A fejedelemasszony a szoba sarkában egy öreg karosszékben ült.
Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton
múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami
történik…
Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette,
hogy azok, akik tanuja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a
számkivetésben s akik annyi várakozással s örömmel kísérték az úton s
valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák,
halványságát s bármit gondoljanak…
De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmult két napon: az
éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.
Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott
vele. Az asszony nehezen sillabizált s ő értetlenül hallgatta a
szavakat. De mikor a vénasszony azt olvasta, hogy:
»Megjelenék pedig az Ur Salamonnak azon éjjel s mondá neki…«, akkor
felijedt s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen,
az isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg s hirtelen váratlan azt
mondta:
– Mondjadsza Kegyes…: vót-e mán valaha ily kemény szív?…
A vénasszony ijedten állott meg az olvasásban: soha, soha még ennyi idő
alatt, egyetlen egyszer sem fakadt ki a fejedelemasszony s ettől könny
borította el a szemét, hiszen ő csak egy vénasszony, akinek mindene
megvan s akinek akkor se volna jobb dolga, ha máskép volna, de bizony
jobban szenved, mintha a saját vérént való gyermekét kellene siratni…
Lehajtotta a fejét a szentkönyvre, soká pityergett s csak lassan bírt
annyira erőt venni magán, hogy szót dadogjon.
De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét elvegye, ha már
ki kell mondani… bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna,
hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába…
– Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram
őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja aki vót, olyan
ember vót, hogy utolsó öt esztendejébe csak egyszer se szólott hitves
feleségéhez…
Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán
hallatszott. A fiatal asszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből,
valahol le mélyre.
A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni,
halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta:
– S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszony őnagysága s
mondja neki:… »jaj te kemény szívű…«
Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt
kínján, szeméből könnyek futottak ki s halkan, pisszegve mondta:
– S az úr… csak befordula a falnak;… egy szó nélkül;… és meghala.