Kedves jó anyám!
Amennyire emlékeim visszanyulnak a múltba, mindig önben ismertem legjobb
barátomat és tanácsadómat és midőn most, meglett férfilétemre, egy
életbevágó kérdésben kell határoznom, első gondolatom megint az volt,
hogy édes szülőmhöz fordulok tanácsért.
Kedves anyám! Arról van szó, hogy feleségül vegyem-e Lizát? Igaz, hogy
mi ketten, Liza és én, már bevallottuk egymásnak szerelmünket, –
Erzsébet asszony határozott kívánságára azonban csak úgy jegyezhetjük el
egymást, ha édesnyám is kívánja.
Anyám nem ismeri Lizát, de ismerem én. Ő reá nagyon illik a példaszó:
_Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát._ Szép, okos, nagyon okos,
szerény, házias, takarékos, mint az anyja, igazi feleségnek való, mint
az anyja.
Talán csodálkozni fog hirtelen elhatározásomon, de ez elhatározás már
régóta fogamzott meg bennem. Akkor, amikor Liza az apjával egyszer
színház után nálam teázott. Erzsébet asszony nem jöhetett velünk és
amikor hazamenet elhaladtunk a házam előtt, Liza nagy kedvet kapott
megnézni a lakásomat.
Nagyon különös érzés az, amikor egy szép, tiszta leány ruhájának illata
vegyül bele legénylakásunk dohány- és bőrszagába! Ott járt-kelt a
butoraim közt, kiváncsian megbámulta a képeimet, a könyveimet, egypár
csipősséget mondott az inasomnak a hanyag porolás miatt, aztán
elkészítette a teánkat, és letelepedett a hintaszékembe.
Nagyon különösen éreztem magam, amikor félig tréfásan, félig komolyan
azt mondtam neki:
– Jó volna nekem, ha minden este itt ülne!
Meghökkenve nézett reám, jó sokára lángvörös arccal, lesütött szemmel
suttogta:
– Kettőnkön áll!
Az édesatyja nevetett és azt mondta nekem:
– Ha parancsolod, mindjárt itt is hagyom neked.
(Gyurkának néha igen léha ötletei vannak.)
Azután nem történt semmi. Egyszer valami estély után azt mondtam neki:
– Liza, ha egy kicsit szeret, ne táncoljon annyit Dezsényi úrral. Tudja
olyan kiállhatatlanul hegyes, fölfelé hajló orra volt, hogy az ember
dühbe jött, ha csak ránézett.
Dezsényi urat ki nem állhattam az illetlen bizalmaskodásai miatt. Liza
azt mondta:
– Nem táncolok vele többet. Ha akarja, mással sem. Ha akarja, egyáltalán
nem táncolok többet.
Oly alázatosan mondta, hogy szinte megindultam. Jó ideig nem történt
semmi. De ha náluk voltam, mindig olyan különösen nézett reám.
Hizelegve, alázatosan, fájdalmasan. Mintha valami néma kérdést
ismételgetne magában minduntalan, mintha valamit várna tőlem. Mintha azt
mondaná:
– Jó vagyok így? Vagy nem kellek így? Mit tegyek, hogy tessem neked?
Szólj, parancsolj, – engedelmeskedni fogok…
Egy nap az anyja szóba hozta előttem Lizát. Ez az asszony mindent lát,
mindent tud, és mindent hall. Azt mondta:
– Hallja, Jankó, nem engedem elbolondítani a kisleányomat! Mit bántja?
Nem magának való az ilyen szegény leány!
Most már beszélnem kellett és én beszéltem is.
Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, csak ennyit:
Erzsébet asszony függővé tette a beleegyezését az anyám beleegyezésétől,
de meg attól is, hogy édesanyám velünk fog lakni.
– Mert, – mondja a jövendőbeli anyósom, – nem merlek titeket egymásra
bízni, nagyon elkényeztetének egymást. Kell a házba egy okos asszony,
aki kordában tart titeket.
Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, olyan kedves, szép levelet,
aminőt csak ön tud írni, hogy végre megtarthassuk az eljegyzést.
Maradtam stb.
_Jankó._