– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja
kijött a fürdőszobából.
– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári
czirkuszba.
– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó,
vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled
lenni!
– Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé
zavarodottan.
Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki
tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A
maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.
Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb
ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten
nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.
– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue
Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a
kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.
– Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.
Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy
hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint
a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület
nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik
nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak
unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a
formákat.
Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és
ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor
jelentették, hogy Roland odalenn várja.
– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson
egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.
A komornyik lement s átadta az üzenetet.
– Veszit a papa? – kérdezte Roland.
– Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.
– Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.
A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak
beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik
egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és
finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az
életbölcseségét.
– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas
meg egy garas, az már két garas!
És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.
Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok
élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el,
hogy ha nem Roland mondja.
Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta
barátkoznak.
– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd
felmegyek és szólok neki.
– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít,
másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.
Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem
állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében,
úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás.
Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«
A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta
küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s
tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány
száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy
egy pár pillanat mulva talpra állhat.
Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az
utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus
tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.
Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé
semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a
legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…
– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt
hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.
Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes
utczán. Végre Roland megszólalt:
– Sokat vesztettél?
– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel,
melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.
– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek
a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves,
olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a
pinczérekkel?
– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is
mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit
más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy
néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.
Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás
fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.
– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a
mamához. Mi lesz így belőled?
Roland ijedten tekintett apjára.
– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya
vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.
S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:
– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart,
megvárlak.
Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a
szeméből.
Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen
ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott
végig a kövezeten.