Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton
szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az
adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést.
Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett,
hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is
kereste, mig végre rátalált.
A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes
volt.
Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös
bort. Aztán, arra gondolva, hogy Rolandot azóta úgy is lefektették,
elsétált a Jardin de Parisba.
Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a
lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta
torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a
modelljeivel.
Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába
hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi
nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.
Reggelre elveszitett vagy háromezer frankot.
Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta
volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.
Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve
lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a
javithatatlan, undok, vén fiúval.
De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a
műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.
Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig
számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S
_Afrodite_ alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában: