Ó az a sok italbéli… s ez a hasztalan asszonydolog… Amint hétfőn
Sólyomkőre beért, rögtön küldte Szilassy János udvari hajdu hadnagyát
stafétának Zilajra, ahol ott volt Nagy András, a hajduk vezérlő
kapitánya s üzenetére várt, s alkalmasint ott volt már Géczy András is,
a máramarosi főispán, aki a palatinus levelére kellett hogy ott várjon…
Nagyon alkalmasint jött, hogy a közeleső s eldugott Sólyomkőn
tanácskozhat velük, sietett azért ide rendelni őket. Ki tudja, a mai
napon nem érkeznek-e meg már?…
Most mi a csudát míveljen… Se Géczyt, se különösen a hajdukat nem
rendelheti be Kolozsvárra, egész világ szeme s nyelve elébe…
Csöndesen s egyre csöndesebben ballagott tovább s nem hallotta már háta
megett a csapat dúdolását… Menjen be Kolozsvárra? ahol minden ijjedezik
a háborúnak még gondolatjától is… hogy inkább nyelvét harapnák az
emberek, minthogy hadat kiáltsanak… A tavalyi rossz termés után, a szűk
télben megijedve… S ott van maga a Főkapitány, aki Szász Lónán úgy
kipakolni merészelt ellene… S a fejedelemasszony… Hiszen ha a
hajdukapitányok csak végiglovagolnak Kolozsvár utcáján, ki van dobolva a
nagy háború kerek világ előtt…
Szóval, amint meglátta a kolozsvári torony hegyit, ijedten állította meg
a lovát s visszakapta a zaboláját, mintha az ítélet helyét látta vón.
A vitézek, akik hallották az Imreffyné boszorkányozását, megértették.
Ijedten néztek össze: hogy bámulja a fejedelem Kolozsvárt.
Egyszerre ütődtek meg mind s gondoltak a sólyomkői boszorkányra, de még
idejük se volt elmosolyítani magukat, a fejedelem megfordította a lova
száját s korbácsával egyet suhintott.
– Fordujj! Vissza!…
Kereky Feri félreugratott, hogy utat adjon a fejedelemnek.
– Sólyomkőre? – kiáltotta Kiskos János hadnagy.
A fejedelem elkurjantotta magát.
– Ha Sólyomkőre, Sólyomkőre, ha Brassóba, Brassóba! ha a pokolba, a
pokolba!… Utánam!
– Vivát! – kiáltották a legények egy szívvel s lélekkel s mind utána
káromkodták: – Átkozott kutya boszorkánya!
A fejedelem egy emelkedésen megállott:
A fejedelem egy emelkedésen megállott, visszanézett embereire, kit
küldjön Imreffyhez. Lukács leselkedő arcáról elfordította szemét:
– Sárkány! – mondta egy vén katonának, – eredj le Kolozsvárra, mondd meg
Imreffy uramnak, hogy igyók jöjjön Sólyomkőre fel. Még ma éjjelre ott
kell legyen… Nesze, itt a pecsét.
Zsebébe nyúlt s kis rézpecsétnyomót adott a markába, hogy ezzel igazolja
magát a kancellár előtt.
A vén katona fordult s elvágtatott.
A többiek annál kíváncsibban néztek össze, csiklandósnak tetszett, hogy
a fejedelem a férjet is felrendeli s még ilyen hamar…
Visszafelé aztán ugyancsak ügetve mentek. Szép volt a kis csapat, ahogy
követték a dali fejedelmet. Hetyke magyar vitézek voltak ezek, mind más
volt, mind egyéniség, mind magára kevély vitéz. Fegyverük is, kinek
lándsája, kinek pallosa, fustélya s puskája, kinek furcsa karcsú íjja, s
olyiknak két öles hosszú dárdája vala, hogy a faágaktól erdőben alig
tudott menni. A fák pergették a zuzmarát s behintették süvegüket,
vállukat fehér ezüstporral.
Most bezzeg nem dalolt senki, haladtak szaporán.
Mikor aztán jó déltájban feltűnt újra előttük a sólyomkői kis kastély,
úgy látszott, mintha a piros pont még mindig ott tüzelne a tornácán… De
ahogy soká nézték, eltűnt, mintha csak a szemük káprázott volna.
Átkozott boszorkányfészek, morogták, s dühösen nézték. Ez is a Rákóczy
Zsigmond fejedelemé volt, csak az ősszel kapta volt Imreffy uram, amikor
a megegyezést perfectuálták… S már hogy belefészkelte magát…
Mikor leértek, senki sem volt sehol. Üres volt a kastély, mintha kihalt
volna, de a konyhán annál jobban sütöttek-főztek a szakácsok s nemcsak a
fejedelemnek, de mind a vitézeknek is. Nagy bográcsokban főtt a vadhús,
s be az asztalra készült a sok jobbnál jobb étel.
