztó
volt; én előtte reszkettem a fájdalmas utálattól és utána reszkettem a
zokogó, nagy fájdalomtól… Te… te csak haragudtál. Haragudtál a csalás
miatt; az érzékenységed, a becsületed megszólalt, de a szerelmed nem
ordított fel. Igazam volt, hogy próbára tettem a vágyódásodat, a
szerelmedet, mert a próba nagyon szükséges volt már; de mégsem volt
igazam, mert ez a próba is ellenem szól. (Mély, nagy szomorusággal.) Egy
cseppet sem szeretsz már…
_A férj_ (fájdalmasan küzd magával).
_A feleség_ (látja a küzdelmét és hallgat).
(Hosszu, nagy csend.)
_A feleség_ (óvatosan kinyujtja a kezét).
_A férj_ (hevesen megragadja; odatérdel az asszony elé és megöleli).
(Szótlan, hosszu ölelés.)
_A férj_ (könnyes szemmel): Mi lesz most?
_A feleség_: Elválunk!
_A férj_: Nem, nem…
_A feleség_: De igen. Mit gondolsz: csak nem maradhatok még _az után_ is
a feleséged.
_A férj_: De ha szeretsz.
_A feleség_: Nagyon szeretlek. Éppen azért. Ha elválunk, leszek az, aki
azelőtt voltam: független, szabad, gazdag, szép asszony… (Könyörögve.)
Mondd, hogy az, kérlek, mond…
_A férj_ (elragadtatva): Milyen szép vagy!
_A feleség_: Hányszor mondtad azelőtt!… Akkor könyörögtél, hogy ha a
feleséged nem akarok lenni, legyek… legyek a… a szeretőd. Nem akartam.
Akkor még nagyon merev meggyőződéseim voltak, hajlíthatatlan fogalmaim
az erkölcsről. Most azt tartom erkölcsösnek, ami boldogságot szerez
nekem, annyi boldogságot, amennyi még juthat nekem az életben. Tehát:
elválunk…
_A férj_: És?
_A feleség_: És… ha szeretsz, ha akarod, ha forrón könyörögsz, akkor…
akkor most majd… a szeretőd leszek. Nem én kapok tőled könyöradományt,
hanem én ajándékozom neked magamat. Addig, amíg… (Aláhuzottan.) amíg
jónak látom. Addig, amíg… (Kedvesen, gőgösen.) szeretlek. Addig, amíg…
(Keményen, de alázatosan.) amíg szeretsz. Igy nem félek az öregségtől.
Igy nem számolgatom kétségbeesetten a napokat. Igy boldog tudok lenni…
amíg boldog lehetek.
_A férj_ (szólni akar).
_A feleség_: Ne tiltakozz. Nem lehet másképpen. Igy lesz. Vagy pedig –
egészen vége mindennek. Igy lesz, ha szeretsz még.
_A férj_ (lázas csókkal válaszol).
_A feleség_ (a hosszu csók után mosolyogva): Hát szeretsz még egy
kicsit? Kívánsz még egy kicsit?
_A férj_ (olyan forró indulattal, amilyent esztendők óta nem érzett):
Imádlak!