A ciklámen.
– _Egy mindennapi kislány története._ –
A kislány most négy éves. Kedves, csinos okos; de nem mesebeli
princeszke és nem világraszóló csodagyerek. Egy nyolc éves kis
barátnőjétől pár hét alatt megtanult olvasni, ami figyelemreméltó
értelemre, erős kis koponyára vall, de amit végre az apai szív sem
kürtölhet páratlan esemény és nagy diadal gyanánt világgá. Két nagy
barna szeme álmodozva és mosolyogva ragyog bele a világba, de drága
barna fejének megcsodálására azért apai büszkeségem sem hivogathat
nézőközönséget. A világnak minden dolga iránt érdeklődik már és
hihetetlen fontoskodással bele is szól minden dologba, de mindent
összevéve, semmi különös nincs rajta. Kedves kis bogárka, gyöngéd
asszonybimbó, leendő feleség, leendő anya, olyan, mint a többi, egy
egészen normális, semmiképpen sem különös, kedves, mindennapi kislány.
Történt azonban vele, hogy kapott valakitől egy cserép cikláment. A
ciklámen nem valami nagydíszü növény; ez a fajának is jelentéktelen
példánya volt: bágyadozó, vékonyszáru, gyengécske. Jól kell gondozni,
akkor majd erőre kap.
A kislány télen csak a bábuival szokott játszani, nagy baba-hadával,
amelyből mindegyik nevet kapott természetesen és amelyet ő – csodálatos
módon – a gyerekei hadának szokott nevezni: „A gyerekeim.“ Hogyan
szokott rá, már nem is tudjuk. Két éves kora óta így híjja őket. Ha
valaki – vendég, rokon – a saját, élő gyerekeiről beszél, ő sem
mulasztja el megjegyezni: Bizony, bizony… az én gyerekeim is olyan
rosszak… annyi a bajom velük. Hajlik, mint mondtam, a fontoskodásra;
talán így is szokott rá, hogy ő is a gyerekeiről beszéljen a babái
helyett.
A „gyerekeivel“ tehát sok baja volt; de mindez semmi ahhoz a sok gondhoz
és bajhoz képest, amelyet a ciklámen szerzett neki. A ciklámen élőlény
volt, a gondozásra valóban rászoruló és a gondozást meg is jutalmazó. A
ciklámennek táplálkoznia kell; nem szabad az embernek egyetlenegy napot
sem elmulasztania… „kapott“-e már vizet a ciklámen „adjunk“ vizet a
ciklámennek; a ciklámenen pár nap alatt meg is látszik a gondozás: már
nem bágyadozó, fölüdült, nő, vastagodik, finom fejét lassan az ablak
felé, a fény, a világosság, a téli nap melege felé fordítja… Ez a
fölfedezés egészen elragadta a kislányt. A ciklámen valóban élőlény;
szereti a világosságot, várja a táplálékot; várja, tehát nyilván hálás
is érte.
A kislány egészen a maga ügyévé teszi a ciklámen ügyét; a legkedvesebb
„gyerekénél“ is kedvesebb neki a ciklámen; mikor itt az ideje, viszi a
vízzel tele kannát és gondosan meglocsolja a virágot, mulasztani sohasem
mulaszt, ellenben már órákkal előbb eszébe jut, hogy a ciklámen még nem
kapott vizet és magánkívül van arra a gondolatra, hogy lehetne egy nap,
amikor a ciklámen víz nélkül marad.
A kislány anyai szeretettel szereti a cikláment. Anyai szeretete azonban
egyre terhesebbé válik az egész házra és egyre több apró bajt okoz.
Órákkal előbb megszólaló türelmetlen sürgetésén csak túl tudná tenni
magát mindenki, de az már komolyabb baj, hogy gömbölyü, meleg kis keze
nem tud bánni a vízzel teli kannával, hogy ahol a kannával két szobán
végig megy, ott kiloccsant víz jelzi a nyomát és hogy a ciklámen alatt –
bőkezüségének a bizonyítéka gyanánt – minden öntözés után kis tócsa
marad. (A ciklámen a hálószoba virágtartóján áll.) Egy ideig tanítgatják
ügyességre és mérsékletre, az ügyességet azonban meleg kis keze, a
mérsékletet pedig meleg kis szíve nem tudja megtanulni. A gömbölyü kéz
remeg és remeg a szeretettel telt kis asszonyszív is, – hátha kevés víz
jut a ciklámennek. Hátha szomjasan marad… Hiába a dirigálás is, hiába
áll mellette valaki és hiába mondja, hogy most már elég volt, – a
kislány mindig csal. Még egy kis vizet a ciklámennek. Végül
természetesen ott a tócsa a padlón.
Egyszer azután megtelik a mérték. Az egész ház tele van panasszal. „A
padló tönkremegy.“ „A széket is lelocsolta.“ „A terítő is vizes lett.“ –
Energikus intézkedésekre van szükség. Az anyja kiadja neki a rendeletet:
– Vera, mától fogva nem locsolod a cikláment.
A kislány megdermed.
– De hiszen, – feleli remegve, – akkor elpusztul.
– Majd locsolják azért. A többi virággal együtt. Az, aki a többit
locsolja.
Igen, de ez az ő ciklámenje. Kétségbeesetten védekezik:
– De akkor majd nem _adnak_ neki elég vizet… Akkor majd nem _kap_ elég
vizet…
– Majd kap. Majd adnak. Te nem locsolod többet.
Rövid tárgyalás még; az anya kérlelhetetlen, a kislány keserves
zokogásba tör ki. Hozzám fordul, elpanaszolja a baját, nagy, csillogó,
kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Én mindig meg vagyok hatva, ha
sírni látom, de ezúttal természetesen nem állhatok a pártjára. Próbálom
földeríteni. Nehezen megy a dolog. Végül – már a harmadik tréfa gyanánt,
– a sikernek nem nagy reményével, ezt mondom neki:
– Tudod mit, te akkora könnyeket szoktál sírni, hogy egy dézsa is tele
lenne vele… sírd bele őket a cserépbe és akkor bőven megöntözted a
cikláment.
Ez a tréfa csodálatos módon beválik. Hozzámfordul, álmadozó nagy szemét
rám emeli, gondolkozva néz egy másodpercig, letörölteti a könnyeit és
megbékült. Félperc mulva hangosan nevet valamin.
A cikláment tehát nem öntözi a kislány, de a kislánnyal valami furcsa
dolog történt. Váratlanul „rossz“ lett, pajkos, engedetlen, türelmetlen,
toporzékoló, szeszélyes. Azelőtt is volt egy-egy furcsa hete, de ilyen
intenziven furcsa hete még nem volt. Azelőtt olyan volt, mint minden
kislány, mint a többi hétköznapi, kedves kis bogarak: néha kicsit
pajkos, néha kicsit engedetlen, de egy-egy rászólással, egy-egy szelid
büntetéssel a jó viselkedés útjára visszaterelhető. Most nem. Az anyja
hiába mondja neki: „egy kétéves kislányt még meg kell verni, de egy
négyéves _nagy_ lánynak már nem kell verés“. – most már ez sem használ,
a point d’honneur-re való hivatkozás is hasztalan. Meg kell verni.