– No ezek biztosra dógoztak, – csóválták a fejüket a vitézek s meghaltak
volna, hogy hallják: ugyan hogy s mit beszélnek? hogy békülnek? s vajjon
mit csinálnak odabenn?…
Ebből ugyan mit se hallottak, hanem azért, mikor ebédelés után, ejtőzve
hevertek el a lovak mellett s ki a szénába feküdt, ki a zsuppon
üldögélt, ki ácsorogva dugta össze fejét a lófarkánál, míg a paripák
csendesen hersegtették a rossz csátét, a jó meleg istállóban suttogva
beszéltek:
Körtvélyesi Gyurkó, a fejedelem ajtónállója, sok szóbeszéd után nagy
titokkal s esküdözéssel mondta:
– Emlékezem reá, bizonyosan, hogy egyszer mondja vala Vinczen Móré
Gáspár: Imrefiné asszonyom házában volt, senki se volt bent s ilyen
szózatot hallott a pad alól: »Gábor, Gábor, Gábor!…« A pad alá
tekintvén, hát egy fazekat lát s az fedőt levevén róla, mellyel be volt
fedve, gyorsan kezdé mondani a szózat, hogy: »Gábor, Gábor, Gábor!…«
Azonközben a dajka bejutván, mond: »mit csinálsz az istenért?« s mondja
Móré Gáspár: »mi dolog ez?…« S ez vén dajka a fedőt kapván ráfedé az
fazékra s mond: »ebbe a nyomba úgy kell jönni, majd nyaka szakad a
fejedelemnek!«[6]
Kimeredt szemmel, hallgatva, suttogva, titkosan néztek egymásra a
legények s úgy érezték, mint ha a pokol tornácában volnának…
Mikor ebéd után Kereki úrfi kinézett, kíváncsian kérdezgették, mit
csinál a fejedelem? az úrfi csak mosolygott, ebből gondolták, hogy még
nem ették meg a boszorkányok…
Estefelé néhány lovas érkezett, Szilassy János jött a hajduvezérekkel.
Négy idegen volt köztük, keménykötésű nagy emberek.
Nagy András jött, Csonka Bálint alkapitányával, s Foktűi Mátéval a híres
kálomista pappal; s Géczy András.
A fejedelem már nagyon sokat ivott s kábuló fejjel ült a nagy
karosszékben. Mikor a vendégeket jelentették, tétova kézzel legyintett,
hogy jól van, s keményen fogadta, nem bocsátotta maga elé őket, előbb
enniek adatott s maga más ajtón kiment a friss levegőre, egyet mozdulni.
A hideg dermesztő volt, szinte érezni lehetett, hogy most röptében
megfagy a madár; távolról farkasüvöltés hallatszott a hegyekből és a
kutyák eszeveszetten vonítottak.
Tántorgó lábakkal ment át a havon, sajnálta, hogy ily hamar készen van,
de nem hitte, hogy már ma megjönnek a hajduk… Irtózatos sok bort döntött
magába s a bor sátáni lelke horgas körmökkel vájt az agyába.
Nagyokat lélekzett és érezte, hogy a hideg oltja a mámor tüzét.
Benézett az istállóba: »Hé fiúk, van-e enni, innyavaló?« A legények
felugrottak s lelkesen igenlették s vivát.
A fejedelem nem sietett; megállt köztük, szeretett a legényekkel lenni;
itt volt ő igazán itthon s első ember! Köztük nőtt, effajta emberek
között Ecseden, ahova a nagybátyja mint árvafiút hozatta s minden
nevelése a vitézek közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni,
udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni,
lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, sólymászni, csónakot faragni,
ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni… Köztük
tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tőlük
szijta be az ősmagyar világ igéit s velük egy érzés lobogott benne, a
politikában való gondolataiban is.
– Hát a lónak van-e abrak?
– Dehogy is van, – s erre kitört a panasz. Se széna, se szalma; valami
rossz csátén kínlódnak a szegény párák, s gyerünk már innend, mert ez
itt veszett üres világ…
– Sehol sincsen, – mondta a fejedelem, – nincs az idén takarmány, eleség
a baromnak…
– Dehogy nincsen, – mondta hátrább a sötétből egy vastag hang.
A fejedelem ugyanarra gondolt, amire az s odanézett. Az olajmécses
gyenge, imbolygó világán mint ördögfiak néztek s vigyorogtak a katonák.
