Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot,
s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de
Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:
– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt
képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja,
olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek
is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi
bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket
persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.
Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs
élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt
Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire
szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott
négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz
neki, ha fizethet.
Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a
pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két
hónapra megszabadul a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig
nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája
volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek
hasábokon át dicsérték _Afrodité_t; egyik-másik biráló azt is megirta,
hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A _Fürdő
gyermekek_ hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt
szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a
többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint
gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.
Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer
frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé
tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a
négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már
régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.
Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve.
Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez
az _Afrodite_ helyet kér a művészetek történetében. Ez az _Afrodite_
igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden
könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az _Afrodite_ valami
igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az
emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a
szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a
világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt
hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de
a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak.
Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van
hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas
munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte!
Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni,
kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a
hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő
vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett _Afrodite_.
Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas,
elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!… És Vigliano
d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt
volna a török császárral.
A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja,
hogy mit csináljon vele.
Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a
legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar
foglalkozni. A ki keres, talál.
Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a
megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a
melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami
ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy _Afrodite_
már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a
lelkét.
Szabad, mint a madár, de mit csináljon a szabadságával?
Haza ment, s a fiát kereste. De csak a gazdasszonyt találta otthon.
– Hol van Roland?
– A kisasszony elvitte sétálni.
– Ilyenkor, ebéd időben?
– Már régen megebédeltek.
– Hová vitte? A Tuileriákba?
– Nem tudom.
Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a
kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis
Vigliano d’Asti.
– Vajjon hová vihette?
Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta _Afrodité_n
dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki
egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.
Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a
gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová
czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.
Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú
talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá
teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.