Nem nagy verés ez: egy-két, – inkább egy, mint két ütés – a kezére. Nem
a fájdalom teszi a dolgot, hanem a megszégyenülés. A kislány
hihetetlenül megalázónak tartja a verést, az utóbbi időben magából
kikelve tiltakozott már ellene és legmakacsabb perceiben is sietve
hátrált meg előtte. Most nem. Most szinte provokálja a verést, kihijja,
kikényszeríti, kisürgeti. Ha valami tilos, – megteszi. Ha
figyelmeztetést kap, – igéri, hogy máskor is teszi. Ha a veréssel való
fenyegetés jön („pedig szégyelhetnéd magadat… ilyen _nagy_ lány“), –
annál makacsabbul igéri, hogy igenis engedetlen lesz, rossz lesz, meg
fogja máskor is tenni. Remeg. Szembenéz a büntetéssel. Megkapja a
büntetést. Sírva fakad. Elszalad.
Napról-napra. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Végre is nem
lehetséges, hogy a kislány mindennap verést kapjon, ha még olyan
szelidet is. Nem lehetséges, hogy mi a kislányunkkal ilyen viszonyban
legyünk és nem lehetséges, hogy a kislány olyannak nőjjön föl, mint akit
_kénytelen_ az ember minden nap megverni. Tűrhetetlen. Öt napja tart ez
az állapot.
Komoly tanácskozás: – Vajjon nem vagyunk-e túlságosan szigorúak ehhez a
gyerekhez? Elnézőbbnek kellene lenni… De hiszen az elnézéssel már
próbálkoztunk és a végén a saját érdekében kell bizonyos fegyelemre
nevelni, toporzékolásokról leszoktatni… Hát akkor talán valami baja van?
– Nem. Nincs. – Hála Istennek, teljesen egészséges. – Hát akkor mi van
vele? Hát akkor mit csináljunk vele?
Elég csüggedten és vigasztalanul tekintünk a jövőbe. A kislányt azonban
kettős figyelemmel figyeljük és vizsgálódás közben hamarosan megakadunk
egy furcsa apróságnál. A kislány toporzékolt. Kikap. Ekkor sírva fakad.
Elszalad. Azután visszajön és félnapig jó, kedves és engedelmes.
Miért szalad el? Hová szalad el? Hamarosan itt az alkalom rá, hogy
kiderítsük. A kislány toporzékol. Kikap. Sírva fakad. Elszalad.
Óvatosan utána megyünk. A kislány szalad be a hálószobába, rohan a
virágtartóhoz, föléje hajol a cserépnek és _rásír a ciklámenre_. Nagy,
csillogó, kövér könnycseppjei bőven gördülnek le az arcán és egymásután
hullanak bele a cserépbe; hevesen sír, erőlteti a zokogást… még… még egy
kicsit; de a szívében lassan elfogyott a verés keserűsége; hiába próbál
még néhány könnyet kipréselni drága, nagy szeméből, nem lehet;
sajnálkozva hagyja tehát abba; kiegyenesedik; egyelőre többet nem tehet;
a dolog befejeződött; megöntözte a könnyeivel a cikláment.
Az anyja rámnéz, én ránézek az anyjára. A kislány visszafordul. Nagy
zavarban van. Az anyja úgy tesz, mintha semmit sem látott volna és
közömbösen, – a könnyek ott vannak a szeme héjja alatt, – tehát
közömbösen, pedagógiai hangon ezt mondja egy hosszabb, vidám társalgás
bevezetése gyanánt:
– Ezentul, ha jól viseled magadat és vigyázol a kannára, majd megint te
locsolhatod a cikláment.
Én nem szólok, elfordulok és magamban a következő kis beszédet intézem a
kislányhoz.
– Megveretted magadat, pedig embervoltodnak egész kis méltósága
fölháborodva tiltakozott ellene. Megveretted magadat, hogy sírhass, hogy
a könnyeiddel öntözhess valamit… egy szegény virágot… egy élőlényt,
amely a tied volt és amely rád volt utalva… Hiszen ez lesz a sorsod:
fájdalmakat tűrni el, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit, amit
szeretsz, valamit, ami olyan, mint egy szegény virág… egy bágyadozó
élőlényt, amely rád lesz utalva. Asszonysors. Mindent a könnyével öntöz
az asszony, amit szeret. De kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó,
egészen mindennapos, közönséges kislány te, leendő feleség és leendő
anya drága kislányom te, – _hát ilyen korán kezded!_… Asszonysors. De
ilyen korán kezditek?
Regina kisasszony.
Regina kisasszony is fölállott, lesimította a blúzát és menni készült.
Ekkor bejött a szobába az osztályvezető, körülnézett és így szólt:
– Kérem, Regina kisasszony, ha olyan szives volna… A szindikátusi
szerződésünk. Két példányban. Nagyon sürgős.
Átadta neki a teleírt papirlapokat és kiment. A lányok gyorsan húzták
föl a kabátjukat és siettek eltünni. Regina kisasszony pedig ott maradt
a kiürült, csöndes irodában és szorgalmasan kopogtatta le az írógépen a
szindikátusi szerződést. Fél nyolc volt, amire készen lett. Ekkor
fölállott, ismét lesimította a bluzát, fölvette a vékony kabátját és
indult hazafelé. Hüvös és tiszta koraőszi este volt; az utcán sok ember
járt; a tolongás, zaj és fényesség közepett csöndesen, összehuzódottan,
soványan és félénken ment hazafelé Regina kisasszony.
Mikor hazaért és a szobájában meggyujtotta a lámpát, bejött hozzá a
háziasszonya.
– Velünk vacsorázik, Regina kisasszony? – kérdezte.
– Ha szabad volna kérnem, Bergerné asszony, – felelte Regina kisasszony,
– küldje be a vacsorámat. Fáradt vagyok.
Bergerné megnézte a Regina kisasszony fáradt, kis egérarcát és
elégedetlenül rázta meg a fejét.
– Már megint agyondolgozza magát, – mondta jóindulatu haraggal. –
Bizonyosan megint a más munkáját végezte.
– Dehogy, dehogy, – felelte Regina kisasszony szeliden.
Elnézett a Bergerné kényelmetlen, szemrehányó arcától a szoba másik
végébe és az az udvarias, kínos zavarodottság jelent meg az arcán,
amelyre Bergerné mindig egyedül szokta hagyni. Ezuttal azonban Bergerné
nem mozdult. Habozva állt még egy ideig, azután közelebb lépett hozzá.
– Regina kisasszony, – mondotta, – ma mégis jőjjön be vacsorázni.
– Miért?
– Azért, mert ma vendégünk lesz… Itt van az uramnak egy unokatestvére…
Mészárosüzlete van Duna-Enyeden. Jól menő üzlet.
Regina kisasszony nem felelt és Bergerné folytatta:
– Özvegyember. Nagyon jóravaló, derék ember. Kéne neki egy derék…
Regina kisasszony rémülten emelte föl csillogó kis egérszemét.
– Nem, nem, – mondta hevesen, – kérem szépen… nem…
Bergerné nem tudta rábirni, hogy bemenjen, tehát sajnálkozva
visszavonult és beküldte neki a vacsoráját. Regina kisasszony
elfogyasztotta a vacsorát, azután kiküldte a tányérját, jó éjszakát
kivánt a cselédnek, becsukta az ajtót és leült az asztal mellé. Pár
percig belebámult a lámpába, azután fölkelt, kinyitotta a bezárt
szekrényét és a fehérnemüi alól elővett egy levélpapiros-dobozt. A
dobozból kivett egy heliotropszínü, selyemtapintásu és gyöngyvirágillatu
levélpapirt, maga elé tette, tollat és tintát vett elő, sokáig
gondolkozott, azután ezt a levelet írta:
„Tisztelt szerkesztőség! Tanácsért fordulok önökhöz nehéz helyzetemben.
Földbirtokos lánya vagyok. Anyám korán elhalt. Zárdában nevelkedtem.
Tavaly, tizennyolc éves koromban, kiléptem a zárdából a nagyvilágba.
Most két kérőm van: az egyik földbirtokos, a másik huszárfőhadnagy. Apám
akármelyikükhöz szivesen hozzáadna és én mind a kettőjükkel egyformán
rokonszenvezem, – de mást szeretek. Egy gyermekkori játszótársamat, aki
nálam két évvel idősebb. Ő is szeret engem. Apám azonban semmiesetre sem
adna hozzá. Mit tegyek? Én a szerelmemért minden áldozatra készen
vagyok: még arra is, hogy áldás nélkül, titokban hagyjam el az apai
házat, még arra is, hogy megszököm. Merjem-e? Megtegyem-e? Én úgy érzem,
jogom van rá. Kérem, adjanak tanácsot. Kiváló tisztelettel
_Arday Judit._
_U. i._ Üzenetüket _Judit_ címen kérem.“
Regina kisasszony megírta a levelet, borítékba tette, a borítékot
gondosan megcímezte, azután lefeküdt és csöndesen elaludt. Reggel
fölkelt, sietett hivatalba és útközben bedobta a levelet egy
levélszekrénybe. Csöndes feszültségben, halk izgalomban élt három-négy
napig, akkor a szerkesztői üzenetek élén végre megpillantotta a nevét:
„Judit“. Dobogó szívvel olvasta el a hosszu írásmüvet, amely behatóan
taglalta az esetet és végül a leghevesebben lebeszélte a szökésről.
Fiatal oktalanság… jönne a megbánás… az a szerelem majd elmulik… de ha
azt hiszi, hogy nem múlik el, hát várjanak türelmesen egy-két évet… bűn
volna…
Regina kisasszony fölindultan olvasta végig a heves és erkölcsös
figyelmeztetéseket és a végén megrendülve bámult az ujságra. Csakugyan:
oktalanság lett volna és bűn lett volna. A fiatalság oly gyorsan
határozza el a súlyos és nagy dolgokat… milyen jó, hogy vannak, akik
visszatartják a meggondolatlan cselekedetektől.
Regina kisasszony halkan, szerényen és büszkén járt be a hivatalba és a
hivatalból haza, de ezekben a napokban egy titkos örömet, egy csöndes és
büszke elégedettséget érzett. Az elégedettség ezuttal egy teljes hétig
tartott, utána ismét jött Regina kisasszony nagy és bánatos bágyadtsága,
keserü és ijedt reménytelensége.
Regina kisasszony várt a levélírással. Halasztani akarta, ameddig csak
tudja. Ameddig csak kibírja. Harcolt magával és esténkint kétségbeesve
gyürte le azt a vágyát, hogy a fehérnemü alól kivegye a
levélpapirosdobozt. Ilyenkor dideregve feküdt le és fogvacogva bámult
bele sokáig a sötétségbe. Három nap mulva azonban egy este bejött hozzá
Bergerné.
– Most aztán viszem be, Regina kisasszony, – mondotta hangosan. – Itt az
uram unokatestvére…
Regina kisasszony rémülten tiltakozott, de Bergerné karonfogta.
– Most jön befelé, – szólt jóindulatuan és erőszakosan. – Szent Isten,
hát legalább nézze meg!… Ilyet még sohse láttam, hogy valaki így féljen
a férfiaktól. Ismerek egy asszonyt, az annyi idős, mint maga és már
unokája van…
Vitte befelé. Regina kisasszony rémülten és sápadtan ment vele. A
vacsora alatt keveset beszélt; utána is halk, ijedt és hallgatag volt;
de mikor tizenegy óra tájban a társaság eloszlott, fölindultan rohant be
a szobájába, kirántotta a levélpapirosdobozt, kivett belőle egy
elefántcsontszínü levélpapirt és lázasan írta:
„Tisztelt szerkesztő úr! Adjon nekem tanácsot kétségbeejtő helyzetemben.
Négy éves asszony vagyok. Az uram imád. Dúsgazdag ember. Minden vágyamat
teljesíti. De én szerelem nélkül mentem hozzá. Mást szerettem. És ez a
más most jelentkezett. Mindennapos vendég nálunk és követeli a régi
szerelmünk jogait. Én az uramat tisztelem, becsülöm; de a régi szerelmem
fölébredt és erősebb, mint volt valaha. Mit tegyek? Megőrülök. Adjanak
tanácsot
_egy szerencsétlen asszonynak._
_U. i._ Az üzenetet _Yvonne_ névre kérem.“
Regina kisasszony másnap postára adta a levelet és egy hét mulva
megkapta a választ. A válasz részletesen taglalta az ő érdekes esetét és
a következő konkluzióra jutott: vagy leküzdhetetlen a szerelem, akkor el
kell válni; vagy leküzdhető és akkor az ifjukori szerelmet ki kell
tiltani a házból. „Mert az a derék férj semmiképpen sem szolgált rá,
hogy a házát és a becsületét bemocskolják.“
Regina kisasszony fölsóhajtott, amikor ezt a döntést elolvasta. Igaz, –
mondta halkan. És megnyugodott, megtisztult, megenyhült lélekkel
járt-kelt napokig. Ezekben a napokban Bergerné különös makacssággal
vitte be őt vacsorázni, mert az enyedi mészáros úgyszólván állandó
vacsoravendég volt. A dolog vége az lett, hogy az enyedi mészáros
megkérte Regina kisasszonyt feleségül. Regina kisasszony nem tudott
válaszolni. Rémülten nézett rá a mészárosra, azután lesütötte a szemét,
remegett az ajka, és hallgatott. Bergerék azonban ekkor rárontottak;
hevesen, jóindulatuan, teli szájjal kapacitálták, minden halk és ijedt
szavára száz hangos és biztos szóval feleltek, úgy hogy Regina
kisasszony végül riadtan, gyáván, halkan igent mondott.
Mikor a szobájába jutott és egyedül maradt, akkor nagy szemmel nézett
körül és révedezve simogatta meg a homlokát. Hideg irtózat borzongatta;
azután olyan heves és kínzó megbánás, olyan sikoltozni vágyó ijedtség
rohanta meg, amilyent szeliden szenvedő lelke még sohasem érzett. A
szájára tapasztotta a kezét, hogy a sikoltó zokogását elfojtsa; sovány
kis teste fájdalmasan összegörnyedt és úgy rázta a reménytelen belső
sírás.
