Volt egyszer egy Csonkatehén nevű asszony s annak egy gyermeke:
Csonkatehén fija, kit 7 esztendeig szoptatott anyja s ekkor meg akarván
fija erejét próbálni, azt mondta, hogy a házat emelje fel; de nem
sikerült. Ezután ismét más 7 esztendeig szoptatta, amikor ismét próbát
tett vele. Ekkor már felemelte a ház falát, sőt anyját is rátevén, így
szopott még egy jót utoljára Csonkatehén fija. Csonkatehén a sikerült
próba után elereszté fiját e szavakkal:
– Elmehetsz már édes fijam a világba. Látom, hogy majd csak elélsz!
Ment, ment Csonkatehén fija hetedhétországon keresztül, míg egy erdőbe
ért, hol egy emberre talált, ki az egyenes fákat meggörbítette, a
görbéket kiegyenesítette s innen Fagörbítő, vagy Faegyenesítő volt a
neve. Kérdezte Csonkatehén fija:
– Mit csinál? – Azt felelte:
– Nem szeretem, ahogy rendezve vannak ezek a fák, azért igazítok rajtok.
Hát te, Csonkatehén fija, hol jársz? most meg kell velem birkoznod!
Az ráállott s úgy csapta a Fagörbítőt a földbe, hogy nyakig lement.
– Ejnye, még erős ember vagy te – így szólt a Fagörbítő –; nem fogadnál
el útitársnak?
Csonkatehén fija elfogadván, együtt mendegélve egy erdőbe értek, hol
Kőmorzsoló a köveket morzsolta. Ez is kihívta birokra Csonkatehén fiját.
Ezt már csak derékig ütötte a földbe Csonkatehén fija. Ez is társok
lett. Hároman mendegéltek, míg egy más erdőben Vasgyúrót találtak, kivel
Csonkatehén fija megbirkozván, csak térdig üthette a földbe. Ez is
társok lett.
Most már négyen mentek, mendegéltek hetedhétországon keresztül, míg
egyszer egy rengeteg erdőbe értek. Itt házat építettek s míg a többi
vadászni járt, egynek otthon kellett maradni házat őrzeni és főzni.
Legelőször is a sors a Fagörbítőt érte, ki kását főzött ebédre. Jókor
elkészítette, hogy mire társai hazajönnek, feladhassa. Odajön egy
bakarasztnyi magas s 7 sing hosszú szakállú emberke, Bakonyszegi.
– Adjál egy kis kását! – mondja Fagörbítőnek.
– Nem adok biz’ én – feleli ez –, ha mindjárt meghalok is!
– Adjál! még egyszer kérek, mert a hasadról eszem meg!
– Ejnye, te csúf ember, mindjárt kihajítlak! – s ölre mentek; de
Fagörbítőt földhöz vágja Bakonyszegi s megéve hasáról a kását, elmegy.
Kevés idő mulva hazajönnek a társak, haragusznak, hogy nincs mit enni.
Fagörbítő szégyelvén a dolgot megvallani, azt hazudta: míg kint járt,
valami megette a kását.
Másnap Kőmorzsoló maradt otthon, de vele is akkép történt s társainak
szinte azt hazudta, mit Fagörbítő.
Harmadnap Vasgyúró maradt otthon, ezzel is hasonlóképen történt.
Végre negyednap maga Csonkatehén fija maradt otthon. Főzte a kását.
Hozzá is hozzáment a bakarasztos emberke. Kért kását, de nem adott neki.
Birokra került a dolog, Csonkatehén fija úgy vágta a földhöz
Bakonyszegit, hogy az elnyúlva terült végig a földön s bal karjára
tekervén hosszú szakállát, kihúzta a ház végénél álló szép, nagy
tölgyfához, melyet kétfelé hasított és szakállát közé csíptette.
Hazajönnek társai, kérdik, hogy van a kása? s már előre nevettek, hogy
mit fog hazudni; azonban kivezette őket a ház végébe s mind
elcsodálkoztak, mikor szép fájoknak se hírét, se hamvát nem látták: ki
volt gyökerestől szakajtva. Nyomozták, mentek utána; de a nyom egy
kútforma lyuknál egészen eltűnt.
Ekkor köteleket szedtek elő, összekötötték s legelőször is Fagörbítőt
nyujtották le; de ez félig sem ment le, mikor már rángatta a kötelet,
hogy húzzák vissza. Azután Kőmorzsolót, majd Vasgyúrót eresztették le,
de ez is visszakívánkozott. Végre Csonkatehén fijára került a sor, ki
meghagyta, hogy akármilyen sokáig lesz is lent, a kötelet ne húzzák fel;
hanem mindig vigyázzák, hogy mikor rántja meg a kötelet, akkor húzzák
fel.
Leérkezett, itt egész más világ volt.
Ment, mendegélt, meglátott valamit fényleni távolról, feléje tartott s
elérve meglátta, hogy az egy sarkonforgó vasvár. Belép, szép asszonnyal
találkozik, a vár asszonyával, kinek férje kétfejű Sárkány volt.
Beszédbe eredt a szép asszonnyal, míg egyszer zúgás rázza meg a várat,
azután a Sárkány két mérföldről hazahajította a buzogányát, melyet
Csonkatehén fija négy mérföldre hajított vissza. Az asszony el akarta
bujtatni Csonkatehén fiját; de ő nem egyezett bele. Haraggal jött haza a
Sárkány, még messziről kiáltotta:
– Pih, páh! miféle idegen bűzt érzek? Hogy mertél házamba jönni s még
visszahajítani buzogányomat? Most meg kell velem birkoznod, – de előbb
együnk valamit!
