Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a
szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!
Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés.
(Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban
az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.
Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen.
Ott ültek a _Hôtel de France_ első emeleti nagy szobájában, az
erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül
szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy,
rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az
enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot
hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás,
aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább.
Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a
legjobb családokban is.
Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem
szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen
egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény
kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló
helyzetekben szokásos nyilatkozatot:
– Miért akarta ezt, mikor…?!
A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan
beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:
– Miért akarta ezt, mikor tudja, hogy mást szeretek?!
Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?… Ezt ugyan kitalálhatná!«
– és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle
asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek
módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek:
gázlón, sekélyen s vizeséseken.
Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem
volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s
voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai
asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is
tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát.
A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis
bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott
síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni,
hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel
is lázadt a sorsfordulat ellen:
– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.
A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De
semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig
fél-kudarcz.
És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább.
Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly
nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is
egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni
asszonyi sorsába, asszonyiságból.
A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az
elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt
hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy
ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak
gavalléros kötelességet teljesitett volna, mikor sorsát átengedte
amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy
gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell
mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre
is szakítson.
Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró
babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden
ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára
hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az
esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná
először.
Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja
szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben
van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?!
Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az
nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg
magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt
érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.
S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan
érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna
hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már
megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes
lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt.
Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.
Aztán jött a nagy betegség, és utóbb le kellett mondani egészen.
Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha
koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna
az ölében hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést,
mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a
mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk,
mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s
nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket
szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a
troubadourok figyelmességével.
Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a
haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a
síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez
a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes
órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját.
Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a
kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó
udvarlóját:
– Ezt a rózsát magának adom.
Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer
megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt
felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt
gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan
Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs
tovább.