Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen.
S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel
a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda
nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.
Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se
rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az
emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy
alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát
olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire;
csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott
szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.
És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin.
Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az
ültőhelyében.
Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete
mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán
beszállt az udvarába.
Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér
virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert,
mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a
virágját s fölrepült a magasba.
Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott
neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán
csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a
hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.