Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a
levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla
egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol
a pusztáján él és gazdálkodik.
Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást.
Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves
szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak
téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló
ostobaságot.
Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De
csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a
kötelesség nem olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a
neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit
szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy
háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál
után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan
vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.
És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az
alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta;
ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem
ismer lehetetlenséget.
Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap
mondta magában:
– Persze, hogy el fogom küldeni a levelet.
A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az
úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a
biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik
béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama
bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint
az idevalók.
– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török
Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.
S halogatta a dolgot még egy pár napig. De aztán véleményt változtatott:
– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a
mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!
Elküldte a levelet s egy nagy kő esett le a szivéről.