Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a
fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.
Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt… Irtóztató
rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét
szorították s a kard hegye már torkán volt…
Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint
kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint
vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint röhögött
mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad
lélegzése… s akkor kiszakítja magát s mégis felszökik az életre mint a
sárkány tarajára…
Szörnyű nagy lélekzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.
Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom… Géczy emelte rá a kardot s
döfködte, oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival,
hogy szinte beledöglött.
– Átkozott nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás… inkább laknám
egy házban egy ebbel, mint mégegyszer itten megháljak…
Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásira s
sóhajtásira valaki elébe szökik s ő nagy markaival megmarkolja a vállát,
mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:
– Évuska!… te mit keresel itt…
A lány szipogva sír s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai
maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.
Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről,
amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fejér vállán, s nem tudja hol s
honnan… mikor s mért látta volna… de elfelejti már az álmot s valami
annál kínosabbra, az éberlétre eszmél…
Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös
tanyába… s már Kolozsváron van s már Szebenben van, már hadak élén áll,
s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva… Csizma
is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte s mikor, ingujjba fekszik a
medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon…
– Eregy ki innen, – mondja a lánynak nyersen, – erigy a jányszobába,
hagyj engem…
A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz
megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a
helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az
éccakát… valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.
A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy
tünődésben van.
Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem
kétkedik, sok idő és sok veszteség… Mikor a mult esztendőben aratás után
először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az
irígység, mert a Székelyföldről jött s amerre járt, az az ország mind el
volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetetlenül, kirablatlanul,
mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság,
mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak
s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok törvénye
szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a
városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni,
sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül
tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.
Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást s
látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik
az irígységet maguk ellen… koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk
közül eresztették ki…
Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben s mint a tűz
csörgött minden tagjaiban.
Bárhogy s mint, de úrnak kellett lenni e városon.
E pillanatban egy nagyszerű idea jutott eszébe.
A sipos!
Felpattant helyéből: Szeben be van véve.
A sipos! az olasz sipos!
Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból,
kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba
zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van:
mégis csak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük,
s hogy a fejedelem maga is csak vendégképen mehet be hozzájuk. Sértette,
hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa… Mi dolog az! Hát az erdélyi
fejedelem csak rongyos vitézein, égett házu parasztjain, vedlett, kopott
nemesein uralkodhatik s velük fog harcolni az egész világgal: de ím a
gazdag s jóruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából
járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?… Forralta, égette a vérét, hogy az
országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s ép a kincsek, az
ékszerek! »Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel
nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsön adja… Mit
csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a
gyümölcsös kertek s a halastavak nem…« Az egész országot azért járta
volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás
gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a
teste, a karjai s lábai; ruhája s vagyonja… Nem fért a fejébe, hogy
nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik
együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból, megengedték, hogy
kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász
városok… De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden
idegében, hogy ő véget fog szakítani ez dolognak.
És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.
Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen, s nyomorultan élni,
legyen akkor koldus, szegény, s nyomorult az egész lakosság: a szász is…
Már otthon, árvagyerekkorábban, Ecsedben, a parasztok csácsogása és
sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az
édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s
rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt
nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön… Ő,
ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a
setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító
ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a
nyomorúságoknak e siralomvölgyéből…