Odament a szekrényéhez, kivette a levélpapiros-dobozt és levélpapirt
tett az asztalra. Hosszasan bámult a levélpapirra; órák teltek el és ő
még mindig nézte a rózsaszínű papiros recéit, amelyek csillogtak a
lámpafényben. Éjfél elmult, amikor fölvette a tollat és csöndesen írni
kezdett:
„Mondják meg nekem, – írta, – meg kell-e halnom. Megcsaltam az uramat: a
legdrágább, a legjobb, a legkülönb embert. Akit szeretek. És aki engem
szeret. Nem tudom, mi történt velem. Egy őrült óra… Most itt vagyok a
szenvedésemmel, a tört szívemmel, a tönkretett életemmel. A
lelkifurdalásommal. A megbánásommal. Mit tegyek? Van-e más út, mint a
halál? Én azt hiszem, nincs és hogy a nagy bűnömért meg kell halnom. És
úgy érzem, boldog leszek, amikor a halál kitárja elém a karjait. Mit
tegyek?
_Bünös asszony_.“
Regina kisasszony borítékba tette a levelet, azután le akart feküdni.
Nem tudott. A nyugtalansága nem intéződött el a levéllel:
megcsendesedett, de még kínzóbb lett. Mit tegyen? A kezébe fogta a
levelet; nézte; azután úgy, mint aki álomban jár, fölvette a kabátját,
fölvette a kalapját és kifelé indult. Alig tudta hogyan jut ki a házból:
éjszaka, egyedül, ahogy még soha ki nem lépett egy kapun a homályos,
hüvös éjszakai utcára. De kint volt. Kint állott a hüvös éjszakai utcán
és a kezében tartotta a levelet. Miért jött? Mit akar?
Kábultan bedobta a levelet egy postaszekrénybe, de ezután sem fordult
vissza. Kábultan, szinte mámorosan ment előre, egyik utcából a másik
utcába, aztán megint új utcába, sok-sok új utcába, a talpa sajgott, a
füle forrón zúgott és mire hajnal lett, ennek a gyötrő, hosszu
vándorlásnak a végén kimerülten, sajgó testtel, kábultan, részegen
eljutott a Dunához. Itt fáradtságtól mámoros agyvelővel még egyszer
fölidézte a lelkifurdalás egész kínzó gyönyörüségét… még egyszer átélte
a megbánás gyötrő élvezetét… még egyszer elmondta magának, hogy meg kell
halnia. És meghalt.
A király.
Franciás külsejü utitársam meglepetve nézett a magyar ujságra, amelyet a
kézitáskámból elővettem, megvárta, amíg végigolvasom a lapot, azután
bemutatkozott:
– Tessék megengedni: Bocskor Sándor a nevem.
Most én voltam meglepetve. Ha azt mondta volna, hogy Rohan hercegnek
hijják, természetesnek találtam volna; a Bocskor-név meglepett kissé,
annyival inkább, mert pontosan emlékeztem rá, hogy Bocskor úr a müncheni
pályaudvaron pompás franciasággal búcsuzott el egy nagyobb társaságtól.
Hanem azért megmondtam a nevemet, és eleven társalgásba fogtunk.
Kiderült, hogy Bocskor úr harminc esztendeje él külföldön, de nagyon
szereti a mi kedves, szép Magyarországunkat, most is látogatóba jön haza
és állandóan érdeklődik minden iránt, ami magyar: magyar ujságot járat,
magyar könyveket olvas, stb. Könyvekről beszélgettünk és ekkor Bocskor
úr még egyszer megkérdezte a nevemet. Megmondtam.
– Csak nem az író? – kérdezte erre fölhevülten.
Mondtam, hogy az. Erre valósággal tűzbe jött, finom ősz feje
kipirosodott és néhány lelkes, dícsérő szó után ezt mondta:
– Budapesten fel akartam önt keresni.
– Nagyon kedves. Miért?
– Irt ön egyszer egy történetet. A történet arról szól, hogy nemzetközi
fürdőhelyen egy király megaláz egy magyar urat. A magyar úr főbelövi
magát, mert királyokon nem lehet elégtételt venni, mert királyokon nem
lehet boszút állni. Ezt _csak úgy_ találta ki?
– Igen, ezt _csak úgy_ találtam ki.
– Hát erről akartam önnek egy másik történetet elmondani.
– Nagyon jó. Halljuk.
Bocskor úr hátradőlt az ülésen, összeszorította az ajkát és nyugodtan,
nyomatékosan, mint aki mindent meg akar magyarázni egyetlen szóval, ezt
mondta:
– Én tudniillik fodrász vagyok.
Meglepetve néztem rá. Sem azt nem találtam természetesnek, hogy ez a
marquis-külsejü úr a keleti expressz bársonyülésén fodrász, sem azt nem
értettem, mért bocsátotta ezt annyi nyomatékkal előre. Az első
kérdésemre Bocskor úr gyorsan megfelelt:
– Nyolc üzletem van: Párisban négy, Londonban kettő, Ostendében egy…
Felsorolta mind a nyolcat. Nagykereskedése is van piperecikkekből. A
dolognak ez a része tehát rendben volt. Jőjjön a másik rész. Mi köze a
tisztes fodrász-iparnak az egész történethez?
– Harmincegy évvel ezelőtt, uram, – mondta Bocskor úr szélesen, az
elbeszélés kedvétől szinte éneklővé vált hangon – én huszonkétéves
fiatal legény voltam. Negyedik esztendeje jártam már a külföldet;
nyugtalan volt a vérem; elég jól ment a dolgom, mert a magyar iparos
külföldön mind megállja a helyét. Látja kérem, a párisi szűcsöknél, a
nagy londoni asztalosműhelyekben mindenütt…
– Tudom, tudom.
– Igen, ön a történetet akarja hallani. Hiszen én is azt akarom
elmondani. Tehát huszonkétéves voltam és a gazdám Párisból Emsbe
küldött. Hogy miért? Mert Ems volt akkor az első fürdő a világon és mert
a nyári két hónapra odament Párisból egy elragadóan szép szőke hölgy,
aki akkoriban kapta meg a Rouvére bárónői nevet. Tudja már, ki volt?
Nem? A világ elfelejti a legérdekesebb neveket is… Az Albert király
híres barátnője volt Rouvére bárónő… emlékszik már rá?… Igen: Marchand
Auróra, aki egy nagy kalaposboltból egy kis színpadra került, a kis
színpadról pedig egy nagy király kegyeibe és majdnem a világpolitikába.
Dehát ez nem tartozik ide. Hiszen ezt ön úgyis tudja. A bárónő tehát
Emsbe utazott és ott sem akart párisi fodrász nélkül lenni. A gazdám
tehát elküldött engem és nekem Emsben nem is volt egyéb dolgom, mint
hogy mindennap kétszer, de néha háromszor is, pompás frizurát alkossak a
gyönyörü szőke hajából.
A keze kerek mozdulattal jelezte az alkotást, egy percre kinézett a
vasuti kocsi ablakán, azután összehúzta a szemöldökét:
– Utánunk egy héttel megérkezett a király. Mindenki tudta, hogy a
bárónővel akar együtt lenni, hiszen szinte együtt laktak. A király a
parkba nyíló szobákban lakott, az első emeleten, a bárónő a szomszéd
Fürsten-appartementban, amely a sétatérre nyilt. Nem is titkolództak;
reggel együtt reggeliztek, délután együtt sétáltak, hiszen úgyis tudta
egész Európa, hogy együtt vannak. – A király akkor ötven éves volt,
kicsit hízásra hajló, magas ember, gyakran jókedvü és barátságos, de
nagyon szeszélyes úr, akire néha rájött a rossz kedve és olyankor jó
volt menekülni előle minden élőlénynek… Én ezt még nem tudtam, de
hamarosan megtanultam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy rosszkedvü
királyoknak jó kitérni az útjából. A dolog úgy történt, hogy délután
négy órakor mentem fel – mint rendesen – a bárónőt megfésülni. Az
ebédutáni alvásából kelt fel ilyenkor és a délutáni sétájára kellett
megfésülnöm. Bemegyek; az első szobában találkozom a királlyal. Hová
megyek? – kérdezi dühösen. A bárónőhöz, felség – mondom neki. Senki sem
megy be most a bárónőhöz – rivall rám erre. Bocsánat, felség – mondom
erre én – de énnekem talán mégis be kell mennem, mert a komorna ebben a
percben volt nálam, hogy a bárónő sétálni megy… A király erre egészen
elsápad mérgében és olyan hangon ordít rám, hogy megfagy bennem a vér: –
a bárónő nem megy sétálni. Erre nekem persze jobb lett volna
engedelmesen megfordulni és hazamenni, de én azt gondoltam, hogy nekem a
végén a király nem parancsol, nekem kötelességem a bárónőnek
engedelmeskedni… Próbálom ezt nagy alázatosan megmondani, de az első
szót sem mondom még végig, amikor a király dühös ordítással torkon kap,
megfordít magam körül, az ajtóhoz sodor, fogja a nyakamat és a nyakamnál
fogva kilódit, kirúg az ajtón. Mert még belém is rúgott…
Bocskor úr elhallgatott és nagy szemmel nézett rám. Most ő is szinte
sápadt volt az izgalomtól. Én óvakodtam minden megjegyzéstől. Bocskor úr
biccentett egyet:
– Hát ez történt velem. Kint a folyosón elterültem és amikor
feltápászkodtam, egy csomó röhögő pincér és lakáj vett körül. Azok már
tudták, hogy odabent égiháboru van és hogy most jó a király útjából
kitérni… Én felugrottam és elrohantam. Borzasztóan szégyeltem magamat,
uram, hiszen fiatal voltam, férfi voltam és ha a mi mesterségünk olyan
is, hogy egyre-másra megtanítja az embert és ha sok mindent le kell is
nyelni, hát ez mégis csak sok volt. Nagyon szégyeltem magamat és én is
gondoltam arra, hogy hiszen a királyt nem lehet megverni… nem is tudnám,
mert erősebb nálam… hát megölöm magamat. De nem sokáig tartott a
kétségbeesés. _Én_ nem ölöm meg magamat. Ohó, akármilyen nagy úr a
király, akármennyivel több, mint egy fiatal magyar fodrászlegény, azért
vissza lehet fizetni a királynak is a sértést. Főtt és forrott bennem
még a harag, hogy is mondjam… sajgott bennem a sértés, de külsőleg
megnyugodtam. Másnap délelőtt megfésültem a bárónőt – a király ekkorra
megbékült – és utána elkezdtem kérdezősködni, miért volt olyan haragos
tegnap a király? A lakájok tudták. Megmondták. Azért, mert féltékeny
volt. Van itt egy magyar cigányprímás, egy fekete legény, az nagyon
tetszik a bárónőnek… Ugy? Nagyon tetszik? Megértettem, tudomásul vettem,
de nem értem vele sokat. Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Délután
azonban megtudtam és akkor nem haboztam sokáig. Egy másodpercig sem…
Bocskor úr fölemelte a fejét és kiragyogott az arca.
– Délután – mondta mosolyogva – szalad értem a komorna. Siessek, a
bárónő most ébredt föl, pedig ő felsége már lent várja. Délután négy óra
volt: a hotel előtt csakugyan ott sétált már a király. Néha leült egy
árnyékos padra, mert rettentő hőség volt. Én sietek a bárónőhöz. A
bárónő a lila selyem fésülőköpenyben ott ül egy széken és még most is be
van hunyva a szeme. Álmos. Óvatosan nyúlok a hajához. Felnéz. – Igen, –
mondja álmosan és megint lecsukódó szemmel – csak gyorsan. Gyors munkába
fogok és természetesen hallgatok, mint eddig mindig, mert a mesterségünk
jó modorra gyorsan megtanítja az embert. Eddig alig beszéltem húsz szót
a bárónővel, mert ő nem óhajtotta… De ekkor, amint a kezemben volt a
gyönyörü, dús szőke haja és amint lenéztem a behunyt, hosszu szempillás
szemére, egyszerre úgy éreztem, hogy most beszélnem kell. Még csak
sejtettem, hogy mit fogok tenni, de ez a sejtés ellenállhatatlanul
ragadt előre… a helyes irányba… A bárónőt sietve fel kell ébresztenem:
ez az első. A munkával még nem voltam készen és szorongva néztem körül:
miről lehetne beszélgetést kezdeni. A toalett-asztalon egy fehér tégelyt
láttam meg: illatos olaj volt benne. Erről fogok mondani valamit… valami
okos hazugságot… valami nagyon okosat… Istenem, mit lehetne gyorsan
hazudni? Megvan! Halkan megszólalok. Egy igen alázatos kérdés: azt
akarja-e a bárónő, hogy a gyönyörü szőke haja megbarnuljon? A bárónő a
mondat első felét még alva hallgatja végig, de a második felére egészen
fölébred. Undorodva és méltatlankodva kapja fel a fejét: dehogy akarja,
miért mondom ezt? Azért, felelem én, mert ebben az olajban van egy szer,
amely barnítja a hajat. A bárónő felháborodva nyúl az ártatlan tégely
után és egyszerüen lehajítja a toalettasztalról. Az ügy ezzel
elintéződött volna… nem szól többet… várja, hogy befejezzem a munkámat.
Nekem megint hallgatnom kellene. De most nem hallgathatok. Mindenáron
beszélnem kell. Az a szer – mondom tehát úgy, mint aki érdekes dologgal
akar mulattatni valakit – a legkitünőbb hajfestőszer. Az én hazámban,
Magyarországon sokan használják őszülés ellen; leggyakrabban
cigányzenészek, akik korán őszülnek, de feketék akarnak maradni és akik
a hajuk és a bajuszuk feketeségét szinte mind ennek a szernek
köszönhetik… A bárónő megdöbbenve néz fel rám. Festik a bajuszukat? –
kérdezi. Kezeltetik, – felelem én. Mind, – teszem hozzá bátran. Kivétel
nélkül. A bárónő maga elé néz, gondolkozik, én remegve nézem az arcát.
Egyszerre csak elhúzza a száját. Grimaszt vág. Undorodik. Éljen, éljen…
A cigányprímástól undorodik már. De nekem ez nem elég. Nekem más is
kell. Mi? Még mindig nem tudtam egészen, még mindig nem láttam
világosan. Csak elszomorodtam, amikor a bárónő felállt, egy
fejbiccentéssel elbocsátott és le akarta magáról vetni a fésülőköpenyét.
