Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka,
sőt még eggyel több.
Nem tudván kellőleg gondoskodni gyermekei eltartásáról, elindult élelmet
keresni. Útközben megtalálja Krisztus Urunkat Szent Péterrel; Krisztus
Urunk megkérdezi tőle: hova megy?
– Megyek, igen sok gyermekem lévén, élelmet keresni valamerre. Kérlek,
légy szíves valamiben segíteni!
Ekkor felszólítja Krisztus Urunk Szent Pétert:
– Adjál neki valamit!
Adott Péter egy asztalt, melynek ha azt mondta:
– Kedves kis asztalom, terülj meg! mindjárt megterült ahány emberre
kellett mindenfélével: étellel, itallal ellátva.
A szegény ember gyanakodott s annyival is inkább, mivel felette éhes
volt, megpróbálta a kis asztalt s az megterülvén, jóllakott s vitte nagy
örömmel hazafelé, hogy éhező gyermekeit majd jól tartja.
Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy
igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta
mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre
hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a
kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az
asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket
a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal
semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta.
Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta
el a házát a szegény ember, útnak indult.
Ismét előtalálta Krisztus Urunkat, előadta, hogy az asztallal nem ment
semmire. Krisztus Urunk szólott ismét Péternek s adott egy darálót,
melynek ha azt mondta:
– Daráló darálj! – addig darálta a legszebb lisztet, míg csak nem
parancsolta megállni.
Útközben ezt is megpróbálta; ismét betért a korcsmába s előadta, hogy
mit kapott most, hogy most már nem csalódik, mint az asztallal és meg is
próbálta. A korcsmáros leitatta ismét s éjjel felcserélte a darálót,
melyet hazavivén, hiába parancsolta a szegény ember a darálást, meg sem
mozdult. Haragjában ezt is széjjelverte.
Felesége ismét sértegette, ismét elment hazulról s újra előtalálkozott
Krisztus Urunkkal, kinek előadta, hogy’, mint járt a darálóval is. Péter
ekkor egy szamarat adott, mely e szóra:
– Rezi édes csacsim! – annyi aranyat hullajtott, amennyit a gazdája
akart.
Ezzel is betért a korcsmába s éjjel ezt is elcserélték. Hazahajtott nagy
örömmel, de hasztalanul mondta az ösztönző szót, nem lett semmi
eredménye; furkót kapott s agyonütötte.
Ekkor még bosszúsabban távozott el hazulról, elhatározta, hogy sohasem
tér vissza s ezúttal másfelé vette útját; de mégis előtalálkozott
Krisztus Urunkkal, kinek előadta csalódását. Most Péter botot adott
neki, mely e szóra:
– Üss ide, botom! – addig páholta az embert, ameddig a gazdája akarta.
Betért ismét a korcsmába, előadta botja tulajdonságát s az ott levőket
jól, a korcsmárost és feleségét pedig addig verette, míg csak ki nem
vallották, hogy ők cserélték el a holmiját. Odaadták neki az asztalt is,
darálót is, csak ne bántsa őket; azután hazaballagott.
Először is családját jól tartotta, azután a kapott tárgyakat
megpróbálta. Nagyon gazdag lett a szegény ember, előhivatta azért az
építőmestert, hogy építsen neki palotát; épített is olyant, hogy a
királyéval vetekedett.
A városban súgtak-búgtak az emberek, hogy miként építhet oly szegény
ember annyi gyermekkel oly nagy palotát, talán lopja, vagy csinálja a
pénzt! Végre a király is küldözgetett hozzá követeket, hogy miből
építette ezt a szép lakást! A szegény ember azonban mindig furkósbottal
felelt.
Végre a király megharagudván, tizenkét katonát küldött, hogy a szegény
embert hozzák fel hozzá; ha meg nem mondja, hol vette a pénzt. A szegény
ember először kétségbeesett, de azután szólt a botjának, mind leverette
és szekérre hányva, haza küldötte őket. Ekkor a király egy ezredet
küldött a szegény ember ellen, ki botjával az egészet jól eldöngettette.
Végre a király egész seregét odaparancsolta, hogy a palotát rontsák le.
A szegény ember kidugván fejét az ablakon, meglátta a temérdek katonát,
kiszólt, hogy ne pocsékoltassák azt a sok embert, mert mind agyonveri,
ha mégannyi lesz is, egyszersmind elküldött a királyhoz, hogy egy hét
mulva, vasárnap szívesen látja házánál egész királyi udvarával, ha meg
nem veti; ekkor megmutatja, honnan veszi a pénzt; sőt még az egész
várost is meghívta akkorra ebédre.
Eljövén a vasárnap, a király egész udvarával még jókor, tíz órakor
lement, hogy meglássa, hogy mint készül a szegény ember annyi vendég
elfogadására. Azonban már tizenegy óra s még tűz sincs a konyhán; el nem
képzelhették, mit akar a szegény ember. Az egész nagy teremben csak egy
kis asztalka volt, azon kívül semmi. Sürgették a szegény embert, hogy
sehol semmi, pedig itt van már az ebéd ideje. A szegény ember azt
mondta:
– Ne gondoljanak azzal, az az ő gondja.
Eljött az ebéd ideje, a szegény ember szólott a kis asztalnak s az
elkezdett nyújtózni: háromszor-négyszer is körülnyúlt a teremben s rajta
a legjobb ételek s italok termettek, amilyen még a király asztalán
sincs.
Elvégezvén az ebédet, a király felszólítá, mutatná meg neki, honnan
veszi a pénzét? Ekkor a darálót kihozatja a szegény ember s az emelet
tornáczába tétetvén, annyi liszt lett, hogy még az udvara is elkezdett
vele megtelni. A sok lisztet a szegény ember a városi szegény embereknek
adta.
Ezután a szamarat is megpróbálta, mind elbámult a temérdek arany
látásán.
Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész
vendégséget megütögettette.
Ezután csendesen, békességben élt a szegény ember feleségével s
gyermekeivel és most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Niklovicz Bálint gyüjt.
Ér-Szent-Király.)