Kőpogácsát hozatott elő; a Sárkány csak lassan rágogatta, míg
Csonkatehén fija nyelte egymásután lefelé, mit látva a Sárkány, monda:
– Mégis csak derék ember vagy te!
Azután birokra került a dolog s nyakig vágta Csonkatehén fija a Sárkányt
a földbe és elvágta mind a két fejét. Elbúcsúzott a vár asszonyától, de
megigérte, hogy még egyszer megkeresi. Mendegélt tovább.
Ment, mendegélt, meglátott egy még fényesebb valamit. Az a rézvár volt.
Betér ide is. Ennek asszonya még szebb s ura hatfejű Sárkány volt. Itt
is nyájasan beszélgetett, míg végre zúgás zavarta meg őket: hat
mérföldről hajította haza buzogányát a Sárkány s ő tizenkettőre
hajította vissza. Itt már keményebb kőpogácsákat ettek; azután
birkoztak, a vesztes a Sárkány volt.
Ismét mendegélt, még nagyobb fényesség tünt a szemébe. Ez az ezüstvár
volt. Asszonya szebb mint amazok, ura pedig volt a tizenkétfejű Sárkány.
A beszélgetést itt még nagyobb zúgás szakajtotta félbe. Tizenkét
mértföldről zúgott haza a buzogány, ő visszahajította huszonnégy
mérföldre. Itt még keményebb kőpogácsákat nyeldestek, végre itt is
meggyőzte a Sárkányt.
Továbbmendegélve, legszebb fény tünt szemébe: az volt az aranyvár,
bakarasztnyi Bakonyszegi lakása. Asszonya a legeslegszebb asszony volt.
Bakarasztnyi Bakonyszegi már huszonnégy mérföldről hajította haza a
buzogányt; de ő negyvennyolcz mérföldre vágta vissza. Bakarasztnyi
mindjárt tudta, kivel van dolga. Nagy haraggal jött haza.
– Hol jársz itt, kutya, hol még a madár sem jár? Most majd megfizetek,
amiért csúffá tettél; de előbb együnk egy kis pogácsát!
Ez a legkeményebb volt a pogácsák közt; de azért Csonkatehén fija csak
nyeldeste lefelé. Ekkor Bakarasztnyi előhozott két kardot, hogy
vívjanak. Már délfelé volt az idő, s egyik sem volt győztes, melegök
volt, vizet kértek.
A vár asszonya Csonkatehén fijának vizet adott, Bakarasztnyinak pedig
bort, melytől még melegebbje lett. El kezdett lankadni s Csonkatehén
fija darabokra vagdalta.
Ekkor a vár asszonya egy aranypálczát adott Csonkatehén fijának, mellyel
az megütvén a várat, aranyalmává változtatta és tarisznyájába tette.
Ezután a vár asszonyával az ezüstvárhoz ment, hol ezüstpálczát kapott,
mellyel az ezüstvárat csapta meg s mint almát tarisznyájába tette. Innen
magával vitte az ezüstvár asszonyát, mi megtörtént a rézvárnál s a
vasvárnál is.
Élvén a gyanúperrel, hogy társai erejéért haragszanak reá, először követ
kötött a kötélre. Társai csakugyan félig húzták fel s visszaeresztették.
Ekkor aztán nagy zuhogással esett le a kő.
Mit tegyen most? Amint széttekintget, látja, hogy iszonyú nagy felleg
kerekedik és hogy zivatar közeledik. Egy fa alá húzódott, melyen
griffmadarak voltak. Beleült a fészekbe s köpönyegével betakarta a
madárfiakat. Kitört a vihar s olyan jegek estek, hogy majd magát is
agyonverték. Ekkor még nem volt otthon az anya-griff. Mikor hazajött,
köszönte erősen fijai megmentését s kérdezte, hogy mit kíván hálául? Azt
felelte, hogy szállítsa fel őt a másvilágba.
– Legnagyobbat kérsz tőlem, – mond a griff – de megteszem, hanem előbb
gondoskodjál tizenkét mázsa húsról, tizenkét akó borról, mert az út igen
hosszú! Mikor jobbra fordítom fejemet, hajíts bele egy mázsa húst; ha
balra, önts egy akó bort bele!
Megszerezte a tizenkét mázsa húst és tizenkét akó bort, hogy ha szükség
lesz reá, legyen. Csonkatehén fiját összekötvén a griff, hátára tette s
mentek.
Amit és amint kért a griff, azt és úgy adott. Mikor már elfogyott a hús,
még felesleges bor volt csak. Már nem messze voltak, mikor a griff húst
kért; de mert nem volt, saját czombjából metszett ki egy darabot.
Odalökte a griffnek és odaadta az egy akó bort is. Mikor így felértek,
elváltak egymástól.
Ezután Csonkatehén fija megbüntette ugyan társait, de utóbb kibékült s
adott mindegyiknek egy asszonyt feleségül. Hanem a legszebbet
természetesen magának tartotta meg. Megajándékozta őket a várakkal is,
magának hagyva az aranyvárat.
Azután boldogságban éltek s élnek most is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 26. sz.)