Szomorúan, szédülve mentem az ajtóig és ott egy utolsó pillantásra
visszafordultam. Két embert láttam: az ablakon át le lehetett látni a
sétatérre, ott sétált a király; és fent a szobában ugyanazzal a
pillantással láttam a bárónőt, akinek a válláról lehullott a
fésülőköpeny. Elkábultam. Megrészegedtem. De ebben a másodpercben már
tudtam, mit kell tennem. Nincs habozás. Megteszem, akármi történik is.
Ki csak nem végeznek, a botránytól is félnek. De még ha kivégeznek,
akkor is megteszem. Ott álltam az ajtónál, háttal az ajtónak,
visszafordultam a bárónő felé. Még egy másodpercnyi szédülést éreztem,
de azután cselekedtem. Hátranyultam az ajtó felé. A kezembe akadt a
kulcs. Elszántan fordítottam egyet rajta. Azután még egyet. A kulcs első
megcsörrenésére a bárónő felém nézett és haragosan húzta össze a
szemöldökét. Amikor a kulcs másodszor is megcsörrent, fölemelte a kezét…
a csengő felé akart nyulni. kiáltani akart… Én elébe vágtam. Csak
szóval. Ott maradtam az ajtó mellett. De villámgyorsan mondtam: ő
felsége engem tegnap megütött; kilökött; megalázott. Ő felsége most
odalent vár, én pedig itt vagyok és ha meghalok is, akkor is –. Nem
tudtam tovább mondani. Hiszen nem is éreztem én nagyon világosan, hogy
mi az, amit mondanom kell, talán úgy sem tudtam volna befejezni, de nem
is volt szükség a befejezésre. A bárónő arca kisimult, a haragja elmúlt
és előbb csodálkozva, álmélkodva, figyelmesen végignézett… előbb
végignézett, amint remegve ott álltam az ajtóban… előbb végignézett…
most nézett meg talán először igazában, és akkor nem voltam én utolsó
legény… előbb végignézett, azután elmosolyodott. Nekem nagyot dobbant a
szívem. Előreléptem egyet és önkénytelenül lepillantottam az ablakon át
a sétatérre. Ott állt a király. A bárónő követte a tekintetemet.
Megnézte a királyt, aki abban a másodpercben megtörölte az izzadó
homlokát, azután ujra az én elszánt arcomra nézett, azután harsányan
elkezdett nevetni. Nevetve lépett most ő én felém egyet. Én már csak
dadogni tudtam. „Ha meghalok is“ – mondtam dadogva. Ő azonban
kiegyenesedett, nevetve nyujtózkodott és egyre nagyobb jókedvvel,
csiklandozottan, féktelenül kacagva mondta: „Bosszut akarsz állni rajta,
óh, la-la-la-la…“ Én még mindig nem értettem egészen a nevetését és düh
forrott fel bennem. Megragadtam a kezét. De ő lenézett a királyra,
ujjongva kacagott, odafordult hozzám és egyszerre áradt a száján a
párisi argot. _Viens mon loup!_
Bocskor úr elhallgatott, csendesen elmosolyodott, azután kiélezetten
mondta a csattanót:
– A király, uram, egy óra hosszat várt lent. A forró napon. Izzadva.
Ötször küldött fel. De én nem engedtem. Megvárattam. És megvárattam
máskor is. Lent kellett várnia, amikor kedvem tartotta. A függönyön át
nevettük. Összeölelkezve nevettük és neki a napon kellett várnia. És
becsukhattam előtte az ajtót, amikor kedvem tartotta. A szabad időm
ezzel telt el: törtem a fejemet, hogyan kinozzam meg a királyt. Oh, sok
nagyszerü dolgot eszeltem ki… holnapig tudnék róla beszélni… Megalázni,
ez volt a fő. És megaláztam, mert nagyon szerette azt az asszonyt.
Megaláztam. Minden nap. Oh, én visszafizettem neki, hogy engem egyszer
megalázott. Kínszenvedés volt az egész nyara. És még azután is… Évekig…
Mert engem nagyon szeretett az az asszony… később mindenáron feleségül
is akart jönni hozzám.
– És mért nem –?
– Hogy miért nem vettem el? – kérdezte Bocskor úr és könnyedén
megvonogatta a vállát. – Azért, uram, mert ha bárónő lett is és ha egy
király barátnője volt is, azért mégis csak közönséges rongy volt. Hiszen
láthatja az egészből. Higyje el, nincs _köztük_ különbség: akár királyok
fizetik meg őket, akár részeg matrózok. Amikor _én_ házasodni akartam,
akkor hazamentem Kőrösre – oda való vagyok én – és elhoztam a volt
főnököm leányát.
A vonat Bécs felé közeledett és Bocskor úr készült kiszállni. Itt is
tölt pár napot. Búcsuzott. Sajnálja, hogy a részletekről nem számolhat
be, pedig azok is érdekesek. A fontos azonban az volt, hogy ezt elmondja
nekem.
– Mert önnek, uram, igaza van: ha egy gentlemant (én úgy értem ezt a
szót, ahogyan az angolok használják, nem olyan ostobán, mint ahogyan
másutt használják), ha egy gentlemant megaláz egy király, akkor annak a
gentlemannek nincs más útja, mint hogy főbe lövi magát. De a megalázott
gentlemanek nem maradnak boszulatlanul. _Mink_ boszut állunk értük.
A gyáva ember napjai.
Lénárt, a gazdag és szürke ifju, óvatosan fölvette a kabátját és a
ropogóan friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát
óvatos fölvételével befejeződött és Lénárt meglepetve nézte most végig a
tükörben felöltözött énjét. Az ifju, akit a tükörben látott, előkelő és
érdekes jelenség volt, és Lénártnak ez ifju láttára egyszerre eltünt
minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta és
amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és elegánciát,
karcsuságot és lendületet konstatált magán és amikor az utcára indult,
az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most
találta meg igazi – elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó – énjét. A
járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme
telt; mindez most jól esett, holott máskor únott teher volt; a puszta
lét, az egyszerü járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerü élet
olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése.
Alkonyodott és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyü
lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy
várjanak rá. Várják – egy kissé kétség és remény között – és örüljenek
majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkü kedvében
volt Lénárt és amint közeledett a ház felé és amint a nagylelkü jóság
egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg
elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a
lányos ház lányai közül. Lili a szőkébb, de Mici a gömbölyübb, fehérebb
bőrü és melegebb tekintetü. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy
végigkostolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg
újra megizlelte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett
rajtuk és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag
ott talál majd a háznál. Olga… Magda… Lola… Lénárt sorra megízlelte őket
és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma
jósággal és kellemesen kinyujtja a kezét.
Lénárt odaért a lányos házhoz és itt váratlanul elbágyasztotta egy
gyorsan reáfuvalló kelletlenség. A villamlámpás kertben nagyobb társaság
volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt és ő egyszerre
úgy érezte, hogy nem is vártak rá és nem is érezték volna fájdalmasan,
ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt és amikor
befelé ment, bizonyos volt benne, hogy a fejét – fájdalmas merevséggel –
félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták és apa,
anya és lányok egyformán hő nyájassággal örültek neki. Lénárt erre
megnyugodott, nyakából eltünt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörü
nyakkendőjét, rendben van-e és frissen ropogó új ruhájában elégedetten
és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatu
társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó háziakkal.
