Történt, hogy ebben az időben szép Magyarországban egy török vitéz
nagyon hatalmaskodott s annyira ment szemtelenségével, hogy néhány vele
megmérkőzni bátorkodó magyar vitéz kivégzése után a templomban szent
miseáldozat alkalmával az oltárra ült és égő gyertyánál gyujtott
pipájára. A királyt ez szerfelett búsította, de tűrnie kellett: mivel
nem volt Toldija, ki a törökkel szembeszállott volna.
Szomorúságának okát sejtvén a szakácsné, elment Mátyás királyhoz s
kérte, hogy alázná meg magát, mondaná el búslakodásának okát annál is
inkább, mivel reményli, hogy segíthetni fog. Sokára, a szakácsné
szűntelen esedezésére kivallotta, hogy sajnálja Toldi halálát.
A szakácsné bíztató szavára, hogy Toldi él, a király nagyon megörült.
Néhány emberével tüstént elment Toldi börtönébe, hol Toldi nagy
szomorúságban lesoványodva élt, csak csontból és bőrből állott.
Toldit élve látván a király, így szólt:
– Toldi, lehetne-e, mint egykor?
– Lehetne idő mulva! – felelt Toldi.
Ezután felvirradt Toldira, jól tartották s három hét elteltével kérdezé
a király tőle:
– Lehetne-e már?
– Lehetne! – volt a felelet.
– Válassz tehát lovaim közül magadnak valót! – szólt Toldinak a király s
Toldi az istállóban levő lovakat farkuknál fogva a földre terítgetvén,
magának való alkalmas lovat nem talált; ezért tehát az ő, szemétdombon
élődő lovát keresték fel, mely Toldi felügyelése alatt néhány nap mulva
visszanyerte erejét. Ekkor bement a királyhoz s jelenté, hogy
parancsolatjára készen áll. A király nem szólt neki semmit, hanem másnap
a templomba ment vele, hol az oltáron büszkélkedő pogányt mutatá neki.
Toldi e látmánytól felbőszülve az oltárhoz rohant és a pogányt úgy pofon
törülte, hogy az oltárról lebukott.
– Jerünk ki e szent helyről, – mondá Toldi – odakint végezhetünk!
Kijövet után megegyeztek, hogy a Dunán levő szigeten intézik el
dolgukat. Általérvén a szigetre, Toldi saját csolnakát a Duna partjára
visszalökte; mert állítása szerint egyikőjüknek ott kell maradni. Most
tanakodtak, mi módon kellene dolgukat legegyszerűbben véghezvinni? Toldi
szavára megegyeztek, hogy fegyvereiket tovahagyva, előbb a török nyomja
le Toldit a földbe amennnyire bírja s ha onnan egyszeri megrázkódás után
ki nem ugrik, a török elhozhatja kardját s Toldit kivégezheti; de ha
Toldi kiugrik, akkor ő fogja a törököt lenyomni és ha a török egyszeri
megrázkódás után, ki nem bírna ugrani, akkor Toldi hozhatja el kardját s
vághatja le küzdő fele fejét.
Most egymással kezet fogtak, megbocsájtottak egymásnak. Mindezeket
elvégezvén, a török Toldi két vállára tevén kezét, lenyomta czombig; de
Toldi megrázkódva, egyszerre kiugrott. Most Toldi fogott hozzá a
nyomáshoz. Előszörre lenyomta: czombig, másodszorra: köldökéig,
harmadszorra pedig egészen nyakáig. Minthogy már ebben a nyomkodásban
meghalt a török, felvette Toldi kardját, levágta a török fejét, kardja
hegyén diadal jeléül vitte. Azután a török nyaka fölé fövenyt kapart,
mellyel a már úgy is eltemetett testét egészen befödte.
Mátyás király a kiváncsiságtól gyötörtetve, meg akará tudni, vajjon a
török császár sajnálja-e világhírű vitézét, álruhában Törökországba
ment, de Konstantinápolyban a kimúlt vitéz kísérőinek egyike felismerte
s elfogták s a szultán, mivel híre nélkül jött az országába, mint
kivégzendőt, a csonka toronyba rakatá.
A csonka toronyba való rakatás abból állott: hogy álltában karját
kinyujtva kő közé rakták s csak fejének hagytak ürességet, melyben egy
kevés ideig lélegzést vehetett. Egyet kért Mátyás király a szultántól,
mit meg is engedett neki, hogy jobb kezét hagyják szabadon a feje
fölött, ne rakják be a csonka tornyot addig, míg az előtte levő kis
üregben egy garasos gyertya el nem ég.
Ezalatt az idő alatt elővevé Mátyás király kebeléből az ördöngős kis
könyvét, melyből miután egy darabig olvasott, három Ördög készen állott
segítségére.
Mikor az első kettő megérkezett, megkérdezte Mátyás királyt, mit
parancsol nekik? Mátyás király azt parancsolta, hogy Budára vigyék s a
csonka tornyot lefelé állítsák, mit, mikor a harmadik, a sánta Ördög
megérkezett, meg is tettek, a csonka tornyot lábával az égfelé
állították s Mátyás királyt Budára teremtették. Budára érkezve azt
parancsolta Mátyás király a sánta Ördögnek, hogy a szultánt és annak
legkedvesebb feleségét ágyba téve, hogy azok észre ne vegyék, hozza el
Budára, az ő mellékszobájába.
A parancs teljesítve lőn, másnap hajnalban fölébred a szultánné s
hallván a harangok zúgását, mindjárt észrevette, hogy Mátyás míve volt
az egész; főképen mikor a király reájok nyitotta az ajtót s
megvendégelte őket.
Másnap azután visszavitette őket Mátyás király s nem győztek eleget
csodálkozni Mátyás király csodamesterségén, még inkább ritka
becsületességén.
(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)