Csak nézett, nem is kérdezte a fejedelem s azok feleltek:
– Van a szászoknál!
– Ott van.
– Van ott!
– Micsoda rakott csüreik vagynak ott!…
Igy szólogattak s maguk sem tudták, mennyire duzzasztják, növelik a
fejedelemben a bent forrongó akaratot.
– Ott minden van: bor, eleség, széna, zab, füstölt sunka,
aranyezüstmarha, rakott ládák; a szásznak még a bőre alatt is pénze
vagyon.
– Mikor Szebenbe voltunk a multiba, ugyihé láttuk szemünkkel.
– Szemünkkel láttuk.
– Tán még bele is akartál markolni.
– Én akartam vóna, de nem hatta az szász.
– Bion nagyon hidegek vótak a konyha mindenütt.
– Aszonták, coki pajtás, tágasabb kivel.
– Nem a te bendődbe győtötték.
– Tilos vót a körmünknek az arany.
– De még a réz is.
– De még a kenyér is.
– Mán én megkövetem nagyságos fejedelem, én csak szegény kódus vitéz
vagyok, hanem az akkor nem vót becsület… Szász uraméktul… Se bor, se
kenyér, se széna, se abrak, akinek adtak, morogva attak?… Tisztafejű
ember érthetett ebbül, nem kell sokat beszélni az ilyen felül…
– Nekem csak a vót nehéz, hogy mikor megjöttünk, ágyúval lőttek!…
harmincat lőttek a kőfalrul! Harminc ágyúlövést cselekedtek!… Nem vót az
istenes, bármit beszél bárki… Mert tisztességlövés: lőjjön bár hatot,
jó; vagy hetet, jó… Vagy tizenkettőt… az is jó… De harmincat lőttetni!…
Krisztus urunkat is harminc pénzért adták el: nem jó numerus a magyarnak
a harminc azóta!
A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg,
senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek
a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze
nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és
tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott…
az igazság értelmét… S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek
lángoltak…
– A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a
had: mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul
ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi
marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba…
– Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de
recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó…
Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó.
Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak fel, amikre
csak most gondoltak s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása
olaj volt a tűzre s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki
az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben
érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni
féktelensége s káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és
unalmas építkezők világa ellen…
A fejedelemben nőttön nőtt a láz s az elszánt akarat.
Ezt jobb volt hallgatni, mint a Bethlen Gábor szónoklatát vasárnap
Szászlónán s érezte, hogy a vendégek, kik odabenn vannak: azok a háborút
hozzák, azok fegyvert hoznak, harcot hoznak… Ugyan mi mást hozna Nagy
András s a hajduk… Jól ismerte a hajduerkölcsöt: Bocskay le akarta őket
telepíteni, hogy röghöz kösse s háztűzhöz láncolja e vad s kósza népet,
amely csak a rablásnak örül s nem nézi se fajtáját, se vallását, se
igazságát: üsd, vágd, nem apád…
Benne is valami ilyen vad érzés szertelenedett föl s a tömérdek bor,
amely már testét ma is átitatta, előbb a hidegben, most az
istállómelegben mámorba borította: egyre jobban kilobbantotta a »lóra
hajdu, lóra«… veszekedett kedvet…
Mintha ördögök ezredei tombolnának a lelkében, csak hallgatott s itta,
mint táltos a tüzes abrakot, itta a szavak mérgét…
Jöjjenek, csak jöjjenek a hajduk tízezrei, víg aratás lesz itt… Farsang
lesz Erdélyben… s hátraszegte fejét és érezte, már hallotta a hideg
szászok fogcsikorgatását s vájákoló ivöltését… s kacagott rá a szíve s
gondolatban, képzeletben csatabárdjával, buzogányával mutatta az utat… A
keleti úr Atilla-álma burjánzott fel benne: lóháton ülni s végigrepülni
a nyomorék rongy emberi világ rakott hátán…
A napkeleti urak gőgje és vére buzdult föl benne, ilyen harcos sereggel
e rothadt Európát végig lehetne még egyszer lovagolni…
– Hujjáhuj!…
S lova patkója már ott csattogott Szeben kövén, Brassó kövén,
Tergovistye kövén…
– Hujjáhuj!…
Maga mögött egy határtalan sereg, amely felsodorja az egész szilaj
világot, a fészken ülő másik világ ellen…
– Hujjáhuj!
Mintha megindulnának szívében s szíve szárnyán a büszke, bús fellegeken
szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók,
fészken tojók, rögben búvók ellen…
– Hujjáhuj…