Igy érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjuság
kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal
tekintett a fölhevült és mulatásba, mulattatásba belefáradt ifjuságra és
jóságos nyugalommal várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál. Lili, a
ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá:
– Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak,
az unokatestvéremnek.
Mici, a ház másik leánya ugyanekkor – nem hangosan, de mégis úgy, hogy
Lénárt hallhatta – így szólt egy fehérruhás leányhoz, aki az ifjusággal
együtt fölfelé csoportosult:
– Matild, bemutatok neked egy nagyon kedves fiatalembert…
A bemutatás megtörtént, Lénárt asztalhoz indult a fehérruhás leánnyal és
reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába
erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosodott, botorkálóvá és ingadozóvá
lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a
nyakát merevgörcs kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént
még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré
lett. A homlokáról verejték gyöngyözött és ő szégyenkezve törölgette.
Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát és az az érzése
volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt
csak néhány szót váltott és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó
is, amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigoru és mogorva lett.
Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb
lett és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre
felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni.
Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait és megkönyebbülve szabadon
eresztette haragos méltatlankodását és megalázottsága dühét.
Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni?
Ezt akarják vele elvétetni! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a
barnafoltos, vizesszemü, vézna verebet! Hogy merte ez a leány azt
gondolni, hogy ő…
Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem
vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnőjéhez. Az az érzése
volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg
kell neki mondania, hogy –!
– Hová való maga? – kérdezte tőle szigoruan.
A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan
kivágta:
– Pócsra!
Lénárt boldog kárörömet érzett.
– Pócs? – szólt kegyetlenül. – Szép neve van a falujának. És miért jött
fel Budapestre?
A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott és úgy
tetszett, hogy egész szürke lénye tűzben áll.
– Azért, – felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától – mert
Lili, a kuzínom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy útálatos
emberhez, aki neki udvarol és akit ő kinevet.
Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét és a lány is az ijedtségtől
elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek
egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve,
két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének,
két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt.
Hallgattak és reszkettek és egyik sem tudott megmozdulni és egyik sem
tudott megszólalni. Körülöttük a fájdalom nagy csendje volt és a csend
egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett és ekkor
látta, hogy egyedül hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben,
mindenki elment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan
elforduló pillantást. A kedves emberek! A jóakaratu derék emberek!
Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az
összebarátkozásukat ne zavarja.
Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme.
Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserüséggel, de már
óvatosan és gyöngéden:
– Egyedül hagytak bennünket.
A lány fölemelte a tekintetét és a szemük ekkor egy hosszu, egy
végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől-szívig átsugárzó, nagy
pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a
fájdalomban, két test tünt el, hogy két fájdalmas és sebzett lélek
tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva
egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik
területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva – két szegény
ember, két vágyódó lélek – most egymásra leltek, jóságban és
könyörületben összeforrottak, egymástól el nem szakadnak, egymásba
reszketve belekapaszkodnak. Egy percig lehetségesnek látszott, hogy két
jóság találkozik, egy percig lehetségesnek látszott minden: megnyugvás,
hűség, boldogság.
Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár
elborult és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette
egymást és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és
ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is
sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint
ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik és amint szép,
fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány
kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy
a leányok, akik neki tetszenek és akikhez megpróbál odacsatlakozni,
kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele
szóbaálljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament.
Fáradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte és magát a
puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt és végignézte
magát. Ropogóan friss, uj ruhája gyűrött volt, nyakkendője
félrecsúszott, egész előkelő felöltözködöttsége bepiszkolt és
meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe és
aggódva és kiváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre
meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig,
megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a
könyeivel, felemelte a fejét és azon habozott, ne köpjön-e bele a
tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől és legyintett
egyet.
Feladta magát.
– _Az_ – gondolta – olyan férjet vesz a pénzéért, aki majd megcsalja.
Várt. Vállat vont.
– _Én_ pedig olyan feleséget, aki engem csal meg.
A tenger.
A tengerről beszélgettünk. „Sei mir gegrüsst du ewiges Meer“, –
szavaltam németül öreg barátom kedvéért. Azután Heineről beszélgettünk;
azután asszonyokról és ekkor – a fedélzet elhagyatott volt és a tenger
éjszakája felségesen csendes – öreg barátom ezt a történetet beszélte
nekem.
*
Utazott ezen a vonalon – Marseilletől Port-Szaidig megállás nélkül,
onnan két rövid megszakítással az első indiai kikötőig – harminc évvel
ezelőtt egy fiatal asszony. Az angol gőzös, amelyen utazott, nem volt
még ilyen pompás és hatalmas alkotmány, de a maga korának egyik legszebb
hajója volt; erős, gyorsjárásu és kényelmes. A fiatal asszony, akiről
szó van, el volt ragadtatva a kajütjétől, amikor Marseilleban hajóra
szállott. Német asszony volt és a német hajók – akkoriban – nem
kényeztették el az utasaikat dísz és kényelem dolgában.
Német asszony volt: szőke, de feketeszemü; a germán fajnak oly ritkán
található tisztán megmaradt típusa; semmi valkürszerüség, semmi
Brünhild-erő, annál több tiszta és szelid szépség és egyszerü báj. A
hajóra két férfival jött. Az egyik volt az ura, akivel Bombaybe voltak
költözendők; a másik legjobb barátjuk: előkelő és vagyonos úr, aki – bár
ez akkor még nem volt olyan mindennapos dolog, mint ma – a kedvükért egy
indiai utazást tett.
Marseilleből nyár elején indult a hajó; a koranyár a Földközi-tengeren
éppen olyan kimondhatatlanul szép volt, mint most. Az asszony szinte
ujjongva élvezte az utazást, a tengert, az út szépségeit, fiatal élete
egész örömét, de Szicilia tájékán – itt valahol, amikor az Aetna
eltünőben volt a szemhatáron – lassan elborult a jókedve. A dolog úgy
kezdődött, hogy előbb valami semmiségen összeveszett az urával. Ugy
folytatódott, hogy nem tudtak kibékülni, ami már baj volt. A
házasságuknak a harmadik éve volt ez; az a harmadik év, amelynek a
veszedelmeit még egymást szerető emberek feje fölül is csak az tudja
elhárítani, hogy gyerekük van. Nekik nem volt gyerekük és a harmadik év
kis lelki földrengése aggasztó erővel jelentkezett. Összevesztek; és
nemcsak nem tudtak kibékülni, hanem az első után újabb és újabb – immár
nem hangos, de annál kegyetlenebb és annál keserübb – összeveszések
jöttek; mély sebeket ütő, irgalmatlan szavak; konok és jéghideg
tekintetek, makacs és kérlelhetetlen szembenállások… A harmadik év kis
földrengése – úgy látszott – kettétépi a lelkük és a testük közösségét;
még együtt voltak, de már idegenek voltak egymáshoz; még együtt laktak,
de nem beszéltek; még hallották éjszakánként az egymás lélekzetvételét,
de ellenségesen és rosszindulatuan füleltek rá.
Mindez a hajón, a csodaszép, kék, nyári fényben fürdő Földközi-tengeren.
