Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől,
Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az
apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára
vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a
válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz
kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor
meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.
A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A
mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az
embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának
tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon
hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy
jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru
mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre
idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a
gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt,
pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.
Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket
kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti
észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek
családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten,
szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s
a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik
kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány
megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja
kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös
gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s
nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el,
ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek
a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös
káromkodás.
– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott
Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára,
mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az
maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal
ébred.
Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell
nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha
szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti
kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s
így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor
Vigliano úr pihent.
Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott
valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre
boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a
ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több
rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk,
mégis szeretjük.