Ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi
Puszta, csakhogy Tenger zúgott rajta végig.
A Tenger ugyanis a szelíd ősz Pusztának szeszélyes, tomboló és kínzó
ifiú felesége volt, ki végre – miután az öreg Pusztának keblét
össze-vissza tépte, partok lánczaiban emészteni önmagát megúnván –
harczot üzent a Hegyeknek, felült a Viharra, mint harczi paripára,
hullámból öltött fényes pánczélt.
Pallosként villámot ragadott jobbjába, zászló helyett egy sötét felleget
baljába s ekként fegyverezve keresztültört a Hegyeken s elhagyta a
Pusztát.
Midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj hánykódása idézett elő,
felébredett, örömmel szemlélte, hogy neje elment; de még nagyobb volt
öröme, látván, hogy közös gyermeköket, a Délibábot – kit szelíd, szép
viseletéért anyja, a Tenger sohasem szeretett – otthagyta.
Aranyhajú Délibábba szerelmes volt a Nap, mert körútjában szebbet mit
sem lelt soha; de Tenger asszony vad élete korlátot vetett Nap úrfi
szenvedélyének s míg a Tenger ott volt, a Nap közeledni nem mert, most
azonban megvallotta szerelmét. A lányka is viszontszerette a Napot,
azonban észrevevén ezt a Felleg, ki szinte imádta a Délibábot,
legsötétebb mezébe öltözve, harczot üzent a ragyogó Napnak.
Küzdöttek sokáig, végre a Nap átszúrta a Felleget s lekacsintott a
reszkető arára. Felleg ekkor, hogy tönkretegye a szerelem tárgyát,
áradásként pusztítva rohant a Földnek; a Nap azonban Szivárványból
csinált hidat s ezen ölelte fel magához Délibábot, megmentvén a
veszélytől; midőn pedig a Felleg elpusztult, visszatért kedvesét a
smaragd és rubintgyémántokból vert hídon s atyjának, az ősz Pusztának a
keblére fektette.
Ide járt le gyakran imádni aráját s aranyhajú Délibábnak keble hullámzik
kedvese csókjai után.
Akadt a Délibábnak, úgy mint a Napnak, több csábítója: a Napot szerette
a Harmat, a Virág, a Kikelet; a Délibábot a Lég és az esti Szellő, de ők
hívek maradtak.
Az esti Szellő megvallá szerelmét s utána indult a hölgynek, ez azonban
tündérszárnyain elrepül előle és csak akkor áll meg forró keblén
pihenendő, midőn a Nap fényesen megjelen s a Szellő ijedtében a bokrokba
vonul.
(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Lajos testvére gyüjt. Gyula.)