Ha a barátjuk nem lett volna velük – úgy érezték – elviselhetetlen volna
az élet, az egymáshoz láncoltság, az összezártság. Igy az együttlétük
tűrhetetlen feszültségét enyhítette egy harmadik ember jelenléte és
enyhítette az, hogy elpanaszolhatták – külön-külön – a sajgó
fájdalmaikat egy jó barátnak; aki szeretettel és részvéttel hallgatta
meg a panaszt. A baráti részvét azonban a helyzetet nem javította;
ellenkezőleg; rontotta. Valahogyan minden panaszkodás után még távolabb
voltak egymástól; valahogyan minden tanács fölforralta az
ingerültségüket és mérget öntött a sebeikbe.
Kikötöttek Port-Szaidban. Az asszony itt a hajón maradt; a két férfi pár
órára partra szállt. A hajó fölvette az új szénrakományát és tovább
indult. Áthaladt a csatornán és bejutott az ázsiai tengerekbe. Ekkor már
nyár volt; és a nyár itt maga a pokol. A sorvasztó, ádáz hőségben
tikkadtan úszott a hajó az átkozott tengeren; bágyadt, fulladt
lihegéssel törte magát előre; az élet csak éppen pihegett rajta; az élet
alig él egy ilyen hőségverte hajón; az ellenséggé lett két embernek csak
a bágyadt gyűlöletre volt ereje; szinte minden megmaradt életenergiájuk
tompa haraggá lett a másik ellen. Ha két ember – különösen férfi és nő –
gyűlölni kezdi egymást, akkor mindegyik számára szinte inzultus a
másiknak a puszta léte is. A hajó a poklok hőségében fuldokolva úszott
előre és szinte csak két konok és szikrázó gyűlölet élt rajta. Férfi és
nő. Férj és feleség. A tegnapi szerelem ízével az ajkukon. – Ekkor már
nem is beszéltek egymással.
A hajó kikötőt ért. A legszörnyűbb hőségek tengerét elhagyta; ez a
félnapos kikötés olyan, mintha az egész nagy hajó szabadabb, frissebb
lélekzetet akarna venni a bágyadt és fuldokló előrevergődés után. A férj
partra száll. „Jössz?“ – kérdezi a barátjától. „Nem“ – feleli a barátja,
– „fáradt vagyok“. A férj a feleségét meg sem kérdezi, jön-e. Napok óta
nem beszélnek.
A férj partra száll, az asszony a fedélzetről keserü haraggal néz utána.
Utána néz, a keserüség egyre fájdalmasabban önti el a szívét, lemegy a
kajütjébe. Sír. Az ajtó fölnyílik. Bejön a barátjuk.
Az asszony vígasztalást vár, de a férfi nem vígasztalja. Igazat ad a
kifakadásainak, megerősíti a vádjait és a szavain lassan átszivárog egy
vállvonogató, sajnálkozó gyanu. Minek egy ilyen ázsiai kikötővárosban
partra szállni? Ezek a városok a romlottság fészkei, alantas orgiákra
vannak berendezkedve. Port-Szaid is ilyen…
Az asszony megérti ezt a gyanút és rémülten, fölindultan és remegve
bámul rá arra, aki kimondta. Még nem tudja, mit tegyen. Egy másodpercig
habozik, a szeme részeg a fájdalomtól, a második másodpercben már két
kar átkarolja, egy éhes vágy megrohanja, az ájuldozó ellentállását
legyőzi. Rablótámadás volt. Kiméletlen, ravasz és becstelen rajtaütés.
Orgyilkos merénylet.
A hajó tovább indul enyhébb vizek felé, zöld partok felé és az asszony
kábultan és reszkető lélekkel bámul ki a megszelidülő nagy tengerre. A
férje visszajött és ő nem mer ránézni. Egyetlen pillantást vetett rá és
ez az egyetlen pillantás olyan megváltozottnak mutatta, hogy ha ránéz
még, akkor – attól tart – térdre kell előtte buknia és sírva kell a
nyakát a lába alá hajtania. Ez az az ember, akire tegnap fülledt
gyűlölettel és villámló haraggal nézett? Honnan volt a haragja? Miért
gyűlölte. Miért marcangolták egymást? Nem érti haraggal telt heteiket;
szeretni még nem meri a férjét, mert nem tudja, mit ró majd ki
önönmagára büntetés gyanánt, de az emlékezetében földereng a forró és
tiszta szerelmük boldogságának két esztendeje és úgy érzi, bele kell
magát vetnie a nagy oceánba, hogy a halállal mossa le magáról az árulás
bűnét.
A férje megérez valamit abból, ami az asszony lelkében történik és –
egyelőre dacosan, félvállról, szinte az elmult harag hangján – közeledni
próbál hozzá. Az asszony lesütött szemmel, rémülettől meghidegedő
szívvel elutasítja. A férfi érzi, hogy a az elutasítás nem gyűlölködő
többé. A haragja fölolvad, a makacssága ellágyul, a régi szeretettel, új
alázattal, szégyenkező megbánással közeledik. Az asszony lesütött
szemmel elutasítja. A férfi nem érti ezt az elutasítást. Elbeszélné a
barátjának… de egy bizonytalan érzés, valami téveteg ösztön megállítja.
Egy halk, távolról villódzó gyanu lobban föl benne; a szeme vérbe borul
tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült,
visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli
egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni.
Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell
tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét
tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő
vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította
őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt
az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami
levezesse. Most világosodik meg – mint mikor erős villámsugár hasít bele
a sötétbe – az egész mult. Egy év óta próbálkozik már: csöndesen,
óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny
szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a
közeledés iránt még két hónappal ezelőtt; de éber és érzékeny szerelmét
megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik
ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben,
míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi
történjék ő vele magával?
Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban
zakatolt előre. A tenger tajtékot túrt, hánykolódott és nemsokára
bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő
felé.
Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor
egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól
megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan
dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem
volna-e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy
csónakba.
Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő
hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymásután érik el
a hajót és egymásután térnek ujra vissza a partra. Még két csónak van
kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az
első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült,
csapzott tömegben; a barátjukat nem találja; az ott van az első
csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy
utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos,
egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton
állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A
férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt: a halállal viaskodó
csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt
fejét; előbb alig érti, miről van szó; amikor megérti, akkor talpra
ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul
ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi.
A két csónak harcol a viharral. Az egyik – a kapitányé – már
biztosságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A
parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan
imádkoznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne
imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát
szinte nem birja már el; megremeg a lába és összeesnék, ha az ura
karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásímul:
és reszketve bámul ki a tengerre.
A parton állók fölsikoltanak; a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete
hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A
partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és
görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten
visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek,
azokat elvette, visszavette az ős haragos oceán, akkor a keze görcsös
szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy
ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás; kinyitja a két karját, megöleli a
férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető
zokogásából – a férje csittító, símogató keze alatt – csendes, nyugodt,
fáradt gyereklihegés nem lesz.
*
Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen
rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta“, – mondta halkan, –
„thalatta…“.
– Mi lett az asszonyból? – kérdeztem később.
– Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy a férje,
amikor sok év mulva megkérdezett és megtudott mindent – amit addig
sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt csak kerülgetett – akkor már csak
magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta
boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg.
Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt.
– Onnan, – felelte – hogy az az asszony az én feleségem volt.