Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép
volt a királykisasszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom,
hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz
volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félválról beszélt; ennek is
hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott,
amarra mosolygott, de isten bocsá bűnét, mintha kőből lett volna a
szive, egyet sem szeretett igazán. Különösen valami herczegfit, kit
legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.
Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két
kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének,
zsiros bögrébe tett.
Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira
meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből.
Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony
mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a czerzettbőrből
aztán czipőt varratott magának.
Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte
kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús,
szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki
más nem lesz a hitves ura.
Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek
össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja
ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az
övé lesz a szép virágszál.
A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem
cselekedett, felöltözött koldus ruhába, s mint ilyen bebújt a
kályhalyukba.
A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetköztette a szobaleánya, s csak
elkezdi:
– Mit gondolsz Marcsa – mert közbe légyen mondva, igy hítták a
szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van
a czipőm?
A koldús-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de
senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból,
lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.
Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek,
urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy
majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője.
Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.
Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a
czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre
jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a
másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki,
hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt
az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.
– Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi
bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell
szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből
varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.
A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a
királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a
feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy
ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A
biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába
öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő
majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.
Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el
kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.
Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s
keménymagos levest kotyvasztani.
S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom
tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a
herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús
ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert
különben kihánják a putriból.
Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy
akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo
eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.
– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma
elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy
igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a
hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a
viz.
Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát
adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok
számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és
villát.
De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony
mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a
zsebébe. Mit az is meg is tett.
Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát
egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit
megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe
csakugyan megtalálták.
A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de
mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra
verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a
tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki
rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.
– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is
megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél
engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is
megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem
koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy
miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.
Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett
elnyernem.
Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a
biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és
királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.